***
No, a második éjszaka a szálláson kissé nyugtalanul telt, mert a többi szállóvendég mulatni ment, majd hazajőve tovább mulatott. V. felébredt rájuk, én a jó fülemen feküdtem, így a sükettel nem hallottam azt, amit ő, mármint hogy lejött a háziúr, és keményen rájuk szólt, hogy mostmáraztán.
6 előtt halkan távoztunk a házból, még elraktam a házról készült ingyenes képeslapot, sosem lehet tudni. Ballyshannon, ahol be kellett jelentkezni, alig 6 percnyi autózásra volt az N15-ös út mellett. Egy bizonyos Abbey Center-ben volt a találkozó, onnan ismerhettük meg, hogy elég sok lakókocsi parkolt a közelben. V. azért odament egy parkoló autóhoz, hogy a bent ülőktől megérdeklődje, hol is az a Centre? Mire feltette a kérdést, a szeme már meg is akadt egy jókora épület homlokzatán, ahol ott ékeskedett a felirat... Negyed 7 volt, egy hivataloskodó hölgy ki is akart hajtani bennünket a hidegbe, mondván, még nincs bejelentkezés, de egy férfi leintette, s így beülhettünk a meglepően tágas színház nézőterére. (Ballyshannon-nak és környékének 4690 lakosa van, Bray-nek 30 ezer, de a bray-i színházterem az egymásba tolható székeivel elbújhatna emellett.) A közösségi ház előterének falán érdekes falfestmény volt, mozihősökről, színészekről, le is fotóztam (előttük forró levessel teli edények láthatók, mert levessel kényeztették az egymás után érkező marsalokat várakozás közben). A tarka, szintén mozis témájú szőnyeget már nem volt érkezésem megörökíteni, pedig megérdemelt volna egy fotót!
7-kor végre megjött a főnök, aki a színpad felé menet kedvesen köszöntötte V.-t, mint személyes ismerőst - Sean volt az, akivel már Carlow-ban is találkoztunk. Mivel nem voltunk tagjai semmilyen motor club-nak, ezért mint extra emberkéket félre ültettek minket, s később hozzácsaptak egy csoporthoz, amelyet egy Chris nevű ember vezetett. Nagy megkönnyebbülésünkre érettebb fickókkal kerültünk egy csapatba, egy Darren és egy Paul nevű emberrel: miénk volt a Donegal Bay-i szakasz 10-es pontja. Chris két jókora nylonzacskót kapott, benne mindennel, ami a pont felállításához szükséges volt. Megint kaptunk sapkát, ami jól jött, mert elhagytam az enyémet (pedig már egészen hozzám nőtt, hiába volt lila-zöld a mintája.) Kajás pakkokat is kaptunk, szendviccsel, csokival, almával és palack vízzel. Valamint burgonyaszirommal, mert az sosem hiányozhat egy ír kajapakkból. Kaptunk szemetes zacskót a verseny utáni feltakarításhoz, instrukciókat baleset esetére, a pont térképét, hogyan kell felállítani az útlezárást és hová kell majd terelni a nézőket.
A 2007-es pontunk így nézett ki, ez már a szakasz vége után volt, itt csak a futam eredményeit közölték a versenyzőkkel és csevegett velük a média. Az időjárás ellenben most is ilyen volt!
Chris-ék Dublin mellől jöttek a rally-ra, egy hatalmas lakóautóval. 7 személyessel. Még sosem láttam ilyet belülről, így amíg a közeli benzinkútnál vízzel feltöltötték a tartályukat, engedélyt kértem, hogy benézhessek. Pazarul elrendezett, kényelmes, kis konyhával, rengeteg tárolóhellyel okosan berendezett lakóautót láthattam. Soha nem ültem még ilyenben, érdekes volt. V., amikor kinyitott a benzinkút, vett nekem újságot, tejet és kávét a termoszba. Utána kis kavargással, de csak eljutottunk a pontunkhoz, ahol alaposan beöltöztünk, s felállítottuk a jelzéseket. Egy T-elágazás nyakában álltunk meg a kocsikkal, lezártuk az utat, felállítottuk a szemetest, a lezáró kötél közelébe raktuk a tűzoltó készülékeket, és a sürgősségi utasításokat, baleset- és tűz esetére.
