Ahogy sejtettem, a Bank Holiday miatt lagymatag volt a piac látogatottsága. Kenyérből ugyan nem, de dekorált sütikből maradt, még bosszankodtam is erősen, mert az egyik tag tengeri állatos sütiket rendelt/kért az unokáinak, amiket vittem is lelkesen, erre el sem jött aznap a piacra. Sebaj, legalább kávézni sokan jöttek, még a ködként szemergő eső sem tudta őket eltántorítani attól, hogy leüljenek és megigyák a kávét. Lassan visszatér a normális rend a piacon, újra lesznek havi gyűlések, igaz, rövid, lényegretörők csak, s mindjárt a piac után, nem valamikor hét közben este. Ezt mindenki jónak találja, függetlenül attól, hogy a piacnap végeztével elég fáradt a nép, s menne ebédelni. De így legalább biztosítható, hogy ne húzódjon el felesleges szájtépéssel minden meeting.
***
Ha már hosszú hétvége, s nem igazán megbízhatóan napos az idő, autózzunk inkább - de hová? Az elmúlt napok nagy, hosszantartó esőinek következtében az erdei utak sárosak, egyikünknek sem volt kedve sétálni valahol egy parkerdőben, csak lustán akartunk kibámulni a szélvédőn keresztül. Eszembe jutott, hogy menjünk el Maynooth-ba, megnézni azt a francia baszkok által vezetett kávézót, ahol azt a bizonyos drága kenyeret lehet kapni, amiről már írtam. Vegyünk kenyeret teszteléshez, s hátha van nekik gateaux basque...
De menjünk a kertek alján, javasolta V., legyen szép az az út, ne az M50-esen menjünk, ipartelepek, s bokrokkal beültetett útszéli rézsük között. Így aztán jókora kerülővel, a felföldön és a Sally Gap-en át autóztunk fel Maynooth felé. Vártam a megszokottnak mondható biciklis, kirándulós tömeget, az út kétoldalán parkoló autókkal az ún. Guinness-tó, vagyis a Lough Tay felé, de ehelyett szorosan egymás mellé parkolt fehér kamionok töltötték meg a fő parkolót, s lent, a birtokon belül is fel volt állítva egy jókora sátor, s körülötte további kamionok. Filmeznek - gondoltam, s jól gondoltam, mert lent, a tó partján ismét fel volt építve a viking falu, ezúttal félköríves mólóval.
Később megálltunk a Liffey partján ott, ahol még kis patakként folyik csak, hogy tudjak birkákat és a napfényben zöldellő facsoportokat fényképezi, no és beledughassam a vízébe az ujjam, mert szerintem, amióta itt élek, nem 'találkoztam' még így a Liffey-vel. Kövek között sötétbarnás víz csobogott előttem: igazán szép látvány volt, napsütötte élénkzöld fűvel és birkákkal. Mögöttünk pedig két autónyi középkorú ember piknikezett mindjárt ott a parkolóban, a víz mellett, kisasztalnyi kajával, kempingszékekben, szinte láttam magam előtt a vízben hűlő söröket.
Elhagyva a hegyeket, a felföldet, először dombos, majd ellaposodott tájon autóztunk, Straffan-on át. Ami a főutcája alapján igen jól eleresztett településnek tűnt, s valószínűleg az is, mert ott a híres K Club, ahol egykor a Ryder Cup golfversenyt tartották (elsőként a szigeten), s ahol vagyonért lehet lakást/házat venni az ötcsillagos hotel és golf "resort" területén felépített, a kupáról elnevezett "faluban", a jobbára megfizethetetlen telepeken, kóddal nyitható kapuk mögé telepített negyedekben, mindjárt a golfpálya szélén. Mindenféle hírességek bérelnek/vásároltak itt házakat, s jelenlétüket tükrözi a kis falu külseje is. Minden manikűrözött, csinos, mindenből árad a jómód. Némelyik ház egészen jól nézett ki, s rengeteg virág színezte a főutcát, ami az én szememben egy külön plusz.
Aztán átmentünk a nyugatra tartó főút felett, és a Royal Canal felett (milyen jó lenne egyszer végigbiciklizni a mentén!), s máris ott volt Maynooth, amelynek széles főutcáján is zajlott az élet: az összes kocsma és vendéglő kipakolta asztalait a széles járdára, vasárnapi ebédjüket ették a vendégek. A L'art du Chocolat épületét hamar megtaláltuk. S ahogy bementem, egyből elém ugrott a nagy vekni, a már ismert árával. Hogy milyen kovászos volt, arról nem volt cimke, de nem is érdeklődtem utána. Tulajdonképpen delicatessen-né kibővített kis kávézó volt, ahol főleg francia borokat és finomságokat árulnak, néhány sütemény és kávé kíséretében. A sütiválasztékot egy eléggé szellősen elrendezett pulton lehetett megcsodálni, szigorúan plexilap mögött.
