2020. szeptember 7.

Őszi esők

Tortás hónap lesz a szeptember, és sütimegrendelésben is gazdag. Elmaradt elsőáldozás pótlása, egy első születésnap és egy 5. születésnap. Ha erőt tudok venni a lustaságomon, s a munkát, ahogy kell, elosztom szépen egész hétre, akkor mindent meg lehet csinálni időben. De persze, hétfőn "szabadnapoztam", s aztán csúszott minden. Sokadszor jövök rá, én, a munkák elodázásának nagymestere, hogy mennyivel könnyebb lenne az élet péntekenként, ha a csomagolás előkészületeit (címkék nyomtatása, kivágása, zacskókra ragasztása), nem az utolsó napon csinálnám. "Csináld meg most" - suttogom a jótanácsot, amikor a fenekem a fotelt érintené, de nem, nem állok fel, hanem belesüppedek a párnák, extra takarók övezte fészkembe, ahelyett, hogy dolgoznék. Pedig milyen jó érzés is szombatonként, amint a kávékuckó pultja mögül rálátva a sütis pultra, nézhetem, ahogy szépen fogynak a csomagolt sütik a pultról. S aztán üresek a tálcák. S mennyivel jobb érzés lenne, ha nem jutna eszembe az előző esti kapkodás...

No majd most. Istenbizony.

***


Szerkesztetlen fotó a kávézó Instagramjáról

Miután kezdtem letenni az Üzemről, próbaképpen kértek maszkos mézes emberkéket, amik aztán pár órán belül el is fogytak, így megduplázták a rendelést jövő hétre. Az örökké szóviccekkel élő Ray maszkos pandasütiket is kért, hogy elsüthesse a kávézójában a "pandaemic" poént. Közben rég látott-hallott ex-főnököm is rám írt, hogy az unokaöccsének Star Wars-os sütit rendeljen. Udvariasan csevegtünk egymással, ki hogy s mint van, majd a végén rákérdeztem, tudja-e, milyen alkohollal készülnek a mamája varázsos, dús illatú, sötét színű, majdnem fekete karácsonyi tortái? Mert az én Jameson-ba áztatott gyümölccsel készülő tortáimnak korántsincs olyan tömény, szédítően finom illata, mint Mel tortáinak. Ha minden jól megy, megtudom a titkait. Valahányszort az Üzemben kicsomagoltuk a dekoráláshoz a papírba, fóliába és folpackba burkolt hatalmas tortákat, odagyűltünk s hajoltunk föléje, hogy azt a finom, súlyos illatot beszívhassuk. 

***

A piac továbbra is jól megy, kopp-kopp. Sajnos, a szombat reggeli hűvös idő nem kedvezett a kiülős kávézásnak, pedig még az én kerti asztalkámat is felvittem, hadd legyen még több hely. A benti, távolságtartós leülést csak vonakodva engedte meg az elnökünk, ugyanis a Head Office-ból jött az üzenet, hogy nem szabad benti kávézást megengedni. Ami kicsit értelmetlen, szerintem, ha máshol, kávézókban ez lehetséges S nálunk van is hely, hogy az egymástól legtávolabbi sarokba leüljön 4-4- ember. Talán attól félnek, hogy valaki majd perel, hogy nálunk kapta meg a vírust. Amit bizonyítani nyilván nehéz lenne, de ki tudja, talán ez az indok.

Továbbra is jönnek fiatal családok, nagy az érdeklődés, sokszor hallom, hogy elnökünk hosszan magyarázza az új rendszert a vásárlónak. Steril ugyan a dolog, tagjaink közül valaki fel is emlegette, hogy nem szereti ő ezt csinálni, kihalt a lélek a piacból. Valamit próbáltam mondani, hogy ez csak amolyan muszáj megoldás, amíg a vírus elmúlik, tekintse időszakos megoldásnak, we are in it together, blablabla. De meglepett  a hozzáállása, ha nem tetszik, mondja ki, maradjon otthon, hiszen váltásban dolgoznak a pultosok, de minek kedvetlenül csinálni, ha nem tetszik. De az is lehet, hogy csak nem akarja a pozícióját feladni, ugyanis ő az örökös virágárus, hozzáértése miatt sem küldik más pulthoz, s amennyire ismerem őt, nem is menne.

A héten temették az egyik legkorábbi tagunkat, Daphne-t. Tavaly kellett feladnia a pénztári munkát, egyre nehezebben bírta az iramot, egyre több volt a tévedés az összeadásaiban, végül maga mondta, hogy nem megy neki tovább. Ezek után egyre csak ment össze a kicsike özvegyasszony, aki minden héten nálunk (is) találkozott nővérével, családtagjaival, nagy kávézást csaptak, igazi családi öszejövetelt, nagy tálcákon hordva az asztalhoz a sütiket, innivalót. Amikor már nem vezetett, a nővére hozta fel a piacra. 2 hete járt fent utoljára. 

Pár éve nagy házából egy könnyebben rendbetartható kis lakásba költözött át, de ott maradt a környéken. Annak idején sok dekorálós könyvet válogathattam ki nála, mielőtt ment a reciklálóba a többi. Ha ő volt a soros, még régen, hogy a kávékuckóba a tea mellé sütit süssön, mindig ugyanazt a rendkívül finom és kiadós sütit hozta, valami tepsis dolog volt, morzsalékos, kis kockákra vágott süti, középen vékony baracklekvár réteggel. Többen próbáltuk tőle elkérni a receptet, saját használatra persze, de egyikünknek sem adta meg. Elvitte magával a titkot. Amikor tavaly úgymond nyugdíjba vonult, de nem adta fel a tagságát, egy virágládát ajándékoztunk neki, a kicsi erkélyére. Mivel a temetésekre az előírások szerint csak 50 ember mehet mostanság, a piacosok távolmaradtak, s a család kérésére is csak a RIP.ie oldalra küldtünk kondoleáló üzenetet. S mivel ilyen időket élünk, a temetést felvették, s valamilyen oldalon visszanézhető, mert mint nagyon sok írnek, ennek a családnak is vannak a világban elszórtan élő tagjai, akik csak online tudják megnézni a temetést. 

***

Daphne temetésének napján nagyon nagy eső volt, ma reggel is esik, úgy fordultam vissza a telep végéből a sétáról, mert rámszakadt az eső. Ha kisüt a nap, szép őszi langymeleg van, de jobbára borongósak, nyirkosak a napok. Nem győzöm öntögetni a vizet a csatornába. Víztartályom forrasztása megadta magát, s egy egészen aprócska lyukon kezdett engedni belőle a víz. Jókora ipari tapasszal beragasztottam, remélve, hogy kibírja. Majd ha elfogy belőle a víz valamikor, megpróbálom valahogy megragasztani, kár lenne érte.

Másik DIY ténykedésem egy fadoboz befestése volt, tejesdobozt csináltam belőle. A másik, amibe a tejesember rakogatta a tejünket, szétázott, megroggyant az utóbbi hetek nagy viharai során, amikor bevert az eső az ajtó elé. Manci földdel teli virágedényét (= ágyát) eltüntettem, így most máshol alszik, hol, nem tudom. Kissé elnéztem a doboz méreteit, haha, s végül is, egy macska is beleférne, de szerencséjére nem tetszik neki. Nem szeretném, ha szőrösek lennének a tejesflakonok.



Apropó, amikor múltkor a szemétkivitelből ballagtam visszafelé, amikor valaki a nevemen szólított. Az utolsó lakáshoz felvezető lépcső tetején egy nő ült, ölében Mancival. Ő volt Elaine, akitől még tavaly kaptam a macskamenedéket, ami most az előkertben a bokrok alatt van, s ahová Manci nem hajlandó beköltözni. Gondolom, a többi macskák szaga zavarja. Beszélgetni kezdtük, s míg Manci ott élvezkedett a nő ölében, elmeséltem Elaine-nek Mancival kapcsolatos kalandjainkat, hangos ajándékprezentálásait, s hogy miért nem jöhet be. Ők sem engedik be, csak etetik, s mint én, kiülnek hozzá a küszöbre, s babusgatják, mert társaságra vágyik.
 
Ahá, szóval ott tömik a pocakját, jó tudni. Akkor ezért nem kell neki néha a reggeli, vagy a vacsora, mert már teleette magát máshol. Kiderült, Macu, az anyjuk is itt van még a környéken, s néha együtt esznek Elaine-ék ajtója előtt. Láttam már Macut, a szembeszomszédék szép pedigrés orosz kék macskája, Smokey pofozta fel éppen, mert vele is (hiába) próbált Macu barátkozni. Szóba került Pocak, de sajnos, Pocakot ők sem látták már nagyon régóta, csak remélni tudom, hogy tényleg valahol befogadta valaki, mondjuk a telep túloldalán. Még emlékszem, amint utoljára, halkan kurrogva húzta el a kis seggét a ház mellett, amint éppen elsicceltem/elspricceltem őt az ajtó elől. Vajon hol lehet...

De a hét híre, hogy megkaptuk a kanapét! Egy száraz órában kihozták, s betetriszezték a parányi előszoba fordulójába, ahol leszedtem a képeket, eltüntettem a cipőket, hogy semmi se akadályozza meg őket a behozatalban. Kicsit kellett vele bűvészkedni, de megoldották. Ha egyszer kifért, be is fér. Gondosan leterítettek pár hatalmas puha ruhát a küszöbökre, a padlóra, s azok védték az új anyagot a kanapén a horzsolódástól. Újra feszesre tömött párnákon ülhetünk, kissé szokatlanul magasan, hiszen megszokta  fenekünk a mélyedést. Klasszul néz ki, remélem, kitart 18 évig, mint a régi. Hány éves is leszek akkor...?