Az otthoni problémák és napi telefonok ellenére mi itt remekül vagyunk. (Lekopogom, mert az ördög nem alszik, sőt, hogy a klasszikusokat idézzem, nem alszik, legalábbis nem akárkivel.) Naponta elsétálunk ebédelni az olaszokhoz, vagy a Nine-ba, ahol voltunk supper club esten, megjöttek, jövögetnek az ír útleveleink, mostmáraztán tényleg igazi állampolgárok leszünk. Körbejártuk a hegytetőt, s felfedeztünk egy aranyos kis kávézót a tetején, ahol a limonádé rendes citromléből van, s ahonnan a kilátás elképesztően gyönyörű a tenger felé. Szerintem tiszta időben még Wales is létható, a Snowdonia ormaival.
A supper club ételei finomak voltak, bár néhol egészen elképesztő ízpárosítás került elénk: grillezett polipkar feküdt gesztenyepüré ágyon, tőkehal ikra keveredett sajtszósszal. Talán csak a desszert volt az, ami nem ért fel a többi étel igencsak magas szintjére, igaz, mire sorrakerült, már csak pihegtem. Megint volt burgenlandi bor, amit elérzékenyülve ittam, mert a borászat a Fertő-tó osztrák oldala mentén fekszik, így mondhatni, hazai kékfrankost kóstoltam. Az egyik bor melegebb volt a kelleténél, s a fogások felszolgálása között elég hosszú volt a szünet, de ez volt az első ilyen estéjük, gondolom, ezeket a hibákat majd javítani fogják. A mellettünk lévő asztalnál hangos nő csapott le a szomszédaira, s hamarosan nyaralási videókat cserélgettek, kicsit zavaró volt a kellemes zene mellett a sikító nevetést hallgatni.
A Nine két tulaja egy fiatal pár, akik láthatóan sok energiát és egyedi ötletet öltek a helybe, s azt kell mondjam, a hely magasan felülmúlja a Bray-ben megszokott szintet. A sok fiatalok által fenntartott vendéglő, kávézó, mint a Carpe Diem, a Dockyard 8 is, nagyon jót tesz a városnak, színvonalasak, ötletesek, és az ételeik finomak.
***
Majdnem minden hétre jut valami kis esemény, vagy rendelés, most, hogy lement a Pride, s félreraktam a szivárványszínű cukormázakat. Még tortarendelés is akad, ami a higiénikus néni látogatásának hetére esik. Izgalmas hét lesz, mert van babrás céges rendelés, torta száz vendégre, egyedi dekorral... Mire jön, a lakás még emberibb állapotban lesz, mint most, mert megszabadultunk egy csomó dologtól, amit pedig megtartunk, szépen be vannak dobozolva, több a hely, rendezettebbek a szobák. Hétfőn jön a szakember, s kicseréli a csempék közti fugát, eltűnnek a penészes foltok, az is szép fehér lesz, mire jön a néni. S a kedvéért még az utált pasztörizált tojásfehérjét is megveszem, mert kifogásolta a friss tojásfehérje használatát a múltkor.
Hamarosan lesz egy menet a reciclálós telep felé, mert van egy csomó ruha, párna, régi cipő, aminek majd ott lesz gazdája. Régi, kifutott, elavult tortadekorálós könyv is akad, amit eddig nem volt szívem kidobni, mert a) könyvet nehezen dobok kukába, b) emlékeimben még él a pár éve elhnuyt piaci kolléga, akitől kaptam őket. V. tanácsolta, hogy rakjam be őket a Little Library-ba, jól fognak jönni valakinek, aki esetleg most kezdi tanulni a tortadekorálást. De a design-ok nagyon elavultak, a technikai is régies... Még meggondolom.
Mély sóhajok közepette váltam meg több tucatnyi régi VHS kazettától, műsoros volt mindegyik, ifjabb korom nagy kedvencei, csupa magyar nyelvű, nekem klasszikus. A CD-k pedig bedobozolva várják a hazautat, mert V. unokaöccse fog belőlük válogatni, s ha ügyes, talán el tudja adni a javát fillérekért a haveroknak. Azokat nem volt szívünk kidobni, a környező charity shop-pok pedig tele vannak velük. Kezd a világ erősen online költözni, minden a felhőben, csak baja ne essék, mint némelyik dokumentumomnak, ami egy programhibának köszönhetően olvashatatlanná varázsolta magát.
***
Tegnapelőtt - munkanap ide vagy oda - társasági életet éltem, mert 11 év jogi huzavonája után a telep elérte, hogy a tulajdonosi jog az (időközben csődbe ment) építtetőtől átkerüljön a lakás/háztulajdonosok kezébe. Úgy tűnik, a közösségi kertet magába foglaló mező tulajdonjoga is a telepé, a szomszéd építkezés nem építhet utat rajtunk keresztül, még ösvényt sem. A friss hírt azon melegében a resident association vezetői közölték a lakókkal, és sebtiben összehívták őket egy partira, amit az elnök, Hannah lakásán ünnepeltünk, régi és új tulajok, és én, egyedüli bérlőként. Volt eszem-iszom, többen megcsodáltuk Hannah ír Oscar-díját, amit a Vikingek két részének rendezéséért kapott, volt fotózkodás, gratuláció, én pedig eldicsekedtem repülőgéptulajdonos öcsémmel. Mondtam Hannáh-nak, ha öcsém egyszer újra elvetődik a szigetre, meglátogatnánk a reptéren, s a segítségét kérném egy gép bérléshez: öcsémnek most már minden vizsgája és papírja megvan ahhoz, hogy bérelhessen egy gépet. Erre ő felajánlotta, hogy kölcsönadja a sajátját...! Azt is megtudtam, filmekről és forgatásról beszélgetve, hogy a felettünk lakó Zajosapuka már nem spark (vagyis egyszerű villanyszerelő), hanem gaffer.
Jobbára a nyaralásról volt szó, ki merre megy (így a kenyérrendelésekben is lesz itt-ott szünet), szóbakerült Missouri és Montana, mert van, aki 4 év után végre utazhat a szüleihez, s van, aki 2 év után végre utazhat lovagolni egy ranch-ra. S van, aki dolgozni megy Új-Zélandra, forgatni, úgyhogy lehetett nosztalgiázva emlegetni a régi utazást. Kiderült, hogy a szembeszomszédunk, akinek a kislánya pár éve nekiesett biciklivel imádott Julie-m fenekének, rendőrnyomozó. Éppen ügyeletben volt, kezében a telefonnal. Ő az, aki rendszeresen lejár fürdeni a tengerre a gyerekeivel. Javasolták is, hogy tartsuk tengeri fürdőzéssel egybekötött ünneplést, de ez elől a többség meghátrált.
Kellemes volt találkozni új tulajokkal, régi lakókkal beszélgetni, a "csak átugrom gratulálni"-ból több, mint két órás csevegés lett. Közben V. dolgozott, úgyhogy csak én tudtam képviselni a bérlőket, haha.
Először felcsillanó szemmel hallottam Hannáh-tól, hogy más magyarok is laknak a telepen, mégpedig a velük szembeni lakásban, amiről egyből rájöttem, hogy téved, mert oda a korábban velünk szemben lakó moldáv lakó család költözött... Nem magyarok. Az a pár, akit korábban öreg kutyájuk sétáltatása özben találkoztunk, már elköltözött innen.
***
Egy közeli, nagyon várt baráti látogatásnak köszönhetően bevettem magam a könyvesboltba, hogy az elmúlt évek fiatal szerzőitől beszerezzek pár könyvet. Most ott áll a csábító halom az ebédlőasztalon, köztük egy-kettő, amit olvastam. Ugyan nem ír a szerző, de nagy hatást tett rám Joanna Quinn: The whalebone theatre című könyve, amit hangoskönyvként hallgattam végig, míg a szivárványokat rajzoltam. Micsoda regény! Valamikor valaki egy magyar regényt úgy jellemzett, hogy olyan jó és súlyos regény, hogy meghajlik alatta az asztal. Nos, ez a regény is olyan, s nagyon merem ajánlani. Remélem, mielőbb lefordítják magyarra.
Évek óta őrizgetek egy megsárgult újságlapot, amin száz ír regényt sorolnak fel, amelyek a világ sokféle táján játszódnak. Majd ha egyszer lesz türelmem, ide másolom a címeket, s akkor végre kidobhatom ezt a sok éve őrizgetett lapot. Eggyel kevesebb cucc a lakásban, százzal több olvasnivaló. Párat ismertem, olvastam közülük, de bőven lenne még mit pótolni.
Van egy zacskónyi vicikvacakom, szobrocskák, díszek, megrokkant karácsonyi függők, halloweeni lámpasor, szellemecskék egy drótra felfűzve, de tekintve, hogy sosem ünnepeljük Halloween-t, nincs értelme tartogatni.. A piacon szoktam kiaggatni, évente egyszer, lehet, ott kellene tartanom, de most, hogy a piac eladása szóba került, nem akarok raktárat csinálni belőle. A charity shop-ok nem fogadnak el elektromos cuccokat, Health and Safety, ezért nem tudok velük mást csinálni, mint kidobom őket a reciklálós telep elektromos cuccokat gyűjtő dobozába.
Az egyetlen terület, ahol nincs szívem szelektálni, a sütős cuccaim. Nem valószínű, hogy valaha még tortasütésbe fogok, bár néha-néha kedvem támad rá, de a formákat nincs szívem elajándékozni, legalábbis nem mindegyiket. A nagy szív alakút, amit egyetlen alkalommal használtam, odaadtam a piac elnökének, aki most is sűrűn süt esküvőkre, ő biztosan tudja hasznáni, s mivel egy farmon él, helye is van hozzá, velem ellentétben. Neki aztán nem gond egy újabb, nagydarab ritkán használatos forma tárolása, mint nekem, akinek ebben a percben három jókora műanyag dobozt és egy kisszekrényt foglalnak el a formái.
