Nagyon korán keltünk, macskamosdás, irány Sligo, a szervízpark. Itt már én is felajánlottam segítségemet, így V.-vel ketten őrködhettünk a park egyik fontos helyén. Óriási mázlink volt, mert a szervízpark helyszínéül szolgáló Sligo Institute of Technology egyik épületének kiugró szeglete alatt, jobbára széltől, esőtől védve álldogálhattunk. Feladatunk az volt, hogy a kifelé menő (versenyszakaszok felé induló) rallyautók két útvonalát tartsuk nézőktől-járókelőktől mentesen, míg az autók elhajtanak.
Sordo, 2007-ből. Akkor még nem tudtam, ki-kicsoda, csak kattintgattam az uram kérésére
Megint kaptunk - ezúttal rózsaszín! - mellényt, újabb sapkát, karszalagot. Mint kiderült, fémrácsokkal kellett volna majd kordában tartani az egyelőre még ágyában szunyókáló tömeget. Hat órától a reggeli idejéig gyakorlatilag csak álldogáltunk, biccentettünk a jövő-menő szerelőknek, médiásoknak, alig volt ott valaki. Ellenben jöttek az autók! Lefojtott motorral, hörgő-puffogó zajokat hallatva húztak el előttünk alig egy méterre a nagy nevek! V. biztosította az utat, s intett az első autónak - Loeb visszaintett - alighanem csak egy ujját emelve fel a kormányról, de mégis! Aaaaa, már megérte a koránkelés.
Loeb és Elena, villanásnyira, 2007-bőlNem messze tőlünk egy öreg, harcedzett rally-rajongó állt őrt, ő sms-ekben kapta meg a szakaszok eredményeit - kicsit dumálgattunk, sztorizgattunk a délelőtt során. Társasága sokkal nagyobb élményt nyújtott, mint a nézőként ott álldogáló három takarító hangos kiáltozása, valamint cigizése, köpködése: ők is az autókra vártak, szerencsére hamar megunták az álldogálást, és elmentek máshová hőzöngeni.
Fél 10-kor mehettünk reggelizni. Nem mondtam nemet a full Irish breakfast-ra, sem a gépi kávéra. Kellett a meleg a gyomrunkba. Már volt, hogy az őrhelyünknél lévő reflektorokat tápláló generátor kipufogójánál melegedtem, kevés volt a 2 réteg a lábamon. (Mental note: legalább 4 kell. Attól, hogy az ember épített környezetben álldogál, a hideg még hideg marad! V. hallott két embert beszélgeti, akik a tegnapi +8 fokot "freak heatwave"-nek titulálták.)
Magunkra vettünk még egy réteg ruhát a kocsiból, és megújult energiával mentünk vissza őrködni. Néha szerelők is jöttek (biciklin!), hivatalosságukat számozott lábszalag jelezte. A háttérben Pirelli-s emberek gumikat pakoltak. Megélénkült a nézőforgalom. Sajnos, kissé kellemetlenné tette az álldogálásunkat az, hogy nem nagyon tudtuk, mi merre van, egy ember kis híján le-ork-ozott bennünket, mert nem tudtuk neki megmondani, merre van a belváros. Jött pl. egy fiatal magyarokból álló társaság, nekik is csak félinformációkkal tudtunk szolgálni - nem volt jó érzés. Legközelebb majd tájékozódni kell, mert hiába vagyunk mi csak azért ott, hogy rácsokat emelgessünk ide-oda, ha egyszer világítós mellény van rajtunk, akkor minket kérdésekkel is bombázni fognak. Legközelebb bemagolom a térképet - vagy magammal viszem a brosúrát.
