Semmi vagy valami? Évzáró

Az imént a madárcsipogással teli, nedves földtől illatos kertben vágtam a kis bokros krizantém elvirágzott ágacskáit, s phlox szárait, amikor félbeszakított az eső. Esőcske. The soft Irish weather, a bőrön alig érezhető cseppjeivel. A madarak lelkesen gyülekeztek a reggel feltöltött etetőn, mert az enyhe idő ellenére is sokat esznek. A fejem felett meglebbent a fenyő egyik ága, s cinke ugrott odébb riadtan, amikor felálltam a cserép mellől. Nem akartam csendesen elázó háttal dolgozni, inkább bejöttem, évzárót írni, a többi vagdosás majd később jön. Már az új évben.

Tegnap régi ismerős hívott váratlanul, s a hosszú csevegés alatt elkanyarodott a kirándulásai felé, s maga is meglepődött, hányfelé járt az év során, s megkérdezte, mi merre kirándultunk, járunk-e valahová hétvégéken, az országon belül? Meséltem , hogy sokfelé nem jártunk, bár volt pár autózás, emlékezetes utakon, s hirtelen közbeszólt, hogy "persze, hova is mennétek, ott?! Hát ott semmi sincs! Csak birkák, nem is értem, miért, csak jól van menedzselve, hogy tódul oda a sok hülye turista, beveszik ezeket a szövegeket, mi van ott? Fű és kocsmák."

Nyeltem egy nagyot, tudva, hogy sarkos véleményével szemben nem győzhetek, hiszen régóta fúj a külföldre, mióta hazaköltözött, ugyanakkor kirándulásai mindig külföldre viszik. Néha megdöbbentően messzire hazulról. Ilyenkor kár a gőzért, s ugyan átfutott agyamon a sok szépség, amiért idejön a "sok hülye turista", a jól menedzselt mezők és birkák és kocsmák és még sok egyéb kedvéért, s felvillantak bennem azok a pillanatok, amikor megnyílt előttünk egy tengerpart, vagy egy látvány, szigetek és sziklák felé... vagy az a rendkívül békés és emlékezetes félóra, amikor csak ültünk a tengert bámulva, szótlanul, valahol nyugaton... ahol a vizen túl már csak egy másik kontinens van a másik oldalon... Nyilván nem versenghet az Alpok vagy Dél-Amerika csúcsaival, a norvég fjordokkal, de másként szép és értékes. 

Vagyis maradt a nyálnyelés és érvek elnyomása, mert nem győzhetek valakivel szemben, akinek a "valami" csak többezer méter magas síelhető hegy és langyos vízű tengerpart, s a sziget az semmi. Nem tudtam, s már nem akartam megvédeni választott honomat (hazám túl nagy szó lenne, maradjunk a honnál), egyet nem értésünk egyik sarkalatos pontját, de azért a fogam csikordult, ahogy jellegzetes hanghordozásával mondta a semmit. Legyen.

Éldegélünk a szigeten, ahol nincs semmi. Ami még szigetebb lesz majd, ha jön a Brexit, talán még bezártabb, még nem tudom. Hogy is van az a híres mondat? 'Kicsi, savanyú, de a miénk?"

Az enyém. Hacsak nem jön valami kényszerítő tényező, akkor még sokáig.

***

Na, de nehogy már megkeseredett nyállal záruljon az év! (Vagy az évtized, kinek-kinek ízlés szerint.) Jó volt az elmúlt év. Sikeres. Jobbára egészséges is, ami aggodalomra adott volna okot, az csak vaklárma volt. Utaztunk (s most csak a külföldi utakat említem, wink-wink, nudge-nudge), jó nagy kört leírva Európában, a csodálatos Dolomitok csúcsai között. Végigautózva Oregon partjain, s Kalifornia északi csücskén, ahol a hatalmas redwood-okat láttuk. Életre szóló élmény volt mindkettő.  

Félig-meddig megmacskásodtunk, nekem "hála", van pár nem publikus fotóm, amint Mancit V. babusgatja, a "büdös", "bolhás", "börzentő" "dögöt", akit hangulattól függően tolerál. Jelenleg is idebent szunyálnak, Manci  takaróba csavarva a fotelban, Pocak/Poczak a széken, ő kevésbé bújós.

Végre helyreállították a falat! Az újrarakott szegélyköveknek hála, az esővíz (szélmentes időben) nem éri a falat, ami szép, fehér, még most is. Ugyan a tetetején a szigetelésnek álcázott fekete nylon most is cakkosan lóg, s vezeti a vizet itt-ott a falra - hiába kértem, nem vágták egyenesre az építők, mondván, így biztosabban szigetel (?!?)

Tavasszal beadtuk az állampolgárságit. Most csendes várakozás, már az összes előfeltételnek eleget tettünk. Sajnos, a folyamat - rajtunk kívül álló okokból, az összes jelentkező számára - jó pár hónapra megtorpant, majd november végén újraindult, s decemberben már tartottak is állampolgársági ceremóniát, a következő tavasszal várható. Reméljük, megfelelünk az elvárásoknak. Nem leszünk New Irish, nem leszünk írek, sem írmagyarok, de valamiféle büszkeséggel azért el fog tölteni a tény, ha egyáltalán sor kerül rá valamikor.

Lett egy tetoválásom. Régóta tervezett, szeretett, a londoni Hokusai-kiállítás és Japán óta még jobban vágyott tetoválás, a darvakkal, karikagyűrű helyett. Ami másoknak a "Szeretlek Jani", az nekem a két daru.

Eladódott nagyanyám/anyám házrésze. Innen karba tett kézzel figyeltem a dolgokat, öcsém érdeme az egész. Kiváncsi vagyok, új tulajdonosai mit hoznak ki belőle.

Idén 53 éves lettem. Jobbára egészséges, jobbára normális.

Heppi.