V.-vel kerengtünk egyet az egyszerű világos fa polcok között, de sajnos, sem baszk bor, sem gateaux basque nem volt, de a vekniből hoztunk egyet, mert ki kellett próbálni, megéri-e a 12 eurót. Ittunk finom kávét, a bolt elé kirakott padon, ettünk egy citromos sütit és egy igencsak dögös brownie-t, ahol a csokoládé tömős rétegként ült a sütemény alapon... Érdekes változat. Benyomás? Finom dolgok, máshonnan hozott holmikkal felhigítva, Biarritz-hoz méltó áron. A szendvicseket nem próbáltuk, volt leves is, és forró csokikból többféle. Muszáj volt a vekniről megkérdeznem, hogy mikor szállították ide? Mire a nő, "ma reggel vettük ki a sütőből", hahaha. Amiről tudom, hogy nem igaz, mert beszállított kenyér. Ha valahol "ki is vették a sütőből", az nem az ő boltjukban volt.
Hazafelé egy torlódás miatt ismét elkerültük az M50-est, s hátsó úton, a szívünknek oly' kedves R113-on jöttünk haza, útbaejtve a Blue Light kocsmát Sandyford felett a hegyoldalban, egy sör erejéig. Innen való a legfurább szilveszteréji emlékem: himnusz helyett U2 New Year's Day című száma szólt éjfélkor. A Blue Light kiülős hellyé alakította az út másik oldalán lévő parkolóját, ahonnan sört iszogatva lehet gyönyörködni a városban, s messze, észak felé még a Mourne-hegység csúcsai is látszanak, amikor éppen nem takarja el őket pár esőfelhő.
A kocsma kimosakodott, a WC-ket felújították, még az ajtók is nyithatók lábbal, mindenhol kézfertőtlenítők, kártyás fizetés, s teli asztalok. Jól tartja magát. Jó volt újra lenézni a közeli Leopardstown-ra és Sandyfordra, ahol közös életünket kezdtük. Az R113 mentén nagyon sok új lakónegyed/tömb épült, mióta nem jártunk erre, s olyat is láttunk, ahol a kerítés mögött csak gazos, füves vadon volt, erdőcske, a város igazi széle. Biztos vagyok benne, hogy pár éven belül az R113 még jobban épített területen belülre kerül, s már nem lesz az a városszéli út, amelynek mentén romantikus, eldugott villák és birtokok húzódnak a dombok, hegyek között, csodálatos kilátással Dublinra.
Majd újra a keskeny utakon autóztunk lefelé, Stepaside-ba, s onnan már megszokott útvonalon kerültük el a torlódást. Idehaza természetesen a felhősen induló időjárás ellenére is nagy élet folyt a parton, a telepi gyepen hömbölögtek-tollaslabdáztak a gyerekek, s Manci is várta már az uzsonnáját. Korai vacsorát rendeztünk, felvágtam a kenyeret. A kép alapján elég sápatag, de átsült. A kérge finom, ropogós, ropogósabb, mint az enyém szokott lenni. Belül időnként tönkölyszemekre haraptam, ilyenkor az ember elcsócsálta az átsült magot, kellemes volt az ízük. Kerestem a hibát a kenyérben, de mást nem tudtam rásütni, mint hogy nincsen az a kovászos kenyérre jellemző enyhén savanykás íze, V.-nek is ez tűnt fel először. Az biztos hogy néhány szeletet majd lefagyasztok, hogy megnézzem, azt hogyan bírja. Állítólag sokáig friss marad. Jó lenne tudni, menyi benne a tönköly, van-e benne más liszt is.
Szóval ez egy 1400 g-os tönkölykenyér, nem tudni, teljesen ír-e minden belevaló, bio-e, a website szerint hagyományosan kovásszal készül, de... a 12 euró, az azért húzós.
***
A telepen még többen lemondták az eheti kenyeret, így ma is lazíthatok, tarthatok igazi Bank Holiday-t. Ma Trish-sel ebédelünk, mert a kedvenc étterme/kávézója új, nagyobb helyre költözött a parton, s muszáj kipróbálni. Már eddig is igen jó híre volt a Maison Moli-nak, egyszer ettem ott, s tetszett a menüjük és a berendezés is, most azonban főleg a kiülés lehetősége csábít minket. Több vendéglő is megmarad kiülősnek, nem fognak Covid passzt ellenőrizni, kivárják, amíg teljesen szabaddá válik a nyitás. Most már csak az időjárásban kell bízni, mert esős hét jön, de talán ma száraz marad az idő. Holnaptól aztán jöhet a rutin. Augusztusra csak két nagyobb megrendelésem van eddig, egy a Google-nak, az Üzemen keresztül, s egy esküvői, egy kuncsafttól.
De legelőször is a hortenziákat akarom elültetni, hogy ne edényben legyenek, s mire utazunk, megszokják az új helyüket.