Fél 11-kor segítségül jött a következő műszak. Két kamaszkorú egyént kaptunk társsul, akik véresen komolyan vették a korlátok kezelését, néha még a szerelőkkel is izmoztak, hogy ott márpedig nem mehetnek át. Jajistenem. Amúgy az volt a benyomásom, hogy némelyek nem vesznek minket komolyan. Például éppen toltam a rácsot az egyik szerelő hasába, hogy "just a sec, please", le akartam keresztben zárni a járdát, mert mögöttem ment el hörögve egy rally autó, erre a fickó "It's OK!" felkiáltással simán átment a kocsi előtt. Kaptam el a karját, de lerázott. Hajszál híja, hogy nem csapták el. Lehet, hogy külföldi volt a lelkem, és nem értett angolul, talán az "It"s OK!" volt az egyetlen mondat, amit tudott. De azért a közeledő hörgés felkelthette volna benne a gyanakvást, hogy nem túlbuzgalomból rácsozom ám én ottan.
Az autók dél felé érkeztek vissza, rövid szünetre, hogy aztán alig fél órával később megint elhúzzanak előttünk. Meglepetésünkre a beérkező 1-es autó felől sietős léptekkel közeledett felénk Elena, Sebastien Loab mitfahrere, a fiúk nyitották a rácsot, biccentés, megbámultuk... Jéééé. A VIP-sátor felé ment el, talán teára vágyott? Ekkorra már elég sok ember nyüzsgött az autók és a standok körül. Nem bántam a nyüzsgést, legalább volt mit csinálni. Elbiciklizett mellettünk két szerelő, magyarul beszélgettek! V. rájuk köszönt, az egyik meglepve visszafordult... Hahaha, magyarok mindenhol!
Negyed 2-kor hagytunk fel az álldogálással, rácsemelgetéssel, mint kiderült, joggal, mert már várt ránk az ebéd, csak éppen szólni nem szólt senki. A pelyhesállúak azonnal átrendezték a rácsokat, mihelyt távoztunk. Biztos alig várták, hogy átvehessék a "hatalmat". Leadtam a mellényeket, kicsit szárítkoztunk. (A sapkákat meg lehetett tartani.) Kitöltöttünk egy kérdőívet a rally-ról. Az ebédet kihagytuk, inkább megnéztük a sátrakat, az árusokat, megbámultuk a magyar szerelőket, közben összefutottunk egy magyar sráccal - de igazából haza felé mentünk volna már. Otthon ágybabújás. A házinéni áron alul adta a szobát, mivel nem kértünk reggelit. Hurrá. Majd korai vacsora - megint a Harbour-ban. Az élményt csak a mellettünk ülő zajos, egymást folyamatosan vakuval fényképező társaság zavarta - nem értem, mi a mulatság azon, hogy valakinek az arcába fotózok, majd az orra alá dugom, hogy nézd má', így nézel ki! Majd egy perccel később újra megismétlem a mutatványt. Such fun.
A felszolgálóról kiderült, hogy ő az egyik tulaj. Csevegtünk az ír kecskesajtról (olyan, de olyan kecskesajtos salátát ettem!), valamint a házi kenyerekről. Mint kiderült, kint volt a rally egy szakaszán, szidta is az időjárást rendesen. Biztattuk, hogy másnap a donegali városi szakasz ott fog elmenni az épület előtt, nem kell a szabad ég alatt állnia.
A szálláson már tele volt minden szoba, a hangokból arra következtettünk, hogy csupa fiatal a szállóvendég. Este még megnéztük az összefoglalót a tévében, összepakoltunk, előkészültünk másnapra: végre igazi szakaszon lehetünk kint, az akció sűrűjében!
Magunkra vettünk még egy réteg ruhát a kocsiból, és megújult energiával mentünk vissza őrködni. Néha szerelők is jöttek (biciklin!), hivatalosságukat számozott lábszalag jelezte. A háttérben Pirelli-s emberek gumikat pakoltak. Megélénkült a nézőforgalom. Sajnos, kissé kellemetlenné tette az álldogálásunkat az, hogy nem nagyon tudtuk, mi merre van, egy ember kis híján le-ork-ozott bennünket, mert nem tudtuk neki megmondani, merre van a belváros. Jött pl. egy fiatal magyarokból álló társaság, nekik is csak félinformációkkal tudtunk szolgálni - nem volt jó érzés. Legközelebb majd tájékozódni kell, mert hiába vagyunk mi csak azért ott, hogy rácsokat emelgessünk ide-oda, ha egyszer világítós mellény van rajtunk, akkor minket kérdésekkel is bombázni fognak. Legközelebb bemagolom a térképet - vagy magammal viszem a brosúrát.
Fél 11-kor segítségül jött a következő műszak. Két kamaszkorú egyént kaptunk társsul, akik véresen komolyan vették a korlátok kezelését, néha még a szerelőkkel is izmoztak, hogy ott márpedig nem mehetnek át. Jajistenem. Amúgy az volt a benyomásom, hogy némelyek nem vesznek minket komolyan. Például éppen toltam a rácsot az egyik szerelő hasába, hogy "just a sec, please", le akartam keresztben zárni a járdát, mert mögöttem ment el hörögve egy rally autó, erre a fickó "It's OK!" felkiáltással simán átment a kocsi előtt. Kaptam el a karját, de lerázott. Hajszál híja, hogy nem csapták el. Lehet, hogy külföldi volt a lelkem, és nem értett angolul, talán az "It"s OK!" volt az egyetlen mondat, amit tudott. De azért a közeledő hörgés felkelthette volna benne a gyanakvást, hogy nem túlbuzgalomból rácsozom ám én ottan.
Az autók dél felé érkeztek vissza, rövid szünetre, hogy aztán alig fél órával később megint elhúzzanak előttünk. Meglepetésünkre a beérkező 1-es autó felől sietős léptekkel közeledett felénk Elena, Sebastien Loab mitfahrere, a fiúk nyitották a rácsot, biccentés, megbámultuk... Jéééé. A VIP-sátor felé ment el, talán teára vágyott? Ekkorra már elég sok ember nyüzsgött az autók és a standok körül. Nem bántam a nyüzsgést, legalább volt mit csinálni. Elbiciklizett mellettünk két szerelő, magyarul beszélgettek! V. rájuk köszönt, az egyik meglepve visszafordult... Hahaha, magyarok mindenhol!
Negyed 2-kor hagytunk fel az álldogálással, rácsemelgetéssel, mint kiderült, joggal, mert már várt ránk az ebéd, csak éppen szólni nem szólt senki. A pelyhesállúak azonnal átrendezték a rácsokat, mihelyt távoztunk. Biztos alig várták, hogy átvehessék a "hatalmat". Leadtam a mellényeket, kicsit szárítkoztunk. (A sapkákat meg lehetett tartani.) Kitöltöttünk egy kérdőívet a rally-ról. Az ebédet kihagytuk, inkább megnéztük a sátrakat, az árusokat, megbámultuk a magyar szerelőket, közben összefutottunk egy magyar sráccal - de igazából haza felé mentünk volna már. Otthon ágybabújás. A házinéni áron alul adta a szobát, mivel nem kértünk reggelit. Hurrá. Majd korai vacsora - megint a Harbour-ban. Az élményt csak a mellettünk ülő zajos, egymást folyamatosan vakuval fényképező társaság zavarta - nem értem, mi a mulatság azon, hogy valakinek az arcába fotózok, majd az orra alá dugom, hogy nézd má', így nézel ki! Majd egy perccel később újra megismétlem a mutatványt. Such fun.
A felszolgálóról kiderült, hogy ő az egyik tulaj. Csevegtünk az ír kecskesajtról (olyan, de olyan kecskesajtos salátát ettem!), valamint a házi kenyerekről. Mint kiderült, kint volt a rally egy szakaszán, szidta is az időjárást rendesen. Biztattuk, hogy másnap a donegali városi szakasz ott fog elmenni az épület előtt, nem kell a szabad ég alatt állnia.
A szálláson már tele volt minden szoba, a hangokból arra következtettünk, hogy csupa fiatal a szállóvendég. Este még megnéztük az összefoglalót a tévében, összepakoltunk, előkészültünk másnapra: végre igazi szakaszon lehetünk kint, az akció sűrűjében!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése