Szalmaözvegy szombatja

A piac remekül ment ma, főleg azért, mert váratlanul betoppant egy régen látott Londis-os kollégám, Margaret a férjével. Annak idején ő vezetett be a szendvicskészítés rejtelmeibe. Nagy visítozást csaptunk, meghívtam őket teára, s két vevő között sikerült elmesélnie, hogy hogyan ünnepelték közös ex-kollégánk, Fiona 50. születésnapját Lanzarote-n. Annyira örültem nekik, nem változott, illetve igen: az arca rózsaszínebb, mint legutóbb, mint mesélte, az állása végre biztos (egy biztosítónál volt helyettesítője valakinek, aki aztán nem jött vissza dolgozni, s most övé az állás, juhé!) Ráadásul az Üzemhez közel dolgozik, igérte, benéz. S jöjjünk össze Susan, Fiona én meg ő, feltétlenül, még Karácsony előtt... De jó is lenne!

Aztán magányos ebéd Minánál, a világ dolgainak futó megtárgyalása, majd bevásárlás, ami során a bolt előterében megvettem a karácsonyi lapokat a megye rákbetegeit támogató önkéntesektől (igen, készülök már az ünnepekre). Odabent, fizetésnél megdöbbenve vettem észre, hogy jó alaposan összevéreztem a pultot. Néztem, mimet vágtam meg, nem érzek fájdalmat sehol... Orrvérzek netán? Végül két ujjam nézett rám jó pirosan, csöpögve, mindkettőn hosszú vágás, a bugyogós fajtából. Mijafene? Miután az eladótól kapott törlővel lepucoltam nyomaimat, s az ujjaimat is tessék-lássék be- és összekötöztem, elutasítva a segítséget, nyomozni kezdtem. Mint kiderült, a jaj-szegény-ragacsos-ki-fogja-megvenni-ha-én-nem mézes (magyar!) üveg volt a felelős. Azért ragadt szegény, mert a nagy dobozban, ahol többedmagával tárolták a polcon, összetört egy üveg méz, s a választott üvegre nemcsak méz ragadt, hanem üvegsziklánk is, alattomosan elrejtőzve a ragacsban, azzal vágtam meg magamat.

Jól megjártam a sajnálatommal...

Igen jó volt ma hazafelé autózni, a fák most a legszebbek, minden aranylik, ragyog a laposan sütő napsugarakban. Egy élmény fel- és lekanyarodni az M50-esről, a ragyogóan fénylő fák között. A japán juharok színes levelei már lehullottak, de néhol még virágoznak a kerti virágok, fittyet hányva a hideg reggelekre. Az én muskátlijaim sem akarnak telelni, egyre csak hozzák a dús virágfejeket. A karácsonyi (húsvéti? Szt Patrik-napi?) kaktuszomon annyi a virág, hogy alig látszanak zöld pozsgás levelei a rózsaszín tömegben...

Bár hálás vagyok, hogy az uram reggelente velem kel, és munkába visz, azért az egyedül autózásnak is megvannak az előnyei, s most nem csak a kocsiban üvöltve éneklésre gondolok. Most (is) igen nagy élmény átmenni azon az erdőcskén, ami a parkolóhelyemet a LUAS-megállótól elválasztja. Szépen ki van világítva, nem veszélyes, a fák összehajló, sűrű ágai még az esőtől is megvédenek, s a szél is csak akkor kapaszkodik bele az emberbe, amikor kilép a fák védelméből. (De akkor aztán nagyon.) A sok levél néha veszélyes lehet, ha megcsúszik rajtuk az ember, de a színük, és a nehéz illatuk mindenért kárpótol. Szinte fűszeres a levegő a bomló levelek egyáltalán nem kellemetlen illatától. Közben az illatokat még a madarak kedves éneke is kiegészíti, úgyhogy szinte minden érzék talál magának valami gyönyörködnivalót. A levegő friss, harapnivaló, főleg eső után, s ott a fák között még a közeli főút zaját sem hallani. Csak a közeledő villamos csilingelése elég éles ahhoz, hogy ide behatoljon.

Ez a csoda még öt percig sem tart, de a sötét reggelen felér egy erős kávéval a hatása, olyan élénkítő. S persze, mindig reménykedem, hogy sikerül megint összetalálkoznom egy rókával az ösvényen, mint egyszer, pár éve. Az lenne csak az igazi!

***

Most jutott eszembe, hogy semmit sem írtam a kellemesen sikerült edinburgh-i hétvégénkről. Beszámoló helyett íme egy érdekes csendélet a dublini reptérről. Valakik nagyon gyógyítgatták a fejfájásukat :-)

***

Most, hogy az uram Budapesten van, a csendes lakásban megpróbálom értelmes dolgokkal múlatni az időt a délutáni szúnyókálás helyett, például blogolok, aztán kivasalok, kimosok, rendberakom a konyhát, megnézem a felvett filmeket kötés és vasalás közben, elültetem a meggyökerezett hajtásokat... Jó könyv is akad... Estére vettem halat, most nyugodtan főzhetek "büdöset" a magam örömére. Holnap megnézem a Remembrance Festival-t a közeli templomban, netán elcsábítom Trish-t valami mozira. S ha nincs éppen semmi bekapcsolva, akkor hallgatom a párátlanító egyenletes zúgását.

***

Tegnap este színházba mentem, Hugh Leonard Mick and Mick c. darabjára. Szórakoztató volt, volt benne néhány igen mulatságos mondat, de a végén úgy éreztem, ebbe a darabba megpróbált minden, már-már minden közhelynek számító ír figurát belezsúfolni az (egyébként a maga korában igen sikeres) drámaíró. A könyvei jobbak, sokkal jobbak, főleg az életrajzi kötetek.

A velem egykorú darabban megjelent a maradi, könnyen ítélkező családból bátran kiszakadó leány, az elnyomott férj, a társadalmi elvárások oltárán feláldozott kisebbik fiú, a humort vicces és/vagy bugyuta beszólásaival biztosító, motyogó vénember, a terhességével mindig visszaélő fiatalasszony, a kényszerkapcsolatokat kötő vénlány, a kisvárosi szívtipró -  bizony, ezek mind-mind megjelentek a színpadon. Sűrű volt, na. Annyi mellékszál volt a fő cselekmény mellett, hogy abból nyugodtan ki lehetett volna még hozni három másik darabot. De - ha szabad ilyet mondani -, ez az előadás pontosan megfelelt egy olyan kisvárosi közönség elvárásainak, mint Bray. Jól szórakoztunk, különösebben elemezgetni, gondolkozni nem kellett, így is megvolt az a pár pillanat, amikor a nézőközönség egy emberként kaphatott a szívéhez: szegény főhősnő, hogy megjárta! Nem nevettem magam könnyesre, nem is hatódtam meg, de könnyed szórakozásnak elég volt.

Végül egy csípős Hugh Leonard-mondás, a javából: "The problem with Ireland is that it's a country full of genius, but with absolutely no talent."

Upsz.

Sürgős kérés vállalkozó szelleműeknek

Egy Redmond-ban élő barátunk kislánya (és csoportja) iskolai feladatként azt kapta, hogy gyűjtsön képeslapokat a világ minél több országából. Nem verseny, de arra szeretném kérni olvasóimat, akik távoli országban élnek (az USA-tól :-)), hogy ha van kedvük megörvendeztetni a kislányt, s hajlandóak küldeni neki egy helyi lapot (lehetőleg valami nevezetesség fényképével), kérem, jelezzék nekem, s elküldöm Zoe címét.

Köszönet mindenkinek, aki erre hajlandó. Mi már postáztunk egy lapot, lassan ballagó tehenekkel teli ékes ír tájjal.

Évforduló - megint

A piacon ezen az őszön ünneplem 10 éves fennállásomat-tagságomat. Már korábban pedzegettem nekik az egyik committee meeting alkalmával (tag vagyok megint az idén), hogy szeretnék megemlékezni erről, mert nekem fontos, mert a piacnak jókora jelentősége van az életemben. Többek között nekik köszönhetem, hogy megismertem Annát, Annának főnökömet, s így a karrieremet is. Ugye. 

Először arra gondoltam, hogy vennék a bejárati ajtóra egy ilyen rugós valamit, ami becsukja az ajtót, amikor már fújnak a hidegek, és a legtöbb vevőben nincs annyi jó érzés, hogy maga után becsukja, s a kávékuckó huzatos lesz, s főleg engem talál arcon a bezúduló hideg, ahogy ott állok a pultnál. (Tehát nem egészen önzetlen ajándék lett volna ez a rugós izé.) Erre Willie azt mondta, nem jó ötlet, mert "majd valaki odaszorul az ajtónyílásba" (he?), s akkor perelnek, s az nem jó.

Jó, akkor legyen valami más, ha már annyira a jaj-beperelnek jut mindenkinek eszébe egy ötletről, akkor mondjuk... hadd hívjak meg mindenkit egy teára, kávéra. Értsd, igyon mindenki ingyen, én számon tartom, hány kávé fogy, aztán a végén kifizetem. Nem igazán értették, minek akarok én ilyet, főleg azért nem, mert vannak ott nem tíz, hanem húsz, harminc, negyven éve ott tagként dolgozók, s nem volt egy sem, aki évfordulózott volna. Az ilyesmi csak érzékeny lelkű, odatartozni akaró kelet-európai eszementeknek jut eszébe. Akik rajonganak az évfordulókért.

Végül csak beleegyeztek. S mivel tegnap, szombaton, amúgy is rám esett a sütikészítés, eldöntöttem, hogy ez lesz az évfordulóm napja. Valamikor 2002 augusztusában mentem először a piacra, s utána három hónappal lettem rendes tag. Fogalmam sem volt, mit fogok sütni, de aztán - egy baráti látogatás alkalmával Balatonszemesen -, megtanultam egy kézművestől, hogyan kell rendesen felverni a tojásfehérjét porcukorral, s azzal írni, rajzolni, s utána nem volt megállás. Jöttek a mézesek, egyre-másra a kiszúrók, először fehérrel kirajzolva, aztán már színessel... Kaptam Erikától (köszönöm!) kézműves által kidolgozott puha mézeskalács-receptet, találtam magam is angolszász receptet, aztán jött Nigella a könyveivel, Anna révén Michelle, a főnököm a munkaajánlattal, s "máris" az Üzemben találtam magam. Tehát szépen vissza lehet fejteni a piacig a sikereimet, ezt el is akartam nekik mondani a szombati nyitás előtt egy kis beszédben, amit a zuhany alatt fogalmazgattam meg, de aztán elhagyott a bátorságom, ne cifrázzuk, megkértem Betty-t, az elnököt, mondjon egy rövid mondatot magyarázatul, miért ingyenes a tea aznap, s kész.

Mit mondott, nem hallottam, egy vevőm jött éppen érdeklődni, hogy sütnék-e neki almatortát a következő piacnapra, így nem tudtam fülelni. Igen készültem, feliratos kekszekkel (Ten lovely years), az egyik állandó vevőnek, akinek gyerekei súlyosan allergiásak, vettem mindentől mentes sütiket, hogy nekik is legyen majszolnivaló, felírtam a táblára, hogy ingyen tea-kávé, süti, be our guest today, s learattam a sikert. Kellemesen melengető érzés volt, a sok meglepett arc, vevőké, kollégáké, még akkor is, ha volt olyan, aki merőben szokatlanul kettő darab krémes sütire csapott le egyből, ha már "ingyen van". Egyik kollégámtól még szülnapi kártyát is kaptam, és sokan felemlegették megjelenésemet, első igazi külföldiként a piacon. Jólesett...

Még azt is mosolyogva fogadtam, hogy egy vevő vagy negyedórával zárás után jött oda, hogy hátizé, kávé... V. sem rakogatta fel a székeket, amíg a bácsi be nem fejezte a kávézást, pedig máskor, ha mással nem is, de ezzel félreérthetetlenül lehet jelezni nekik, hogy most aztán kéretik felhörpölni azt az utolsó kortyot...

Az allergiás kisgyerekekről pedig kiderült egy érdekesség. Eddig mindig bántott, hogy nem tudtam nekik semmi sütit adni, hiszen a sütiket minden héten más süti, és tojás/liszt/tejmentes csak nem akadt köztük, amit a kicsik is megehettek volna. Az apjuk mindig hozott magával nekik gyümölcsöt, azt rágcsálták, míg apu a többi vevővel beszélgetett, vagy a nagyapával társalgott, akivel itt, a piacon szoktak találkozni. A kicsik tündéri ikrek egyébként, kétpetéjűek, az egyik göndör hajú, igen vörös hajú, kissé fiús arcú kislány, Innis, a másik sima, barnás hajú, igen babás arcú, Erin. (Vagy fordítva...?) Nos, tegnap, míg apu a nagyapával az élet dolgait vitatta meg a tea fölött, addig ezek ketten bementek a terembe, s mint kiderült, jó pár sütit levadásztak a pultról. Egyik sem volt tojás/liszt/tejtmentes... Adhaimhín, akinek a pultját a kár érte, zacskóban hozta oda apunak a megkezdett sütidarabokat, hogy akkor legyen szíves kifizetni a megcsócsált darabokat... S hogy a lányoknak milyen hasfájása lesz ma, nem tudom, de ha valóban annyira allergiásak, akkor apunak a jövőben jobban rajta kell tartania a szemét a csöppségeken. Vagy emelni a gyümölcsadagot :-)

Adhaimhín még tegnap este küldött sms-t, hogy köszöni az ingyen teát, s reméli, sokáig együtt piacozhatunk még. S talán sok év múlva ugyanúgy fogunk pikírtkedni, pletyózni a pult mögött ülve, mint most az általa csak három Gráciának titulált, 90+ éves hölgyek a tortás pult mögött!

***

Befejeztem Aniz sálját, amit születésnapi ajándékként készítettem neki. November 16-án indul el komppal Franciaországba, Párizs felé, aztán onnan repül Japánba. Nagyon izgul. Egyelőre nehezen képzelem el nélküle az Üzemet, sok gondot, munkát a vállára vett, nagyon fog hiányozni, felhevült lelki életével, azzal az érdekes szemlélettel, ahogyan az élethez állt. Néha mintha nem is ezen a földön járt volna. Remélhetőleg sokat fog blogolni, nagyon kértem, hogy írjon sokat, tegyen fel fotókat, mert nagyon jó szeme van. 

Azt hittem, mihelyt befejezem a sálat, rávetem magam arra a leheletvékony piros fonalra, amiből csodaszép csipkesálat képzeltem el - de valahogy nem indult meg még bennem az a lelkesedés, ami más kötőstervek idején elfogott. Vettem egy igen szép, Jane Austen-inspirálta kötött darabokkal teli könyvet, benne egy igen mutatós, viktoriánus sállal - nagyon nőies, nagyon finom darab, azt fogom megcsinálni, ha kibogarászom az amerikai módra leírt kötési módot. Majd meglátjuk!

Közben kiderült, hogy citromos szeletünket, a híres lemon slice-ot, amit Chili és Vanília blogjáról vettem (engedélyével), további kávézó szeretné bedobni aduként a sütijei közé. Egykori kollégám, Jasper, aki még nyáron visszatért Indiából, nemrég egy újonnan nyílt dublini kávézóban kapott munkát. Ahol ugye, nem volt titok, hogy az Üzem séfe volt. A héten a szabadnapján bejött hozzánk reggelizni, s kissé kínoskodva mesélte, hogy főnökei megkérték, süssön lemon slice-t. Mire ő, hogy sajnos, nem tudja a receptet. Erre mondták neki, hogy a recept ott van benne az Üzem Bake Book-jában, essen neki... Remekül szórakoztam. Elmagyaráztam neki a lemon slice-készítést, tepsimérettől a vaj felkockázásáig. Egyszerre volt bosszantó és hízelgő is a dolog. Új kávézó, nagy lendülettel, s nem bírnak valami egyedivel kirukkolni. Nem az lenne a lényeg, olyasmit csinálni, ami új, vagy újszerű, s azzal új rajongókat szerez?

***

Közeledik a Karácsony, már megkaptam az első 3 mézeskalács házra a megrendelést, már gyűjtöttem, lerajzoltam pár ötletet karácsonyi tortához, ádventi naptárhoz... Mohától megtanultam, hogy ezek elkészítéséhez nem hetekkel, de hónapokkal korábban hozzá kell állni, nem szabad semmit sem az utolsó pillanatra hagyni. Ötlet van rengeteg, csak meg kell csinálni. Halloween-ra is volt, de aztán az óriási esküvői megrendelés keresztbe húzta a számításaimat. Nem akarom, hogy Karácsonykor is ez történjen!