Odakint meglehetős zajjal dolgoznak a munkások, de legalább itt vannak! Szerdán lebontották a falat, mindent por lepett és a szemem ugrált az üregében a gépzajtól. (Néztem is, hogy ők fülvédő nélkül dolgoztak, hogy' bírják?!) Én a kisszobában (úgyis, mint műhely) dolgoztam, ők a fal túloldalán a géppel. Aztán mire megbékéltem a gondolattal, hogy még fülhallgatóval sem tudok rádiózni, megint eltűntek két napra, nekem pedig ott maradt a poros növényekkel teli kert, a csupasz fal, néhány megnyomott növényem, mert jaj, rárakták az állványzat egy darabját. S mint egy építési lerakat, olyan volt a terasz, a létrákkal, állványzat-részekkel.
Ez az állapot most:
Emlékeztőül, ilyen volt. Az egy külön harcunkba került, hogy ne csak az ajtó körüli málladozó részt, hanem az egész falat állítsák helyre. Hihetetlen, de a háziúr által készíttetett tanulmány, a helyreállítási javaslatokkal - bár többször elküldtük a kezelő cégnek -, nem jutott el a munkát irányító mérnökhöz, amíg a kezébe nem nyomtam. Átolvasta. becsülettel, s rábólintott (gndolom, némi anyagiakról szóló egyezkedés után) a vakolat teljes felújítására:
A víztározó műanyag hordóból egyszerűen leengedték a vizet, pedig azt a 30-40 litert igazán meg tudták volna emelni, hogy odébbrakják, de úgy tűnik, a dolgok épen tartása nem céljuk. Így amikor mondták, hogy a kerti kisház is útban lesz, s majd ők "odébb tolják", kipakoltam belőle a nehéz gumikat, megmaradt csempéket és festékeket, hogy nehogy leszakadjon a ház alja, amikor mozdítják.
Kicsit tolták csak odébb, lehet, megkérem, maradjon is így, hiszen a tetejére szépen felkapaszkodott már a klematisz, így még jobban fogja támasztani azt. Egyik sarokba pedig majd odafér a víztartály, másikba az árnyékkedvelő növények kerülnek, s középen lehet a kisház.
Nagy meglepetésünkre nemcsak a mi falrészünkön dolgoznak, hanem a ház sarkán túl is leszedik a régi vakolatréteget. Nagyon remélem, hogy mondjuk, a hét végére már szép fehér falunk lesz. Hétvégén kis esőcske esett csak, semmire sem volt elég, még a növényeket sem mosta le, de legalább nem ázott a fal.
***
Közben némi levelezgetés után megkaptam azt a fotót, ami a Nürburgringen készült rólunk. Igazi biznisz ez is, lesben állnak a profi fotósok a kerítésen túl, s fotózzák a turistákat, vagy a tesztautókat, s persze, meg lehet venni a képet, miután leszedik róla a sűrű vízjelzést. Nem tudtam kihagyni a lehetőséget, íme, itt van, éppen bedőlünk, mint csiga a kanyarban, s enyhén szólva is gondterhelt arcom van, mert bár nem jön át, de mentünk, mint a golyó, miközben Müzli nevű útibirkánkba kapaszkodtam. S s korántsem voltunk valami gyorsak, sőt! Olyan gépek húztak el mellettünk...!
De nemcsak száguldoztunk, mert az autós nyaralásunk egyik másik fénypontja apai őseim szülőfalujának meglátogatása volt Németországban. Apám nagyon kapacitált, hogy keressem fel a rokonokat, de nem mertem váratlanul beállítani, vagy csak előtte egynapos értesítéssel alkalmatlankodni. Beértem azzal, hogy a falatnyi kis falun nagy óvatosan áthajtottunk, futó pillantást vetve a rokon házára, gyors fotó a telefonnal, aztán hipp-hopp, már ott is volt a falu végét jelző tábla. Ott V. lefényképezett, amint térdig érő gazban állok a falutáblánál, arcomon az alkalomhoz illő megilletődöttség, s közben mögöttem, mint egy rossz regényben, kilépett házából a rokon, s a kocsijába ült. Jaj, hátha erre fog elhajtani? Jaj, ha meglátja a rendszámot? Így is megbámultak minket a vasárnapi álmos délutánon ebben a csöpp kis faluban, ahol minden áthajtó autó esemény. Mázlink volt, ellentétes irányba ment el. Visszamentünk, s a májusfától díszített játszótéren túl, a domboldalra felkapaszkodott temetőbe mentünk. Bánatos kutya bámult ránk egy kerítés mögül. Templomot hiába kerestem, pedig bementem volna. Később kiderült, fatemplomuk leégett, s a következő, pár percre lévő faluba járnak az emberek.
Atyai őseim 1785-ben innen, és a környező többi kis faluból indultak el a Bánságba. Ulmból mentek hajóval, Újverbászra, előre kijelölt lakóhelyre. Ulmban a Duna parton emlékmű őrzi az onnan új hazájuk felé indultak emlékét. Müncheni barátnőm már többször ajánlotta, hogy elmegy a múzeumba, amely ezekről a betelepítésekről szól, s hoz nekem anyagot, de az én németem igen gyenge egy ilyen könyv olvasásához. De jó tudni, hogy a család őseit egészen 1475-ig régi anyakönyvi feljegyzések alapján meg lehet találni.
Apu szerencséjére a környező templomok anyakönyveit múzeumoknak, egyházi levéltáraknak adták át, így sikerült neki és segítőjének megtalálni a család ősi "fészkét". Apu el is ment, meglátogatni őket, miután lelevelezték a kapcsolatot. Még cikk és fotó is jelent meg a nagy egymásra találásról a helyi lapban, amint számos Rumpf körbeül egy asztalt. A temetőben is nagyon sok síron ott a név, a háborús emlékműveken is.
A falunak van Alsó- és Felső- része, mi az Alsóból származunk, ezt nevezzük most Rumpfdorf-nak, mert V. szerint az eredeti hosszú nevet megjegyezni képtelenség. Meglepő, de ennek a 261 lakosú falunak saját címere van, egy koronás vörös oroszlán kapaszkodik felfelé egy, a Giant's Causeway bazaltorgonáira félelmetesen hasonlító képződményen, s felettük a Rajna hullámzik (Rajna-Pfalz-hoz tartozik a falu). A falu Felső- részéhez ugyanilyen, de más színezésű címer tartozik.
Negyedórás látogatásunkat a faluban a kellő számú fotók elkészítése után hosszú autózás követte a környező csodás, lankás, csupakék-zöld vidéken. Vasárnap lévén semmi nem volt nyitva a környező nagyobb településeken sem, csak egyetlen, kis hegyormon lévő, egy templom oldalához tapasztott kisvendéglőt jelzett a gugli, oda mentünk fel. A helyet Remigiusberg-nek hívják, s egy XII-XVI. századi templom van rajta. A kilátás gyönyörű volt, s nagy meglepetésemre a templom a Camino német részének útvonalán helyezkedett el. Ajtaja előtt a betonba egy fésüskagylót nyomtak. Az ott lévő táblából csak annyit értettem, hogy régen a középkorban a Tejút csillagainak segítségével tájékozódtak a zarándokok, amikor a Szt. Jakab útját keresték, követték. Egy érdekes weboldalt ajánlanak hozzá, ahol meg lehet tervezni a gyalogutat: www.sternenweg.net
Kilátás a vendéglő teraszáról
Nagyon kis utakon autóztunk a főút felé, nagyon élveztem a zöld sok árnyalatát, a vetésbe beugró rókát, az itt-ott sárguló repcét, az erdőfoltok kékeszöldjét, s a villámgyorsan felettünk elhúzó katonai vadászgépet. Kellemesen el lehetne tölteni autózással, vagy túrázással ott is pár napot, alaposabban megnézni a környéket.
Az utazásunk következő részét pedig ezzel a fotóval jellemezhetném:
