Összefonódások

Már jó ideje olvasom Pappito blogját, talán már a kezdetektől, amikor még csak készültek emigrálni Új-Zélandra. Amikor idéztem őt, apósom rákeresgélt, s egyszer csak kapott egy üzenetet valakitől, akivel régen együtt dolgozott, s aki ismerte Pappito apját. Kicsi a világ, kicsi Magyarország!

Pappito ritkásan ír, de akkor igen érdekeseket. Egy Efi nevű kommentelőjének megjegyzése felkeltette az érdeklődésemet a kommentelő blogja iránt, abba is belenéztem. Efi mintha világjáró lenne, Ausztráliában töltött pár év után most Indonéziában élnek. Ő említette meg egy barátját, Pétert, aki gyalogosan bejárta Japánt északról délre, majd tavaly szintén gyalogosan bejárta Shikoku szigetét egy Gyula nevű barátjával (aki, miután megnéztem az Instagramját, kiderült, 10 évet töltött Dublinban, multiknál). Erről a Shikokun tett túráról tett Efi említést. 

Péter magánkiadású könyve igen klassznak tűnt, s ahogy néztem, nem volt számára újdonság egy-egy hosszabb gyalogtúra valami egzotikus (urambocsá' veszélyes) országban, mert pl. túrázott Afganisztánban. Könyvét a japán túra után/miatt rendeltem meg, főleg azért, mert első túrájának ihletője egy angol fickó volt, Alan Booth, aki gyalog szintén bejárta Japánt, a késő 70-es években, az északi csücsöktől a déliig, s erről egy (nekem kicsit szomorkásnak tűnő) könyvet is írt.

Alan Booth könyve nyomán néztem más külföldiek tollából való könyveket Japánról, s akadtam rá Alex Kerr-re, aki fiatal kora óta a japán kultúra rajongója, s ott is él. Lost Japan c. könyvében a különböző, eltűnőfélben lévő kultúrális dolgokat veszi sorra. Még a 70-es évek végén megvett egy elhagyott japán házat Shikoku szigetén, abban a folyóvölgyben, ahol majdnem 40 évvel később Péter is járt. Alex Kerr említi könyvében, hogy a legnehezebb számára a házának nádtetejét volt felújítani, s erről majd külön kötetben ír. Mit tesz isten. Péter nemrég említette Instagramján, hogy tavaly szeptember óta Kyotótól északra egy öreg ház nádtetejének felújításán dolgozik többedmagával, s új könyve majd erről és a ház történetről fog szólni...

Szép ív, nem? A rendkívül tetszetős könyvéhez, amit ma kaptam meg, a csodás fotókhoz és leírásokhoz azért kerültem, mert Pappitónál elolvastam valakinek az érdekes kommentjét... Ahogy írtam neki, néha érdemes elveszni az Internet bugyraiban, mert nemcsak bájos macskás videóknál lyukadhatunk ki...

Egy győzelem, egy vereség (vagy kettő)

A mai Ausztrália-napra készült sütik elsöprő győzelmet, vagyis inkább sikert hoztak: a piacon 11-re elfogyott mind, s rengeteg bankó hevert az edények alján, s kétmaréknyi apró. 

Az adakozók pénztárcája elleni attak (= jótékonysági gyűjtés) már pénteken megkezdődött, mert V. is bevitt magával 50 sütit a Félcsöcsűhöz, s kiállt velük a kantinba, gyűjteni. Nagyon értékeltem, hogy képes volt ott állni, s így felügyelni a dolgot. Sajnos, elég kevesen mentek oda, bár ment kör-email. Ellenben később többen is ráírtak, hogy meetingen voltak, most jönnének, van-e süti, illetve hogy már adakoztak is, s erről küldték a screenshot-okat, s kérnének sütiket cserébe. Volt, aki csak később érkezett meg az USA-ból, de már egy hete megrendelte a maga sütijeit...  Összegyűlt kb. 100 euró. A maradék sütiket hazahozta, hozzácsaptam őket a magam adagjához, s pontosan 76 sütivel indultam neki az akciónak.

A piacon sajnos nem lehetett háttérnek használni az Edééktől kapott, remek ausztrál motívumokkal díszített konyharuháimat, mert nem engedi az itteni ÁNTSZ, így tányérra, tálcára kerültek a sütik: kétfelé osztottam őket, két magyarázó felirat kíséretében kerültek a kávékuckó pultjára és a pénztárosokhoz. Nem akartam a levegőbe beszélni, előtte körbenéztem, s a választás egy Wires Wildlife Rescue nevű szervezetre esett, s önkéntes tűzoltókra gondoltunk még, vagy a Vöröskeresztre, de erről később letettünk. 

Előtte természetesen a piac is, én is kiraktuk a sütiket a Facebook-oldalakra, volt is pár üzenet, hogy jaj, rakjunk félre ennyit meg ennyit, magyarázkodni kellett, hogy sajnos, a nagy érdeklődésre tekintettel ezek nem eladók, hanem egy adományhoz jár egy süti. Szerencsére csak egyetlen vevő emelt kifogást. Nyitáskor Betty, az elnök bejelentette a vevőknek is, hogy ma mi kapcsán lesz gyűjtés, így mindenki tudta, mire megy majd a pénz.

Az egyik kolléga büszkén mesélte, hogy bevásárolni ment az egyik szupermarketbe, s ott az egyik eladó, akinek amolyan kóstoltató pultja van, mondta neki, hogy látta a sütiket a FB-on, és ugyan, rakjon már félre neki egy koalát... Mondanom sem kell, hogy koalák fogytak el leghamarabb, majd a kenguruk, majd a kacsacsőrű emlősök, s legvégül maradtak a duci wombatok a szigorú tekintetükkel.

423.53 euro jött össze! Volt, aki egy ötvenest dobott be, hát és nahát! Amikor már kezdett nyilvánvaló lenni, hogy kiugróan jól sikerül a gyűjtés, akkor az elnök odajött hozzám, mondván, hogy ő gondolja, nem kell ám ezt az összeget V.-nek megdupláznia, ez rengeteg... De az ígéret, az ígéret, s különben is. Vannak ott élő barátaink, ismerőseink. 

Szóval, sikeres volt a gyűjtés. Magyarázhatnám a bájosra sikerült sütikkel, de inkább az hatott, hogy nagyon sok írnek van odatelepedett rokona, aki oda vándorolt ki, vagy ott dolgozik nővérként, építőmunkásként, vagy ott rója az egyetemistáknak szinte kötelező gap year-ként a farmról farmra járó, gyümölcsszedős-bulizós köreit.

Közben Pat kolléga, akinek a fia Melbourne-ben él, küldött linkeket, hogy hova célszerű adakozni (mert, sajnos, nagyon sok hamis oldal is van, ahol "gyűjtenek"), s így tudtam meg, hogy a Vöröskereszt adminisztrációs díjként elég sokat leemelne a befolyt pénzekből, illetve azzal vádolják őket, hogy nem elég gyorsan osztják szét a befolyt adományokat. Hasonlót már eljátszottak egyszer itt, amikor Cork-ot és környékét ellepte az ár, s hónapokig nem adták ki a pénzt a kezükből az elárasztott házak tulajdonosainak, s hallgattak róla, mint tehénlepény a fűben. Volt belőle botrány, akkor hagytam abba a rendszeres adakozást nekik. 

Így Vöröskereszt inkább kilőve, néztem kisebb, helyi csoportokat, önkéntes tűzoltókat... Piacon mesélték, hogy egy helyi leányt gyakorlatilag az oltár előtt hagyott ott a napokban a vőlegénye, s a leányzó érthető módon magába omlott, s most váltásként elmegy önkéntes tűzoltónak-segédnek Ausztráliába (nagyon messzebb nem tudna menni a legénytől és az emlékeitől). Úgyhogy Pat fiának javaslata alapján erre a csoportra esett a választás. 

Nagyon örülök, hogy ez ilyen jól sikerült. A nagy izgalom után valaki odajött hozzám, hogy nem akarom ezt megismételni jövő héten? Kétlem, hogy sikere lenne. 

Aztán egy gyors szendvicsezős-teázós ebéd után mindössze egy órában megesett az éves nagy meeting, ahol az elnökség végleg félretette azt a szabályt, hogy valaki csak 3 évig tölthet be egy pozíciót. Elfogadtam a titkárságot, s vettem elemet az elemlámpámba, s majd úgy megyek az első meetingre, felszerelkezve az esti sötétben való ajtónyitáshoz. Remélhetőleg hamar eljön a tavasz, s vele a világosság. Sikeresnek nevezhető évet zártunk, a kártyás fizetési lehetőséget egyre többen használják, s a környéken épült új lakóházaknak hála, vevőből is több van, főleg fiatal családok jönnek.

Ahogy sejtettük, Willie feljött a meetingre, s hivatalosan is bejelentette, hogy nem fog tudni jönni, csak "nagynéha". S virágkosarakat sem készít már, magamnak kell ezután. Nem mondta ki, hogy gyakorlatilag vak, úgy fogalmazott, hogy "nagyon nagy lett a sötétség", s hozzátette, úgyse hiányozna senkinek. Tiltakoztunk, hiszen minden héten kérdezik a vevők, hol van, mikor jön vissza... Én osztom helyette a docket-eket. Nagyon féltem őt... mi lesz a kertjével, nem tud olvasni sem, emlékszem, minden szombaton több hétvégi újsággal volt kibélelve a szatyra. Hamarosan születésnapja lesz, ha jól emlékszem, februárban, majd készítek neki a kedvenc sütijéből egy adaggal. Most is vicceltünk vele, hogy azóta minden szombat reggel szenvedés, nincs, aki segítsen az asztalokra kirakni a tejet, cukrot... nincs, akivel pletyizzek s háborogjak a világ dolgain.

***

Egy hete esténként a kerti lámpa és a telefonos zseblámpa fényénél gumikesztyűben megyek meztelen csigákat vadászni (torch and torture, hehe). Mivel elég kicsik, nem öldököltem, hanem eleinte hajigáltam őket a falon túlra, már amelyiket sikerült elhajítani, mert ugye, hozzáragadtak a kesztyűhöz, s ez néha komikus kézrázásokat eredményezett, s nem célzottan repülő csigákat. Más megoldás után kellett néznem, s a vízbefojtást választottam. A múltkori véletlen egérölésem után (amikor szegényre ráfordítottam egy cserepet, s két tátogás után visszadta lelkét teremtőjének) valami kevésbé szadista megoldásra gondoltam, s vittem magammal egy mély esővizes edényt, s abba pottyantottam a delikvenseket. Le is süllyedtek az edény aljára, néztem, semmi látványos jele annak, hogy fuldokolnak, remek, ennyi volt, a jól végzett munka örömével mentem csigagyűjtés után vissza a meleg szobába. 

Ma reggel kinéztem a kerti ajtón át a vizes edénybe, s arra gondoltam, kidöntöm a földre, hadd egyék meg a víz lazította tetemeket a madarak. Az edény üres volt... Hitetlenkedve közvetítettem V.-nek, aki az ágyból a mindentudók felsőbbrendűségével közölte, hogy a csigák kimásztak, köszönik a frissítő fürdőt, legközelebb valami más módszert válasszak. Hitetlenkedve gugliztam a dolgot, s nyilván nem én voltam az első, mert jöttek fel egyből a magyarázó oldalak, hogy igen, pucérék kimásznak a vízből, tessék mély edényben sört választani, minél élesztősebb, annál jobb, az beteszi nekik az ajtót. V. leengedte a kindle-t, s tiltakozott, szó sem lehet sörről, még ideszoknak a mókusok, itt fognak dajdajozni, nem elég Zajosék gyerekének döngetése odaföntről (most éppen ez az új műsor, ajtó vagy korlát, amit dönget, nem tudom, jól visszhangzova döng, s így vasárnap délelőtt elég zavaró). S V. már meg is idézte a látványt: füves cigiből slukkozó napszemüveges mókusok tántorognak a meztelencsigák gazdagította sörtől, a patkányok ijedten figyelnek a shed alól, a szarkák felháborodottan csattogva beszélik ki az erkölcstelen viselkedést, a tuják tetején billegve... Jót mulattunk. De az biztos, hogy pucérék - Moni 1:0, ráadásul megint kitúrta valami a gumóimat az edényből, szerencsére nem túrt nagyon mélyre, de érdekelne, mi lehetett: részeg mókus, rigó vagy egy egér?

Akiket szerencsére Pocak/Manci továbbra is ritkít, nem panszkodhatom.

Újévi lendület

Az első nagybanis bevásárlás után (amikor kiderült, hogy az én nagybanim még mindig nem tartja a hónapok óta beígért francia szuper kenyérlisztet, grrrr, s azért Dublin másik végébe kellene elvándorolni), újra feltöltött dobozokkal és polcokkal indultam neki az új évnek. A szomszédnak sütendő barna kenyér sajnos, hol remekül sikerül, hol egy lapos korong, és csak kenyérkockának jó, azon még van mit kísérletezni. A nagy, logós megrendelésen túlestem, bizony, elvett három-négy napot az életemből. Olyannyira, hogy múlt szombaton nem volt gingerbread man a pulton, pár kisgyerek bánatára, s piac után kaptam a visszajelzéseket, hogy a kicsik fordultak be az ajtón, a szemük kereste a kosaramat, s jaj, sehol a mézes emberke... Enyhe lelkismeretfurdalásom volt.

Most megint nagy fába vágtam a fejszémet, mert 26-án Ausztrália nap lesz, a kitaláltam, hogy jótékonysági célra csinálok egy csomó ausztrál állat-sütit, s a piacon fogok pénzt gyűjteni állatkórházak, menhelyek stb. javára, mert ugye, a tüzeknek azért még nincs vége, nagy a kár, sok a tennivaló, s legalább ezen a módon tudok valamennyi pénzt gyűjteni. Ami befolyik, megduplázzuk, V. felajánlása volt. Az ötletem tetszett a piaciaknak, s ők is felajánlották a kávékuckó aznapi bevételét e célra. Úgyhogy ezen a héten is lesz sütnivalóm elég (haha), még egy tortám is van emellé és a rutinsütések mellé.

Ez nem akadályozott meg benne, hogy tegnap tespedjek, s inkább a japán útinaplómmal foglalkozzak. Egy internetes útinaplóíró-felületen szerkesztem, sajnos, a beillesztendő fotókkal bajlódni kell, mert szabott méretűek a keretek, ahová berakhatom a képeket, de apránként elkészülök vele. Utána szeretném kinyomtattatni a felület biztosítóival, egy holland céggel. Most nagyon japános napokat élünk: minden este megnéztünk egyet-egyet James May, angol tévés személyiség japán sorozatából, ami nagyon szórakoztató volt, s persze, lehetett egymásra vigyorogni, amikor már nekünk is ismerős dolgokról esett szó. Jövő héten pedig, ha minden igaz, Cork-ban japán főzőórákat veszek V. egy ír kollégájának japán feleségétől, aki később ezzel szeretne foglalkozni kisvállalkozóként.

Tegnap este a tévében fura, ám igen érdekes műsorra akadtunk: "Felszállás, Új-Zéland!" a címe. Egy hosszú, 2.5 órás vonat-, kocsi- és hajóút végig Új-Zélandon, az északi csücskétől, le Fiordland-ig, s ott végződik egy hangulatos hajózással a Milford Sound-nál. Mire megtaláltuk, már 70 perce ment, s eléggé szokatlan volt az elején, hogy csak a vonatkerekek kattogása kíséri a látványt. Néha fel-feltűnt egy-egy, a tájjal együtt mozgó, esetleg a vidékre árnyékot vető felirat (micsoda ötlet!), ami az adott megállóhelyről, vagy egy-egy nevezetes eseményről tudósított, de amúgy se zene, se hangalámondás.. Milyen kellemes, mondta V., nem mondják meg, mit gondolj, mit érezz, mit rombol éppen szét a klímaváltozás. Ez utóbbi nem volt igaz, mert amikor már nekünk is ismerős tájakon járt a vonat (ami jobbára a híres 1-es út mellett megy, amin mi is autóztunk), megemlítették, hogy 2100-ra a Ferenc József-gleccser eredeti tömegéből 38 %-ot fog veszíteni. Néhol sóhajtoztunk, hogy "emlékszel"? 

Például annál a rendkívül kedves és emlékezetes hotelnél, ahol anno olyan kellemes napokat töltöttünk Queenstown mellett. Vagy a Milford Sound felé vivő Homer-alagút, ami egyszerűen félelmetes volt, a lejtős alagút le a sound-hoz, víz csöpögött a kocsi tetejére, világítás elég ritkásan.... S aztán a Doubtful Sound-on töltött éjszaka emléke, amikor leállították a hajó motorjait, s ültünk a vizen, s körülöttünk a közeli partról csak az éjszakai állatok és a vízesések hangját lehetett hallatszani a szinte harapható levegőben, a teljes sötétségben, amit csak a hajó lakókabinjainak ablakain kiszűrődő fény tört meg. Az egyik legkedvesebb emlékem.

Úgyhogy nagyon nosztalgiázós hétvége volt ez. A japán napló szerkesztése, kiegészítése is eltart még egy darabig, főleg mert anno időnként erőt vett rajtam a kattingathatnék, s sok olyan fotó van, amitől nem akarok megszabadulni, de a naplóba sem jó, rendezgetni kell őket... s közben elmegy az idő emlékezéssel és ábrándozással.

***

Megjöttek a hideg(ebb) napok, magyar szemmel mérve ezek a -1-ek, +2-k éppen csak hidegek, de már kaptam figyelmeztetést a telefonomra, hogy húha, a közlekedés nehézkes lesz az "extrém" hideg miatt. Nevettem. Lekaparni a jeget a kocsi szélvédőjéről nem jelentett nehézséget. Nem tudtam extrémnek ítélni a hideget, amikor tíz napja láttam már virágzó nárciszt, s az én mini nárciszaimnak is csak egy-két kell ezekből a reggel fagyos, de napaütéses nappalokból, hogy már virágzásra behajlított fejükön kibontsák a szirmokat. Sajnos, megjelentek a csigák, le is rágták az egyik phlox-om éppen kibújó hajtásait, ezért most egy műanyagpalackkal próbálom védeni. A primulákon levéltetvek, a rózsán szintúgy, majd megyek szpréért. 

Az előkertünket körbeölelő alacsony bokron egyszerre van finoman illatozó virágtömeg, és tavaly beérett bogyók... A lobéliáim (írtam már) megvastagodott szárral, dús, zöld puha keretbe foglalják a cserepeket, a repcsények tetetén bimbók duzzadnak... A macskák is többet vannak kint, a hideg ellenére, főleg napközben. 

Amúgy V. már teljesen belenyugodott a "dögök" befogadásába, így reggel már ő engedi be őket (vagy amelyik éppen az ajtó előtt várakozik), s eteti-itatja őket. Cserébe Manci egészen odaszokott a kanapéra, ahol a minap 12 órát aludt egyhuzamban, se pisi, se kaki, kaja is csak egyszer. Mivel sokat tévéztünk az elmúlt napokban, belenyúlva az éjszakába, kelletlenül vette tudomásul, amikor kiraktuk a sötét hidegbe, hogy nem maradhat bent. Pocak készségesen rohan kifelé, ő ritkábban marad bent.

Amúgy ha valaki azt hinné, hogy Adolf távozásával kevesebb lett a macsek a telepen, téved. Az ajtó előtt rendszeresen megjelenik Manciék anyja, kajáért, s utána hosszan üldögél a lábtörlőn, de ha ajtót nyitok, fújva odébb húzódik. S fel-feltűnik egy hatalmas, gyönyörű, busa fejű, kissé elhanyagolt, félhosszú szőrű, vágatlan fülű kandúrbandi, igen félénk, de a kirakott kaját eltünteti. S mivel mindegyik macska egészen degesz, etetik őket máshol is. Az Adolfot felkaroló, menhelyi elhelyezését intéző falszomszédot már kifaggattam, hozzá nem járhatnak be, az időnként náluk vendégeskedő kisfia? unokaöccse? allergiás a macskákra, oda nincs bejárásuk, tehát a telepen máshol lehetnek még a rajongóik.

Továbbra is feltűnő a macskák eltérő személyisége. Manci elül, mint egy nagy, barnás puha babszem, élvezi a simogatást, amiben főleg este, tévézés közben van része, míg odakint a hold fényénél fagyosra dermed a táj. Ki is követeli magának. De semmi felesleges mozgást nem végez, a minimálisra szorítkozik csak. Pocak szeret futkosni, már van három játéka, egy puha csiga-kulcstartó és egy szövetmadárka, és egy macskamentával tömött párnácska, amit rugdos, dobál, marcangol, és kerget.  Ritkábban jön be, mint Manci, s tőlünk messze szeret aludni, az asztal alá tolt székekeken, ahol védve érzi magát. De amikor bejön, "beszélgetve" törleszkedik, tartja a fejét, néz a szemembe, ilyenkor simogatni kell, halk torokhangon mormogunk egymásnak, így beszélgetünk.

***

A piacon annyira nem akarnak a tagok pozíciókat betölteni, hogy múlt szombaton már szívhezszóló kérés hangzott el nyitás előtt, kell az új ember, jelentkezzenek. Nem volt tolongás. Idén megint jelöltek titkárnak, kimaradt egy év, most megint lehetek újabb 3 évig is akár. Elfogadtam, bár utálok esti sötétben vezetni, a kihalt épületben kapcsolgatni a villanyokat. Ezt az utálatomat azzal szoktam elütni, hogy arról ábrándozom, megnyerjük a lottót, s a nagy telek hátsó felében felhúzunk egy házat, s így a piac területe/épülete megmarad, s nem lesz egy építési vállalkozóé, mint a környéken sok más telek. Szerintem szuper álom, bár a többmilliós lottónyereményt simán elvinné a telek ára, de merengeni ettől még lehet a recsegős hajópadlón húzogatva a székeket. Ugyan a házunktól (haha) nem tudnának hátul parkolni a vevők, de nem kellene V.-t ugrasztanom, ha otthon felejtenék valamit, mert csak átballagnék az egyik épületből a másikba. Rajta tudnám tartani a szemem az épületen, nem lenne lehetősége a vandáloknak ablakokat törni, szétfújni a poroltókat. S néha el kellene hajtani a kiváncsiskodó macskáinkat a piac ajtajától, s alkalmanként meghívnék egy-egy szimpatikusabb tagot kávézni. S akkor elsőként tudnám leszüretelni a szedret a telek határát jelző szederbokrokról, nem a madarak tennék meg helyettem. S ha nincs kedvem főzni, átmehetnénk a Farmer Brown's gasztropubba valami meleget enni egy pint búzasörrel...

De sem a lottónyeremény, sem a váratlan meggazdagodás nem fenyeget, így marad Julie reflektorfényénél a folyton beragadó ajtó rángatása, s a dobogva belépés az előtérbe, hogy az esetlegesen megjelenő egerek elbújjanak, amikor jövök.

Munkakezdés

Írtam, hogy az év végét úgy fejeztem be, hogy egy szem lisztem sem maradt, az utolsó kenyérre éppen csak elég lett. Vettünk néhány zacskó dögerős kanadai lisztet, aminek ügyesen elnéztem a csomagolását, félbarna a liszt. Ugyan a kenyereim enyhe barnás színt öltöttek belül, ellenben olyan pufi, remek bucik sikerültek az év első sütésén, hogy öröm volt nézni. A nagybaniban megint kaptam jó kis olasz kenyérlisztet, majd összekeverem őket, szépen feljavítják egymást.

Az első piacra rengeteg vevő eljött, a kávékuckó is igen tele volt, sok scone-t eladtam. Csendesebb nyitásra számítottunk. Sajnos, nem jól indult tagság szempontjából az év: Willie, egyik alapító tagunk, azt mondta Bellának, aki fel szokta őt hozni a piacra, hogy nem jön többet. A látása nagyon rossz, már tényleg nem lát. Nagyon elszomorodtam. Sokan keresték is a vevők közül, mondtuk, kicsit pihen, szünetet tart, stb., próbáltuk elütni az érdeklődést valami fals sztorival. Mert még nem teljesen hivatalos a döntése, ezt úgymond, be kell jelenteni a tagok előtt is. Így most két új feladat is hárult rám: nyitáskor osztani a számlalapokat a vevőknek, reggel pedig levenni a székeket az asztalokról, s kirakni a cukrot/tejet, vázákat az asztalokra, s a becsekkelést intézőknek kávét felszolgálni, mert a nagy papírmunkában nem érnek rá a konyhába szaladgálni valami forróért a még éppen csak felmelegedő épületben. Ezt eddig mindig Willie csinálta, s mondhatom, elég lógó orral vittem a tálcát a bögrékkel a kollégáknak, mert hiányzott az öreg. Nem bántam, ha diszkréten tolni kellett a kezét a bögréje fölé, hogy hova is öntse a forró vizet, vagy törölni utána a kilögybölt kávét, mert rájött a kezére a remegés, a "shake".  

Piac után aggódva tárgyaltuk ezt, mert eddig mindig igen aktív volt, kertészkedett abban a nett, szép kis kertben, amit egyszer volt szerencsém látni. S a vélemény az volt, hogy vigyázni kell rá nagyon, mert az ember legtöbbször akkor omlik össze egészségileg, szellemileg, ha hirtelen megszűnik a tennivalója. S mesélték nekem, hogy Willie-nek jó pár éve egyszer valami rokonság útján lehetősége lett volna egy Kerry megyében lévő farmra költözni (Kerry, the Kingdom!), s nemet mondott, mondván, a piac fontosabb... 

S ugyanezt mondta két öreg hölgy tagunk, mindketten a 90-es éveikben járnak: hogy ha nem lenne piac, amire sütni lehet, amit várni lehet, ahol pletyózni lehet, találkozni a vevőkkel, már rég nem lennének. Valami, amire készülni lehet. Addig jó, amíg munka van, s amíg még lehet sütni egy-két pitét, amíg célja van a napjainknak.

***

A januári munka felütéssel indult: 200 süti, hó közepére, ragaszkodtak hozzá, hogy kézzel dekorált legyen. December közepe óta levelezgettünk hármasban a dologról az Üzemen keresztül, míg végül ezt a tervet küldték:

Természetesen ez túl részletes, így csak az arany szegélyt, zöld alapot vállaltam el, a mezzaluna fehér pengéjét, fekete fogantyúját és a feliratot. Ezzel is meg voltak elégedve, így ma belevágok a munkába.

S emellé és a rutin mellé még van két torta, és egy 30. szülinapos sütimegrendelés. Az egyik torta megrendelése elég kínos volt, mert egy olyan pár rendelte a gyerekük keresztelőjére, akik szétmentek. Így egyszer a mama üzent nekem, egyszer a kissé hetyke papa, még végül létrehoztam egy csoportot a Messengeren, mondván, így mindenki szemmel tarthatja a másik üzeneteit. Nem volt kellemes nénzi, ahogy a papa finoman csipkedi a mamát. A mama egy viszonylag szolid tortával indított, a papa ellenben küldött nekem egy olyan képet, amit egy váratlanul vagyonosodó, ízléssel kevésbé rendelkező ("dús aranyozás és fokhagymaszag") újgazdag rendelt volna. Hatalmas torta, cukormázfodrokkal, és egy elég csicsás aranykereszttel, benne cirádák, jujj. Mondtam, hogy azokat az egyedi, hatalmas dekorációkat nem tudom (khm, nem akarom) megcsinálni, vessen egy pillantást az oldalamra, no, az az én szintem. 

Némi szünet és gondolom, egyezkedés után visszatértünk az eredeti tortatervhez, kibővítve egy kereszttel és pár galambbal, hogy legyen némi vallásos beütése is a design-nak. Jövő héten fogom nekik elküldeni a tortatervet. Közben egy sütidekorálós fickó képeit látva találtam új ehető, finom részletek kifestéséhez szép ételfestékeket, már meg is érkezett a megrendelt készlet. Mint a vízfesték. Nem kell hozzá alkoholos oldás, mint a többihez, s még egy vkony ecset is járt a készlet mellé, lehet művészkedni. 

***

Az idő nagyon fura. Hivatalosan tél van, de szinte tavaszodik. Erős szelek, hideg esték, langyos délutánok. 13 fok jelenleg. Nárciszok, primulák, bluebell-ek bújnak ki, némelyik növényem abba sem hagyta a virágzást, ahogy azt már említettem párszor - s tegnap trikóban kertészkedtem, s az év első testedzésére is könyen öltözve indultam el. A gym tele volt, hiába, január, mindenki lelkesen testedz, ledolgozni az átlagosan felszedett 2 kilót. Nagyon nehezen indultam neki, de aztán mégis jó volt leizzadni, s álmodozni arról, hogy elfogy rólam a háj. 

A macskáknak még megvan a dús, markolnivaló, sűrű, tömött téli bundájuk, nem vedlenek. Kiváncsi vagyok, mi lesz itt később! Talán be kellene szereznem nekik egy hosszabb szálú, durvább kefét ehhez a sok szőrhöz... S hogy ne maradjunk maskafotó nélkül, íme Manci, akit V. így emelt át a kanapéról, nehogy megfázzon "a kicsi állat"...

A sokadik Stührmeres szaloncukor után (az aranypapíros melegen ajánlott!) kissé eltelve, az elmúlt hetek kihagyással letornázott kilóinak visszatérését nem is annyira siratva írom az első 2020-as bejegyzést. Ma éppen csak kimozdultunk, ittlétünk óta először megnézni a tengerben ma megmártózokat. 

Minden év első napján délben a lelkes vállalkozók, legtöbben szponzoráltak, valamelyik jótékonysági  (jobbára bray-i) szervezet javára, megmártóznak a tengerben. A helyi Lyons klub szervezi a megmozdulást, ők intézik a hangosbemondást, a fotóst egy motorcsónakból... A fő szponzor idén az Actimel volt. 

Van, aki rendesen úszik is egy kört, s aztán kimászva a vízből, ami úgy 5-8 fokos, körbeveszik szerettei, törülközővel, valami meleg szesszel, száraz ruhával. Van, aki haverokkal ugrál, csapkod a vízben, aztán irány a part. Van, aki beöltözik, Mikulás sapkásan úszik, s a képeken szerepel egy hölgy, aki karácsonyi függőket varrt az úszódresszére. 

További fotók az ország más partjain megmártózókról itt. Politikusoknak a szavazókörzetben kvázi kötelező a megjelenés, s nem csak drukkerként!

Nem bámészkodtunk sokáig, hazafelé a promenád végén lévő Coffee Dock nevű helyre léptünk be valami lélekmelegítőért. Egy fickó állt sorba előttünk, kabátban, rövidgatyában, mezitláb, ő is az úszók között volt, így gratuláltam neki. Rettenetesen vörös volt a lába! 

Ez a Coffee Dock rendkívül fura hely, kisebb kajákat is kínál, szépen berendezett sátras kiülős része van, de tele van tiltó feliratokkal. Ezt nem lehet, azt nem szabad, ezt nem csinálnak, mert ez és ez a szabály tiltja, valahogy nagyon agyoncsapja a hangulatot a sok laminált, nagybetűs A4-es lapra nyomott felirat. S a kávé is vacak. Ellenben a forró csoki finom volt, s magasra pakolták rajta a később beleolvadó mályvacukrot. Újabb pofon az álítólagos egészéges étkezésemnek. 

Ma a Kis Rohadék dagadtra etetése, s holnaptól már minden vissza a rendes kerékvágásba, munka, sütés...

Semmi vagy valami? Évzáró

Az imént a madárcsipogással teli, nedves földtől illatos kertben vágtam a kis bokros krizantém elvirágzott ágacskáit, s phlox szárait, amikor félbeszakított az eső. Esőcske. The soft Irish weather, a bőrön alig érezhető cseppjeivel. A madarak lelkesen gyülekeztek a reggel feltöltött etetőn, mert az enyhe idő ellenére is sokat esznek. A fejem felett meglebbent a fenyő egyik ága, s cinke ugrott odébb riadtan, amikor felálltam a cserép mellől. Nem akartam csendesen elázó háttal dolgozni, inkább bejöttem, évzárót írni, a többi vagdosás majd később jön. Már az új évben.

Tegnap régi ismerős hívott váratlanul, s a hosszú csevegés alatt elkanyarodott a kirándulásai felé, s maga is meglepődött, hányfelé járt az év során, s megkérdezte, mi merre kirándultunk, járunk-e valahová hétvégéken, az országon belül? Meséltem , hogy sokfelé nem jártunk, bár volt pár autózás, emlékezetes utakon, s hirtelen közbeszólt, hogy "persze, hova is mennétek, ott?! Hát ott semmi sincs! Csak birkák, nem is értem, miért, csak jól van menedzselve, hogy tódul oda a sok hülye turista, beveszik ezeket a szövegeket, mi van ott? Fű és kocsmák."

Nyeltem egy nagyot, tudva, hogy sarkos véleményével szemben nem győzhetek, hiszen régóta fúj a külföldre, mióta hazaköltözött, ugyanakkor kirándulásai mindig külföldre viszik. Néha megdöbbentően messzire hazulról. Ilyenkor kár a gőzért, s ugyan átfutott agyamon a sok szépség, amiért idejön a "sok hülye turista", a jól menedzselt mezők és birkák és kocsmák és még sok egyéb kedvéért, s felvillantak bennem azok a pillanatok, amikor megnyílt előttünk egy tengerpart, vagy egy látvány, szigetek és sziklák felé... vagy az a rendkívül békés és emlékezetes félóra, amikor csak ültünk a tengert bámulva, szótlanul, valahol nyugaton... ahol a vizen túl már csak egy másik kontinens van a másik oldalon... Nyilván nem versenghet az Alpok vagy Dél-Amerika csúcsaival, a norvég fjordokkal, de másként szép és értékes. 

Vagyis maradt a nyálnyelés és érvek elnyomása, mert nem győzhetek valakivel szemben, akinek a "valami" csak többezer méter magas síelhető hegy és langyos vízű tengerpart, s a sziget az semmi. Nem tudtam, s már nem akartam megvédeni választott honomat (hazám túl nagy szó lenne, maradjunk a honnál), egyet nem értésünk egyik sarkalatos pontját, de azért a fogam csikordult, ahogy jellegzetes hanghordozásával mondta a semmit. Legyen.

Éldegélünk a szigeten, ahol nincs semmi. Ami még szigetebb lesz majd, ha jön a Brexit, talán még bezártabb, még nem tudom. Hogy is van az a híres mondat? 'Kicsi, savanyú, de a miénk?"

Az enyém. Hacsak nem jön valami kényszerítő tényező, akkor még sokáig.

***

Na, de nehogy már megkeseredett nyállal záruljon az év! (Vagy az évtized, kinek-kinek ízlés szerint.) Jó volt az elmúlt év. Sikeres. Jobbára egészséges is, ami aggodalomra adott volna okot, az csak vaklárma volt. Utaztunk (s most csak a külföldi utakat említem, wink-wink, nudge-nudge), jó nagy kört leírva Európában, a csodálatos Dolomitok csúcsai között. Végigautózva Oregon partjain, s Kalifornia északi csücskén, ahol a hatalmas redwood-okat láttuk. Életre szóló élmény volt mindkettő.  

Félig-meddig megmacskásodtunk, nekem "hála", van pár nem publikus fotóm, amint Mancit V. babusgatja, a "büdös", "bolhás", "börzentő" "dögöt", akit hangulattól függően tolerál. Jelenleg is idebent szunyálnak, Manci  takaróba csavarva a fotelban, Pocak/Poczak a széken, ő kevésbé bújós.

Végre helyreállították a falat! Az újrarakott szegélyköveknek hála, az esővíz (szélmentes időben) nem éri a falat, ami szép, fehér, még most is. Ugyan a tetetején a szigetelésnek álcázott fekete nylon most is cakkosan lóg, s vezeti a vizet itt-ott a falra - hiába kértem, nem vágták egyenesre az építők, mondván, így biztosabban szigetel (?!?)

Tavasszal beadtuk az állampolgárságit. Most csendes várakozás, már az összes előfeltételnek eleget tettünk. Sajnos, a folyamat - rajtunk kívül álló okokból, az összes jelentkező számára - jó pár hónapra megtorpant, majd november végén újraindult, s decemberben már tartottak is állampolgársági ceremóniát, a következő tavasszal várható. Reméljük, megfelelünk az elvárásoknak. Nem leszünk New Irish, nem leszünk írek, sem írmagyarok, de valamiféle büszkeséggel azért el fog tölteni a tény, ha egyáltalán sor kerül rá valamikor.

Lett egy tetoválásom. Régóta tervezett, szeretett, a londoni Hokusai-kiállítás és Japán óta még jobban vágyott tetoválás, a darvakkal, karikagyűrű helyett. Ami másoknak a "Szeretlek Jani", az nekem a két daru.

Eladódott nagyanyám/anyám házrésze. Innen karba tett kézzel figyeltem a dolgokat, öcsém érdeme az egész. Kiváncsi vagyok, új tulajdonosai mit hoznak ki belőle.

Idén 53 éves lettem. Jobbára egészséges, jobbára normális.

Heppi.

Lassú napok

Mivel még időnként támad a jetlag, V. meglepő időben ébred vagy lesz álmos. Így ma, ezen az amúgy ráérős vasárnapon korán reggel arra ébredtem, hogy hallom, amint a nappaliban a joghurtos üvegből kapirgálja a maradék joghurtot. Aztán visszaaludtam, s 8 felé ébredtem fel újra, a szélre (ami, az előrejelzések ellenére nem hagyta abba a süvöltést tegnap este 6-kor). A folyosóra bevilágított a nappaliban égő lámpa fénye, de nekem továbbra sem volt kedvem felkelni, s próbáltam a fülemre húzni a paplant. Nem jött, csak nehezen. V. oldala felé fordultam, gondolván, mégis visszafeküdt, s maga alá gyűrte a paplant, de V. ismerős hegyvonulata helyett a meghúzott paplanrészről a sötétben egy tollas fülű, erősen macskaformájú sziluett emelkedett fel. "Manci?!?" - kérdeztem döbbenten, mire halk nyervák és hosszú nyújtózás volt a válasz. 

Az első wtf? gondolat után "Ebből durva botrány lesz, hess innen" suttogással tereltem az ágyból lefelé, de ment magától, én pedig kissé aggódva követtem ide-oda lengő pocakját: V. megöl,ha ezt megtudja. S hogy' jött be Manci egyáltalán, s honnan tudta, hogy belül egy kényelmes ágy van, amire ő felfekhet? 

V.-t a vártnál kevésbé rázta meg a dolog, mert igen, ő engedte be Mancit reggel, aki vernyákolva ült az ajtó előtt, kaját is adott neki. Azt nem látta, hogy Manci mikor surrant be hozzám, de még hozzá is odament a macska, megszagolni a joghurtját. "De legalább teljesült az álmod." - mondta, s azon gondolkodtam, mikor is aludtam utoljára macskával... Alighanem több mint 22 éve, még Possummal, nyugodjék.

(Amiről megint eszembe jutott, hogy a felújítási munkálatoknál vajon kivágják-e Possum előtti macskám sírja felett a tiszafát, s esetleg megbolygatják majd ott is a földet...? Hess, szomorú gondolatok!)

De most már meg vagyok róla győződve, hogy valahol máshol is kényeztetik Mancit, különben miért jött volna be a hálóba, amikor eddig beérte a nappali sarkába rakott párnájával, vagy a székek valamelyikével? Honnan tudta, hogy ott beljebb is van alvóhely, s attól az egyre kevesebb kajától, amit tőlem kap, sem lehet ennyire degesz ( vagy "plump", ahogy szomszédasszonyom mondta). Vajon hová van még bejárása?

***

A mai olaszautós találkozót majdnem az ország közepén, a Portlaoise melletti Midway elnevezésű benzinkút-szálloda-kajáldakomplexumnál ejtettük meg. Szép felvonulás volt, a vártnál többen jöttek, egészen érdekes kocsikkal. Ismét megsimogattam Böhöm füleit, s ahogy elnéztem a fenekét, eszembe jutott, hogy ez egy majdnem 20 éves autó, s még most is milyen elegáns, és jó állapotban van...

Néhány eddig ismeretlen arc is feltűnt, de most beértem azzal, hogy bezsebeltem a sütikért a köszöneteket, aztán elfordultam a társaságtól, s inkább újságot olvastam. Évtized-összefoglalót közölt az újság, közte nemcsak örömteli, hanem borzadályos képekkel, s ahogy néztem a képeket, az jutott eszembe, hányszor gondoltam az alatt évtized alatt (is), hogy ennél aztán nincs lejjebb. Ennél borzalmasabb nem jöhet... Pedig de... Mindig akad egy újabb "outrage", amin felhorgadnak a népek, s aztán nem történik változás. Gennyes egy társaság az emberiség. Afrikában (is) még mindig éheznek, ahogy gyerekkoromban is éheztek, Afrikában (is) még mindig kiskirályok és törzsek ölik egymást halomra, diktátorok jönnek-mennek, de inkább jönnek (ott is), közben én itt kevergetem a lattémat a nagy fene jólétben... s csak sóhajtozom befelé, már ennek is 4-5-6 éve?! Ilyen gyorsan fogynak az évek? 

(Az utóbbi időben elég sok rossz hírt kaptam, barátok hozzátartozóinak betegségeiről,  aggodalmakról, VALAMI mindig van, amiért lehet szorítani, de nem minden rossz, mert az elmúlt két napban két örömteli hír is jött, sőt, három: új gyermek, új újszülött a családban, és jövőre egy újabb kisbaba baráti körben a remény tárgya... Ne nyafogjunk!)

Egy hozzám hasonlóan a társaság szélére húzódó, Massey-Ferguson-logós kabátot hordó hallgatag pasival próbáltam kicsit csevegni, hogy ne érezze annyira kilógónak magát. Kicsit szídtuk a tömeget (tele voltak az utak, mert megkezdődött a karácsony utáni kiárusítás), szapultuk a karácsony vásárlási őrületté való elfajulását, aztán nem maradt téma. Egy mondatot mondott még arról, hogy nemrég volt Lengyelországban, ahol nem volt ez a "vegyél-vegyél" őrület, s ezzel be is rekedt a beszélgetés. Olyan akcentusa volt, hogy nem mertem tovább kérdezősködni.

A közös kávézás után elautóztunk egy közeli várromhoz, ami egy jókora kiemelkedésen áll Középfölde szelíd dombjai között. Dunamase várát (Dhún Másc) egy 9. században épült erőd helyén, a 12. sz végén építették. Mire odaértünk, addigra már sajnos elment a nap, kellett a sapka, fent a vár mellett még jobban süvített a szél. Meglepően sokan választották ezt a romot ma úticélul, alig tudtunk leparkolni a közeli kis anglikán  templom és a várrom között. Impresszív vastagságú falak és igen szép kilátás fogadott minket fent, s végre sikerült hosszabban beszélgetni az egyik klubtaggal. 

De aztán irány haza, kellett már valami ebédféle a gyomrunkba. Az év utolsó kenyerét sütöttem ki tegnap, de úgy, hogy a nagy, 30 literes edényemből teljesen elfogyott a liszt. Ezért mielőtt elindultunk a találkozóra, lementünk Delgany-ba, az ottani delikatesszenbe, hogy amíg nem jutok minőségi liszthez a nagybaniban, vegyünk valami jót. Sikerült is kanadai jó erős kenyérlisztet kapni, úgyhogy majd az újév első kenyerét V.-nek ebből sütöm. 

Nem meséltem még, de egy magyar kovászolókat összegyűjtő nemzetközi térképnek köszönhetően megkeresett egy magyar nő Dublin másik végéből, hogy adnék-e a kovászomból, mert ő megölte a magáét. S mivel igazi piacot is kerestek, megbeszéltük, s az utolsó piacnapon lejöttek a piacra, s átadtam neki a 40 dekásra hízlalt Kis Rohadék-csemetét, így most már Budapest, Bellevue után Lucan-ban is lakik egy kis darab 6.5 éves neveltemből. Éppen a nagy roham idején érkeztek, nem is tudom, mennyit láttak a piacból. Saját sütésű kenyeret adtam nekik ajándékba, lássák, mire képes a Kis Rohadék (alias Állatka), cserébe kaptam tőlük kristálygombát, ami most a hűtőben él (remélem, nem ölöm meg). Nagyon kapkodós 4 óra volt az aznapi, még rövid csevegésre sem jutott időm, annyian voltak aznap a piacon. Csak nyitáskor 70 számla-lapot osztottam ki, s még utána is, egyre csak jöttek, jöttek az emberek... S megint csak kiderült, hogy nyugodtan csinálhattam volna 3x annyi sütit, mézes kisházat, bármit! 

***

Ez a videó most jött fel a Facebook-on, emlékeim között. Nahát. Két éve volt, karácsonyi olaszautós találkozó, ebéddel, amire egyedül mentem, Kilkenny-be. George még ott szórakozott velünk... Az összes egykori és mai olaszautónk ott van a felvételen, a bordó 166-os Böhöm és a sülzanótsárga Popsika... és Julie. Az ebédre vitt, Mohakonyha receptjének köszönhető fahéjas, mandulás, csokis csillagnak nagy sikere volt.

A mostani találkozóra a fehércsokis, szárított málnás szeletek maradékát vittem, és egy új receptet próbáltam ki: karácsonyi ízeket adó fűszerekkel ízesített süti: van benne fahéj, gyömbér, őrölt bors, mehet bele kardamom, és szerencsendió, és jó adag eszpresszó. Igazi felnőtteknek való süti, a New York Times sütős oldaláról.