Aztán vártunk. Az utat 9.09-kor zárták le hivatalosan, akkor végigment egy hivatalos autó a szakaszon. Chris eligazítást tartott nekünk, mit kell tenni tűz esetén, mit kell tenni, ha rendbontó néző jön, hogyan viselkedjünk stb. Utána megint várakoztunk. Egyet kellett értsek velük, ez a legrosszabb a marsalkodásban, a várakozás. Az útlezárás előtt legalább egy, de inkább 2 órával a helyszínen kell lenni! S utána még további 3 óra a futamig. A szél erős volt, de nem volt eső, és a Nap is kisütött! Felfedeztem, hogy a sövény mögött védve vagyok a széltől. Sosem hittem volna, hogy néhány szál sülzanót némi borostyánnal keveredve ilyen remek védelmet nyújthat. Sétára indultam, a sárga mellényemben. Unalmamban a szemetet gyüjtögettem, szívtam magamba a természet szépségét, a friss levegőt, éreztem, egyre piroslik az orrom, az arcom... A vidéki élet gyönyörei... Végül úgy döntöttem, lemegyek a dombról a 9-es ponthoz, tesztelni a Handy Hut-ot (ahogy errefelé a felállítható WC-t nevezik). Közben találkoztam nézőkkel, akiket sikerült eligazítanom, mikor kezdődik a verseny, hová érdemes (értsd: szabad) állni... Hasznosnak érezhettem magam. Visszafelé egy fotós ember jött előttem, aki engedélyt kért tőlünk, hogy hadd álljon be a tiltott zónába, amely egy farmer legelője volt, s az ott lévő birkák miatt nem volt engedélyezve senkinek a susnyában való ácsorgás, csak a fotósnak, ő végül is ebből él, mondta vezetőnk. Én pedig még a dombtetőre is felmásztam, hogy vajon onnan mit látni? Látni lehetett egy egész hajtűkanyart (9-es pont) és több száz méter hosszan utat, ahol majd jönnek az autók, de a dombtető olyan szeles volt, és olyan nedves, hogy lejöttem. A szél egyszer majdnem feldöntött, sikerült egy tehénnyomba lépnem, térdig vizes, sáros lettem, elképesztő mértékben volt átázva a talaj még a dombon is.
Kicsit üldögéltünk Paul-lal a lakóautóban, V. nekik adta a gyömbéres sütijeinket (remélem, meg is ették, nem a kukában végezte), aztán megint várakozás... Végül 12 előtt jöttek a szakaszt ellenőrző autók, a tripla nullás, a dupla nullás, majd a 0-ás, ami már a futam közeli kezdetét jelezte. A fejünk felett több helikopter is megjelent, egyikük ellenőrizte a szakaszt. Aztán hördülés, kipufogó vad durrogása, minden szem az előttünk lévő kis emelkedőre és ugratóra tapadt. Az uram izgalmában felkiáltott, s tapsoltunk, ugráltunk, míg Loeb kocsija elhúzott előttünk - lényegesen nagyobb sebességgel, mint akármelyik ellenőrző kocsi.
Nem sok terelnivaló néző volt, talán 15-en álltak a mezőn, s később páran lejjebb megjelentek, tiltott helyeken (magánterület, veszélyes kanyar stb. volt tiltott zónának kikiáltva). Azon kívül, hogy Chris - mint a rendért felelős - rájuk sípolt, s integetett nekik, hogy húzzanak be a sövény mögé, mást nem lehetett tenni. Míg a verseny folyt, nem lehetett kimenni az útra, nekünk sem, mi is egy legelő kapuja mögött álltunk. Mindenki a maga felelősségére állhat ki nézőként a rally-hoz, nem lehet velük nagyon erősködni, de azért aggódtam, mert nem akartam volna szemtanúja lenni egy balesetnek.
Egymás után jöttek az autók, igen gyorsan, igen hangosan, én pedig számoltam őket az ujjaimon. A lábujjaim ekkorra már a 3 réteg alatt is érzéketlenné váltak, de nem bántam. Sajnos, a recesszió itt is beütött, alig 10 autó indult a WRC keretében, ők voltak a nagy húzónevek, utána jöttek a juniorok, az ír versenyzők, majd a "historics"-nak titulált veterán rally autók futottak le (írek voltak jobbára azok is). Hirvonen-t kitartóan Hurvinyekként emlegettem, nem tudtam megjegyezni a nevét rendesen. V. Solberg-nek drukkolt, de tapsoltunk a cseh versenyzőnek is. De Loeb-öt senki nem tudta legyőzni!
(Akit részletesebben érdekel a dolog, az eredmények, a sztorik, a nyilatkozatok, annak tudom ajánlani a http://www.rallyireland.com/ oldalát. Macs nevű olvasóm is írt a rally-ról, az ő írását belinkelem, mihelyt engedélyt kapok rá.)
Azt hiszem, fél 2 magasságában kezdtük lebontani a pontot, amikor az utolsó ellenőrző autó is elhúzott előttünk, hangosbemondón hirdetve, hogy vége a futamnak. Szépen mindent halomba hordtunk, a tiltott területeket jelző műanyag szalagokat leszedtük, az út szélére raktuk - később onnan gyűjtötte őket be egy furgon. Ajánlkoztunk, hogy előbbre megyünk, a következő pontig, hogy ott is feltakarítsunk, de Chris mondta, ők arrafelé mennek haza a lakóautóval, majd útközben ezt is megcsinálják. Így elbúcsúztunk tőlük, és kis hátsó utakon kiautóztunk az N15-re. Ott már lassú konvojban jöttek az autók a Donegal városában lezajlott futamról, mentek Sligo-ba, a záró ünnepségre.
Az ellenőrző autók távozása 2007-ben
Egy kis háromszámjegyű úton autóztunk Enniskillen felé, mert megint Észak-Írországon át mentünk haza, Armagh-n, Newry-n át (Newry-nál kis dugó volt a bevásárló forgalom miatt). Enniskillen-ben a GPS, a térkép és a városi táblák is mind-mind mást mondtak, így kicsit keveregtünk a városban. Kb. ekkorra fogyott el belőlünk az adrenalin, s lettünk igen fáradtak. Kissé átázott zoknis lábamat szárítgattam, almával-banánnal tartottam V.-ben a lelket. Végül meccset hallgattunk, s minden boszorkányi tudásomat bevetettem, hogy az utolsó 5 percben rúgott két góllal győzzön a Liverpool. Az uram azonnal tökéletesnek könyvelte el a hétvégét.
Tankolás végett keveredtünk le a reptér előtt Swords felé. Rádudáltunk egy dzsip-re, amely belecsúszott a pirosba, s aztán csak nem akart elindulni a zöld lámpánál. A hátul ülő gyerek egyből beintett nekünk. Te jó ég, miféle család az, ahol egy dudálás hallatára a gyereknek (!) azonnal ez a reakciója?!
Ha már arra jártunk, V. a kikötői alagutat választotta, hogy átjussunk a városon, az N11-es úthoz. Még sosem autóztam arra. Fura, ahogy egyszer csak lejteni kezd, megy-megy hosszan, be a Liffey alá - nem olyan meredek, és korántsem olyan sötét és nedves, mint Új-Zélandon a Milford Sound felé vivő Homer-alagút, de nekem így is ijesztő volt az élmény*.
Hazaérve aztán kipakolás, fürdés, mosás, valami vacsoraféle összeütése... lufiként eresztettünk le. Addig az izgalom olyan jó volt, az autók, a munka, este az összefoglalóban a marsalok áldozatos és ingyenes munkájának megemlítése... nézni a képernyőn, hogy mi is ott voltunk ám! S Loeb visszaintett, bizony. Kis hülyeségek, amin majd még sokáig lehet összevigyorogni, értőn, ott voltunk, emlékszel? Mi ketten, marsal és marsalné.
* Kell, hogy legyen valami Új-Zélanddal kapcsolatos megjegyzés itt. 2011-ben ott szeretnénk élvezni a WRC-t. Fingers crossed...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése