Még 8 nap

Anyu már három éve halott. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe, nem a fenét. Sőt, álmodok is vele időnként, ritkán, s kellemetleneket. Általában ugyanolyan feszes a hangulat közöttünk, mint az utolsó években volt. S legtöbbször nagyanyám házában, tehát ismerős terepen vagyunk álmomban, vagy valami nagyon öreg, sokszobás, sötét, klausztrofóbikusan szűk épületben bolyongok, keresek valamit, mert megkért rá, hogy vigyem el neki, vagy ilyesmik. 

Erre varrjunk gombot.

***

Reggel koránkelés, 35 perc extra alvás egy átlagos naphoz képest. V. végre hagyta magát meggyőzni, hogy nem a tömött utakon való egyórás beautózás, káromkodásos buszra-átszállás a legmegfelelőbb bejutás a munkahelyére - továbbra sincs parkolóhelye, még mindig várólistás. Párszor előfordult már, hogy kiálltunk a lassan araszoló kocsisorból, be a buszmegálló elé, két, éppen jövő busz közé a buszsávba: kidobtam a megállóban, s drukkolhatott, hogy jön-e egy 145-ös, felveszi-e, nincs-e tele már diákokkal a város felé menet. Így ma a szokott villamosmegállóig mentünk csak, negyed nyolckor kiraktam, s indultam vissza Bray felé. Még mindig sötét volt. A sövényen túl, a szembejövő sávban már összefüggő autósor, ment a tömeg Dublin felé. Valami elképesztő mennyiségű autó van ilyenkor az M/N11-esen, jönnek Wicklow felől, egyszer szívesen megnézném helikopterről a tömött utakat. 

A móka kedvéért hátulról, romantikus, összehajló fák fedte, sötét úton autóztam be Bray-be, a filmgyár felől - forgalom alig, a lakónegyedekből még csak akkor indult meg az autósok sora, nem volt sehol dugó, se diák, csak egy kivilágítatlan biciklivel kerekező iskoláslányka és egy lassúdad teherautó rontotta az élményt. (Ha a leányka nem ér be egy utcai lámpa alá, nem is veszem észre, hogy ott szédeleg az út szélén, olyan sötétbe volt öltözve.) 

7.45-re már bevásároltam a Tesco-ban, ahol akkor pakolták a polcokat, seperték a zöldségesrész előtti szemetet, s szedték be az eladatlan hétvégi újságokat. Nosztalgiáztam egyet bolti múltam felett, aztán siettem haza, hogy megigyam az első kávét. Mire bekanyarodtam a telepre, fent már kirajzolódott Bray Head sziluettje a kereszttel. Tegnap délután paplanernyősök kerengtek felette, az egyik egészen közel forgolódott, gondolom, a hegy tövében lévő parkolóban akart földet érni.

***

Tegnap pihenésképpen kulináris kirándulást tettünk Blackrock-ba és Foxrock-ba, s Dun Laoghaire-be, vegyes sikerrel. Először elautóztunk Trish társaságában Powerscourt-ba, megnézni, hogy a park hosszú behajtóján színesednek-e már a fák. Még egy-két hideg reggel, s tökéletes lesz az aranyló alagút. A kilátás a völgy felé már így is igen hangulatos. Utána Foxrock-ba mentünk, V. egyik régi főnökének kávézójába, magunkhoz venni egy kis koffeint, s megmutatni Trish-nek, mihez kezd egy régi Microsoft-os, ha megszűnik a munkahelye. Nevetséges volt, mert akármit rendeltünk, éppen kifogytak belőle, vagy már csak az utolsó adag jutott nekünk, de abból is csak fél. A tulajnő mentegetőzött, s felajánlotta, hogy átszalad a kisboltba, csokiporért Trish forró csokijához, de inkább ittunk kávét, kínos volt, neki is, nekünk is, hiszen a hely igen csinos, előkelő, szépen berendezett, nagyon hülyén vette ki magát, hogy ilyen apróságok fogynak el, mint a facsarnivaló narancs és a csokoládé (amiről egyébként biztosan tudom, mert nálunk is az van, hogy dobozban, előre elkészítve érkezik, csak gőzölt tejjel kell felönteni - isteni). Nyilván valaki elfelejtette megrendelni a szállítást.

(Erről jut eszembe, ha még nem mondtam volna. Janka talált magának állást, éjszakai sütést egy családi válallkozásnál, amely azonban sokfelé szállít, külföldre is, pl. a Starbucks-nak. Egy évet tervezett maradni, de csak pár hónapig bírta, ugyanis olyan mértékű volt a szervezetlenség, hogy feladta. Előfordult, többször is, hogy megjelent az éjjeli műszakra a 3 ember, s nem volt tojás... vagy vaj... vagy liszt... Mert valaki elfelejtett rendelni! Ők álldogáltak egy darabig, majd hazamentek. S ez egy olyan cégnél, ami annyi rendelést tudna vállalni, amennyit nem szégyell. Most egy francia pék vezette kovászos kenyereket (is) sütő cégnél dolgozik, ott nappal, s az elmúlt hónapok menekültügyei miatt úgy döntött, hogy ki akar vándorolni, Ausztráliába. Rengeteget dolgozik, a piacra is süt, gyűjt, nagyon menni akar.)

Foxrock után irány Blackrock, Nóra és férje lángosáért mentünk. Őket a Facebook-on találtam, nagyon finom lángost készítenek, burgonyásat! Elvittük Trish-t, próbálja ki. Ízlett neki, pedig aggódtam kicsit a fokhagymás kence miatt, mit fog szólni. A borongós vasárnap délután kész felüdülés volt a forró lángossal a kézben üldögélni. Aztán Dun Laoghaire következett, séta a mólón - le kellett járni a kalóriákat. Úgy jóllaktunk, hogy most kihagytuk a Food Fiesta paelláját, csak zöldségeket vettem egy standnál, hogy egy jókora kondér zöldséglevest csináljak ma, kitart egész héten ebédre.

Ma hetven arany-fehér gitársütit kell ledekorálnom, jutalomsütik lesznek egy cég alkalmazottainak, egy számgépes játék kiadásának örömére. S nem ártana megkezdeni a Halloween-i sütik sütését/festését sem. Ami a dekorálást illeti, új példaképem van. A neve Mike, és repülőgép mérnök. Seattle-ben él, és fel merem tételezni, hogy a Boeing-nek dolgozik. Ha jól emlékszem, a Pinteresten találtam rá, s azonnal rabja lettem a sütijeinek. S ami főleg megkapó, hogy ezeket szórakozásból csinálja! Azóta olvasom a blogját, próbálgatom a trükköket, amikről ír, ámuldozom az ügyességén, s V.-nek mesélem lelkesen, hogy miket találtam a blogon... S ilyenkor veszem észre, hogy az én stílusom elég földszintes, tucatgyártásra alapul, primitív a többi dekorálóiéhoz képest. Van még mit tanulni. De mentségemre legyen mondva, hogy a mennyiségek, amiket csinálnom kell, nem mindig adnak időt arra, hogy finomkodjak, s terítő mázazzak minden egyes sütit. De majd próbálkozom.

***

Amúgy megjöttek az első hideg napok, többször is előfordult, amikor sapkát húztam reggel, s éreztem, ahogy a térdemet megmarkolja a hideg, míg a villamosmegállótól ballagtam az Üzem felé. Fura, mert a Carrickmines-i megállóban, ahol kertek közé szorult a megálló, még hidegben is tűrhetős az álldogálás, de ott, a Harcourt street és a Camden street közötti két perces szakaszon sosincs teljes szélcsend, s könnybe lábad az ember szeme, pedig még nincs minusz. Ha korán érek be, még ott az előző esti/éjjeli szemét a sarkokban, a járdán, vagy tépkedik az eldobott kajás dobozokat a hatalmas sirályok, s néha összetéveszthetetlen penetráns szag csapja meg az ember orrát. S sötét van még jóval 7 után is, egészen barlangszerű lesz a kávézó, mert már nincs meg a kislámpa a pultom felett (folyton kivágta a biztosítékot, kiselejteztük), s a benti, konyhai világitás harmatgyenge. Az új managert majd felbíztatom, hogy szerezzen be az új alkalmazottnak egy lámpát, mert téli reggeleken csak vakoskodva tudna dolgozni. 

Apropó, az új manager James, nagyon jó, lelkes, nem basáskodó, segítőkész fiatal fickó, már fél kilenckor bent van, a hangja félelmetesen hasonlít a kettővel ezelőtti, Micheal nevű managerünkére, de ő sokkal fiatalabb. Clontarf-ból, egy Honeysuckle nevű kávézóból jött hozzánk. Főnököm közben elkezdett főiskolára járni, a masters-én dolgozik, csak ritkán jár be, akkor is csak 1-2 óráig marad, s James-t tanítgatja a papírmunkára. A változások óriásiak. A nyáron rendszeresen hosszú műszakokat vállaló emberek, mint Aniz, és Kate, a főnököm húga visszamentek tanulni, Aniz ráadásul új állást vállalt, több fizetésért: a közeli biopiacon főz, péntek-szombat-vasárnap, vagyis teljesen eltűnt a kávézóból, hiszen hétközben nem ér rá. 

A spanyol nő, akit főnököm nagyon várt, egyelőre nem tud átköltözni Írországba, ugyanis kutyával jönne, ezért más, reményteljes jelöltek tanítgatásával, kipróbálásával telnek a napjaim. Először két napot gyakorlatoztam egy elbűvölő brazil fiatalemberrel, Anderson-nal (!), aki sütni ugyan tud, de dekorálni nem, így búcsút kellett mondjak neki és a kedves modorának. Ír férjével tervezték valamilyen glutenmentes, cukormentes, mindenmentes sütöde nyitását, de nem találnak kifizethető üzemhelyiséget. A mindennapos erőszak, és két fegyveres autórablás elszenvedése késztette rá, hogy elköltözzön Európába Sao Paulo-ból. Nagyon faggattam volna, milyen az élet Brazíliában, de nem volt rá idő. Az Amazonas folyó mellől származik, ahol elbeszélése alapján az emberek olyan dögerős kávét isznak, aminek foltját semmi nem veszi ki, ha rácseppen a ruhára... Óvatosan érdeklődött, nem akarok-e vele közösen konyhát bérelni, de azonnal nemet mondtam. Egy glutenmentes konyhában nem szabad liszteset sütni, szívrohamot kapna az ír ÁNTSZ-eses, ha ilyesmit látna, és joggal.

Következett Kerry, Bostonból. Ő több sütödében is dolgozott, utoljára Olaszországban, tud dekorálni, cukormázazni, sőt, sütiket is készít, amiről a főnököm diplomatikusan hallgatott, s amikor szóbahoztam előtte (mert megnéztem Kerry munkáit az általa mutatott telefonfotókon), tétovázott, hogy szerintem szépek azok a sütik? Nem lennék azért meglepve, ha Kerry - alkalmazása esetén - kapna egy-két aprósütis feladatot helyettem... Kedves lány, nem nagyon beszédes, s amikor magyarázok, néha elkalandozik a tekintete. V. mesélte, szerinte ez amerikai dolog, mert az ő bostoni kolléganője is el-elnéz V. háta mögé, amikor beszélgetnek. Pontos, talán egy kicsit lassú még, s saját bevallása szerint izgul, hogyan fog teljesíteni nálunk. Egyelőre ő a legjobb ember a munkára, de sajnos, csak egy évet akar itt tölteni. Vele fogok még találkozni a héten.

Ma pedig egy kimondhatatlanul hosszú keresztnevű, igen fess, görög Papapavalami Dimitrios (elnézést kérek) fogja bemutatni, mit tud, de ővele nem én foglalkozom. Kétségeim vannak, mert inkább szakácsi gyakorlata van, az egyetlen sütési (?) érdeme az, hogy egy versenyen övé lett a legszebb csokoládé húsvéti tojás. Nálunk ilyesmire nincs szükség, a legbonyolultabb csokiformázás az, amikor olvasztott csokival kenem le a glutenmentes tortát, az pedig nem kunszt...

Kovászoskenyér-sütés Moni-módra - recept Zsuzsáéknak

A kétnapos folyamat csütörtökön kezdődik, reggel hatkor, amikor Állatkát kirakom a pultra, puhulni. Mire hazajövök munkából, háromra, már puha, készen áll a kikeverésre. Egyszerre két veknyire elég kenyértésztát keverek ki Őrnagy úr segítségével - aki kézzel áll neki dagasztani, azé minden tiszteletem - párszor csináltam csak meg, nehéz volt, s csak egyszer-kétszer jutottam el oda, hogy éreztem azt a varázslatos érzést, ahogy a tészta tökéletesen összeáll a kezem alatt... Általában még ezelőtt feladtam, s Őrnagy úrra bíztam a munkát. Nem szégyen ez, írja a könyv... Mivel a kenyérdagasztás, vagyis a Bertinet-féle "csapkodás" közben minden telement liszttel, vagy a konyhai polcok aljára feltapadt a túl magasra lendülő tésztám, ezért felhagytam ezzel a módszerrel, s géppel dagasztok. (Fenét ezért, csak lusta vagyok a kemény munkához.) 

Szóval két kenyérhez kell 90 g tönkölyliszt, 700 g kenyérliszt, 20 g só (durvaszemű tengeri sót használok), 400 g kovász, és 650 g víz. Figyelembe véve az időjárást, az itteni magas páratartalmat, csak 625 g vizet szoktam használni, s a kikeverés menete nálam a következő.

Őrnagy úr táljába belemérem a vizet, ráöntöm a kétféle lisztet és kis darabokra tépkedve belemérem a kovászt. Géppel addig keverem kis sebességen, amíg a víz és a liszt összekeveredik, de nem tovább. Aztán szépen állni hagyom 30 percre. Ez az autolyse metódus, amit a francia pékek előszeretettel alkalmaznak, s nagyon jót tesz mindenféle kenyértésztának. A pihentetés után sokkal hamarabb összeáll a tészta, mint máskor, s a kenyér is jobb állagú lett tőle. Ilyen kis apróság, és mennyit segít! Amikor először raktam így össze kenyeret, egy rendszeres vevőm meg is jegyezte, hogy most jobb ízű volt a kenyér, mint korábban. Ragyogtam!

(Amíg áll a tészta, kikészítem a következő adagot, s előkészítem a tálakat a kelesztéshez.)

Félóra elteltével kis sebességen elindítom Őrnagy urat, s egy perc keverés után ráöntöm a sót a tésztára. A gép belekeveri hamar. 2-3 percig gyúr. Aztán gyorsabb sebességre kapcsolom Őrnagy urat, s 6-7-8 percig 2.5-3-as sebességen kever. Egy idő után meghallom, hogy a tészta mintha csapkodná az edény belsejét, jellegzetes "flep-flep" zaj hallatszik a gép felől, s a tészta szépen leszed minden morzsát, tapadós darabot az edény széléről, sőt, az aljáról is, s szabályszerűen felmászik a gyúrókarra. A csapkodás már egyértelmű jele, hogy a tészta összeállt, de a biztonság kedvéért tesztelem: kissé széthúzok egy adag tésztát az ujjaim között, s ha egészen áttetszőre szét tudom húzni szakadás nélkül, akkor jó. Ez az ún. ablaküveg teszt. Ha szakadozna, tovább kell gyúrni egy-két percig.

Dan Lepard javaslata alapján nem lisztezett, hanem kiolajozott tálba rakom a tésztát, s a tálban, olajos kézzel hajtogatom kerekre, majd fordítok rajta egyet, hogy a sima fele legyen felül. (Az olivaolaj pedig kellemes ízt ad a héjnak.) Ruhával letakarom, s egy óráig pihentetem. (Közben kikeverem a további adagokat, de ez most nem fontos.) Egy óra elteltével, megint csak olajos kézzel a tálba nyúlok, a tészta széleit felemelem, s belegyűröm a közepébe, úgymond hajtogatom. Aztán letakarom, s megint ül egy órát. 

Az újabb egy óra elteltével előkszítem a lenvászonnal bélelt kelesztőkosarakat. Nagyon alaposan kilisztezem őket, sőt, egy idő óta, tapasztaltabb profi pékek javaslatára bele is dörzsölöm a lisztet a lenvászonba. Ha nincs ilyen kosár, semmi gond, egy kis kerek tálat béleljünk ki vászonruhával, s nagyon alaposan lisztezzük be. A tál éppen csak legyen elég nagy egy kilónyi tészta befogadásához, ne legyen aránytalanul nagy vagy széles szájú!

A tésztát Bertinet útmutatása alapján ezúttal már kissé lisztezett konyhapultra kifordítom a tálból, elfelezem (egy adag kb. 900 g) majd egyenként kerek buciformára hajtogatom őket, kivülről a közepébe nyomkodva a tészta széleit, majd megfordítom, s a két kézélem között kerekre, simára forgatom, mintha egy labdát egyensúlyoznék a tenyereimen. Utána a kelesztőkosárba rakom őket, úgy, hogy a sima felük kerül lefelé, a kosár aljára, s a kissé megcsavart aljuk mutat felfelé. Ruhával letakarom a kosarakat.

Bertinet szerint most a kenyeret hűvösebb helyre kell rakni, és 16-18 órán át 17-18 fokon keleszteni. Sajnos, ez az időszak nekem pont akkor érne véget, amikor nem tudok ott lenni, hogy a megkelt kenyeret még időben, mielőtt túlkelne, sütőbe rakjam, ezért késleltetett kelesztést használok, vagyis a kenyereket éjszakára a hűtőbe rakom. Ilyenkor a kelés lelassul, hosszabban érik a kenyér, jobb lesz az íze is. Úgy este 8 felé kerülnek a hűtőbe. S ottmaradnak egészen másnap estig, amíg haza nem érek.

Amikor hazaérek, először is kiveszem a kenyereket a hűtőből, hogy szobahőmérsékletűek legyenek sütés előtt. Lehetőleg egy órát adjunk nekik erre. Általában másfélszeresére dagadnak a kosarakban, s az aljuk (vagyis most még a tetejük) kissé megbőrösödik. Azonnal berakom a sütőbe a felfordított tepsit (vagy a Tesco-ban vágódeszkaként vett gránitlapomat), és felforrósítom a sütőt 250 fokosra. Nem árt jó hosszan melegíteni azt a sütőt, Bertinet 2 órát ír, de ez a mai energiaárak mellett azért elég húzós, jó, ha félórát melegítem elő a sütőt, ami szerencsére eléggé bírja a strapát, s szupergyorsan felmelegszik, a benne lévő tepsivel/gránitlappal egyetemben. 

Kezem ügyébe helyezek egy éles borotvapengét, amit egy kis nyélre húzok, hogy el ne vágjam a munka hevében az ujjam, s a pultra készítem a vizet permetező palackomat is. Mielőtt be akarom tenni a kenyeret a forró kőre, nagyon alaposan, tucatnyi vagy még több spriccel telefújom a sütőt vízzel, ami azonnal gőzzé alakul a forró felületeken. (Be lehetne tenni egy jégkockával teli edényt is, de Bertinet ezt azért nem javasolja, mert mire a jég elolvad és gőzzé alakul, addigra már megkezdődik a sülő kenyér kérgének kialakulása, s elkésünk a gőzzel: a kenyérben lévő gázok nem tudnak hová tágulni, a kenyér felülete megreped, szabálytalan helyeken nyílik szét a kenyerünk, s nem ott, ahol a bevágásával terveztük. Úgyhogy permetezzünk szorgalmasan!

Lehetne egy lisztezett pizza/péklapáttal is dolgozni, s úgy besuvasztani a kosárból kifordított kenyeret a sütőbe, de én az egyszerűbb menetet választom: kiveszem a gránitlapot (vagy tepsit) a sütőből, ráteszem egy tűzálló felületre, megfogom két kézzel a kelesztőkosarat, s egy gyors, határozott mozdulattal kifordítom a kenyeret a tepsire - ha kell, jól odakoccantva a kosár szélét a tepsihez: lényeg, hogy a lisztes kosártól gyorsan elváljon a tészta, ne kelljen rázogatni, esetleg kézzel "kikanalazni" a kosárból. A kezem ügyében lévő pengével azonnal belevágom a mintát, jó fél centi mélyen, habozás nélkül, mert át kell vágnom a kenyér megbőrösödött felszínét. (Legyen nagyon éles a penge, hogy ne húzza a tésztát.) S mindeközben a tészta egyre laposodik, igyekezni kell! Aztán gyorsan berakom a sütőbe, megint gyorsan permetezek bele vizet, miközben főleg a kenyérre jut a permetből, s 250 fokon sütöm 5-6 percig. S közben guggolok a sütő előtt, s nézem, mert megunhatatlan, ahogy dagad...

5-6 perc után 235 fokra csökkentem a hőmérsékletet, s további 25-27 perc alatt készre sütöm a kenyeret. Sötét héja lesz, s tompán kong az alja, ha kész. Csak teljesen hidegen vágom fel, bár igen nehéz megállni, hogy az ember ne essen azonnal neki, olyan illatos és olyan csábító. S belül tele van lyukakkal, kisebb-nagyobbakkal, s egyhén savanykás az illata, s belseje kirúgja magát, ha összenyomom a belét az ujjaim között.

Konyharuhába csavarva, majd nylonzacskóba csúsztatva eláll nagyon sokáig. Nem penészesedik, hanem kőkeményre szárad. Már ha hagynánk! Az első kenyeret, amit a mostani nyaralás után sütöttem, másfél hétig ettük, még azután sem kezdett keményedni, ehető volt, legfeljebb a kérge lett kicsit rágósabb. Nagyon büszke voltam rá!

***

Itt egy leírás egy Bertinet-féle egynapos okításról. Idén volt tízéves az iskola és a pékség! Az a kurzus, amin voltam, több napra volt elnyújtva, többféle kenyérrel, s csak a végén vettük a kovászos kenyeret, a Kenyerek Kenyerét... Nagyon jó volt, azóta is hálás vagyok főnökömnek azért, hogy befizetett a kurzusra, s megtanultam igazán jó kenyeret sütni. Talán egyszer majd még visszajutok Bath-ba. Nagyon hasznos volt! Az uram együltében képes megenni egy fél kenyeret, csak vajjal...

Kovászról, Zsuzsáknak

Nos, itt következik az én kevert, másoktól lenyúlt ötletektől hemzsegő kenyérsütésem története, kovászom-kenyerem receptje. A kovász és a kenyér receptje Bertinet tanfolyamáról, és Crust c. könyvéből származik. A kelesztés néhány fogása Dan Lepard-é, az autolyse módszerét a kikeverés előtt erről a weboldalról vettem. A kovász elkészítése volt a legkönnyebb az egészben, dacára a hűvös lakásnak, elsőre sikerült. A kenyérsütés módszere az elmúlt két évben alakult ki, lassú próbálkozásokkal, sok kudarccal, a fentiek tanácsait, ötleteit követve. Örülök, hogy a néha lapos, ehetetlenül kemény, vagy aránytalanul felfúvódott, formátlan kenyerek ellenére nem adtam fel. Valami leírhatatlanul kellemes, és elégedettséggel eltöltő érzés az, amikor az ember a saját kenyerét eszi, miután látta csinosra, szabályosan kerekre sülni-pirosodni a sütőben. (Megjegyzem, nem kell, hogy ez kovászos kenyér legyen, engem már bármilyen jól sikerült kenyér képes elérzékenyíteni, haha).

A kovászom (alias Állatka) így készült - Bertinet receptje alapján: 

50 g tönkölylisztet, 150 g fehér kenyérlisztet (strong white flour, bakers' flour), 20 g biomézet és 150 g langyos vizet alaposan összekevertem egy nagy fémtálban, majd egy nylonzacskóval letakartam, s a zacskót gumival lekötöttem. Az edényt a melegvíztartályunk mellett hagytam két napra, ott van a lakásban a legmelegebb (30 C-ot kíván ez a folyamat, annyi ugyan nem volt, de legalább huzat nem érte az edényt). Két nap múlva a keveréknek erős alkoholos szaga lett és itt-ott megjelentek benne a lassan növő, elpukkanó buborékok. (Ha ez nem történne meg, várjunk még egy napot, ha ezután sincs benne élet, kezdjük elölről). Két-három nap után következett az első etetés. A meglévő keverékhez adtam 30 g tönkölylisztet, 280 g kenyérlisztet és 150 g langyos vizet. Alaposan összekevertem, s megint letakartam a nylonnal. Visszakerült a melegvizes tartály mellé. Bertinet azt írja, hogy ne kerüljön a keverék 24 C-nál hidegebb helyre. Újabb 24 óra múlva a keverék egy csöppet megdagadt, elviselhetőbb erősségű, édesebb lett az illata, s következhetett az újabb etetés. Ekkor a meglévő keverékemből 200 g-ot megtartottam, a többi ment a kukára. (Ugyan a maradékot meg lehet szárítani, megdarálva eltenni későbbre, de én nem bajlódtam ezzel.)

Amint látható, ez egy teljesen egyszerű kovász recept, méz van benne, liszt, víz, semmi más.

200 g-ot alaposan összekevertem 400 g kenyérliszttel, és 200 g langyos vízzel. Innen kezdve minden etetés így zajlott: egy rész kovászt (mert már kovásznak volt nevezhető!) egy rész vízzel és két rész kenyérliszttel keverek össze. (S nem csak összekeverem, de kicsit gyúrok is rajta.)

Amikor eljutottam ehhez a pontra, a receptet követve le kellett lassítanom az erjesztés folyamatát. A kész kovászkeveréket a hűtőbe tettem, újabb két napra. Ha valaki enyhébb illatú kovászos kenyeret szeretne, már két nap elteltével használhatja kovászát kenyérsütéshez, de ha valaki szereti a jó érett, savanykás kenyeret, mint ahogy én is, akkor a kovászt a hűtőben hagyhatja 4-5 napra. A hűtőben, a számára rendszeresített tálban lakik az "Állatkám", egy műanyag fedéllel légmentesen letakarva. Aznap kora reggel, mikorra tervezem a kenyértészta kikeverését, kiveszem a hűtőből, hogy felpuhuljon, életre keljen. Ez reggel hatkor szokott megtörténni, délután háromra puha, és könnyen kezelhető. Általában keményebb "bőr" keletkezik a tetején, azt lehúzom róla, s az alatta lévő puhább, szagosabb, buborékozó kovászt rakom a többi liszthez. Két veknihez 400 g kovászra van szükségem.

Kovászról még annyit, hogy ha egyszer így etetem a kovászt, sima kenyérliszttel, akkor nem váltogatom, hogy mit kap etetéskor. Egyszer akartam trükközni, s adtam neki rozslisztet sima fehér helyett, nagyon megviselte, alig bírt életre kelni, s a vele sütött kenyér vacak lett. Mivel ezt a kovászt lehet használni teljes kiörlésű kenyérhez, vagy rozskenyérhez is, ezzel dolgozom mindig. Hetente egyszer etetem. Etetés után egy éjszakát ül a konyhapulton, reggelre szépen megdagad és buborékos lesz, akkor megy a hűtőbe egy hétre. Most készítek annyi kenyeret heti egyszeri sütéssel, hogy 400 g-ot tartok vissza, 400 g vizet és 800 g kenyérlisztet kap. Ebből kijön 5 veknyi kenyérhez elegendő kovász.

Még 14 nap

Az elmúlt két hónap olyan a fejemben, mint egy furán egybefolyt, kissé elmázolt kép. Még nagyon is emlékszem a kórházi zabkása megnyugtató ízére, a két kiskanálnyi cukorral. Amikor esemény volt minden lázmérés a lassan, várakozással telt napok során. A remek kilátásra a folyosó végéről, ami egymagában felért egy terápiás kezeléssel. Az első, óvatos, befelé figyelős napok. Aztán főnököm arca, amikor felmondtam, saját ide-oda rebbenő tekintetem, a remegő térdem, s a ragyogó napsütés, amitől glóriát kapott a kifakított haja a feje körül. Amikor megkérdezte, hogy gyógyszeres kezelés alatt állok-e...

Aztán az olaszautó-találkozóval egybekötött strandhill-i látogatásunk, Myles exkollégám és felesége, Jane remek kávézójában, ahol nem lehetett nem összehasonlítgatni a munkaviszonyokat a mienkével, s ahol, mint háborúkban megviselt hősök, mutogattuk egymásnak Myles-szal és a cukrászával az égési sebeinket, fehérré elhalványult, vagy a kenegetés miatt már örökké ott barnuló foltokat az alkarunkon, kezünkön. Szakmai jegyek, bőrbe ütve. Az is hamar kiderült, hogy Myles-ék kávézója nagyobb lélegzetű vállalkozás, mint az Üzem, harminc alkalmazottja van, s nem egy, 25 kilós zsák kenyérliszttel dolgozik, mint én, hanem ötöt is elhasznál egy héten. Van külön konyhája három séffel, külön sütős helyiség Radkának, a cukrászának, van mosogatórész mosogatófiúval, polcokkal az edényeknek, hűtőszoba, hátul tárolóhelyiségek, számos hűtőszekrény, mélyhűtők... Jó volt ott járni... Körbevitt, megmutatott mindent, nekem pedig járt a szemem, hogy minden apró részletet megcsodálhassak, netán tanulhassak. A helyi piacra is rábeszélt minket, ahová a (rendkívül jól szervezett) autós találkozó után mentünk, itt inkább a kézműves tárgyak voltak nagyobb számban jelen (giccs is, sajnos, bőven), ellenben kaptam két jókora zacskónyi tengeri hínárt, igen barátságos áron, a hínáros kenyereimhez, egyenesen az Atlanti Óceánból. Teljesen bio, teljesen helyi. Mondhatni, fillérekért.

Majd a kellemetlen jelenet, amikor főnököm, mert éppen rossz kedve volt, a harmadik próbanap után, a távollétében elutasította azt a muszlim hölgyet, aki esetleges utánpótlásnak jelentkezett az állásomra. Pedig az első napon még elégedett volt vele. Mielőtt még megtelefonálta volna neki a rossz hírt, maga a hölgy sms-ezett, hogy bocsánat, de nem fog jönni többet, mert ugye, sokba kerül a napi 6 eurós villamosozás-buszozás Bray-ből (tőlünk három saroknyira lakik), és ugye, az állás sem biztos a végén... 

Aztán a hír, hogy míg én nyaralok, addig jön próbanapra egy Vanessa nevű spanyol hölgy, Leon-ból, aki a nyáron zárta be ottani sütödéjét, s úgy tűnik, remek lenne az állásomra. Legalábbis a fotók alapján sokkal szebben dolgozik cukormázzal, mint én. Először majd október vége felé fogok vele találkozni, addig újra Spanyolországban intézi az ideköltözése részleteit. Emilie szerint Vanessa igen nyugodt, magabiztos volt, nagyon professzionális, szerinte be fog válni. Az átköltözését nehezíti, hogy van egy jókora kutyája, s sehogysem talál vele kiadó lakást/házat. Az ír főbérlők elég gyakran el szokták utasítani a reményteljes jelentkezőket a lakásra, ha kiskedvenc is van... Így aztán, hogy bebiztosítsa magát, mert ki tudja, át tud-e költözni ide Vanessa, főnököm kipróbálásra berendelt egy brazil fiút, vele holnap fogok találkozni, és egy amerikai lányt. Érdekes, hogy ír egy sem jelentkezett az állásomra. Sőt, ahogy főnököm mesélte, az iskola, ahonnan korábban vett fel gyakornokokat, most már az emailekre sem reagál, pedig azt hinné az ember, pályakezdőknek kellene a munka... 

Közben Ray, volt kollégám szervezi a búcsúbulimat. Ugyan többször is céloztam rá, hogy ne legyen, hiszen úgyis kapcsolatban leszek még az Üzemmel, csak igyunk meg egy pohár sört valahol, és kész, most már ott tartunk, hogy lejönnek Bray-be, és a Harbour Bar-ban bulizunk. Itallal, falatkákkal, amikről Ray gondoskodik. Jaj. Próbálok jó képet vágni hozzá, de mivel sosem voltam az kimondott a party animal, zavar a felhajtás.

Közben pedig pedig számolom a továbbra is sűrű napokat, s próbálok nem sikítani minden bosszúság miatt.

*** 

Mire hazajöttünk a nyaralásból, ősz lett. Reggelente egyszámjegyű a hőmérséklet, vizes a kocsi, párás az ablak, megy a fűtés, sapka-sál kellene, potyognak a gesztenyék és - ahogy V. fogalmazott - "földigiliszta-szag" leng a levegőben. Még nem tudom, mi okból, de a közösségi kiskert sövényét ellepték a darazsak, s a saját borostyánbokrunk is tele van velük. Még sosem láttam ennyit, egy helyen. A meteorológusok az El Nino-jelenséggel riogatnak, s lélekben, mint majd egész nap itthon lévő háziasszony, felkészültem az esetleges hólapátolásra. Befizettem az írek körében nagy felháborodást keltő vízdíj esedékes díját, s utána benyújtottam az igényemet an ún. Water Grant-ra, ami 100 eurós visszatérítést jelent a vízdíjból. Egy jókora hordót veszünk belőle, amibe gyűjteni fogjuk a vizet az esőcsatornából.

Múlt hét elején még a meleg és vajszínű Lisszabonban pakoltuk a bőröndöt, hogy egy kellemes hét után hazarepüljünk. Életünkben először Airbnb-szobában szálltunk meg, egy nálunk kicsit idősebb, Maria nevezetű építésznél, aki tágas szobát, széles ágyat, napos verandát és egy degesz hasú vörös macskát kínál az utazóknak. Jó környéken van a ház, a közelben számos kávézó, az egyikben törzsvendégek lettünk, mikor felfedeztük a nevetségesen olcsó reggeli menüt (2.50 euróért sonkás-sajtos kis bagett, és kávé!). Mindenhol jó kávét kaptunk és a kaja is jó volt, kivéve, amikor turistákra vadászó, túlárazott és laminált menüs helyre tévedtünk be. Noha több könyv is lelkünkre kötötte, hogy spanyol nyelvvel inkább ne próbálkozzunk, az első, ami kibukott a számon, amikor a vámőr visszaadta az útlevelemet, egy gracias volt. V. majd' keresztülszúrt a tekintetével. A legtöbben beszélnek valamennyit angolul, sosem volt probléma eligazodni, vagy információt kapni. Sőt, volt, hogy ha portugálul erőlködtem, angolul válaszoltak.

A város igen dimbes-dombos, a hőségben elég fárasztó volt mászkálni. Az épületek legtöbbje elég megviselt, de mindenfelé felújítások és építkezések folynak. Nagyon szépek a kék vagy zöld csempékkel borított házak, a rengeteg virágos ablak, erkély. Némelyik erkély azonban mintha az itteni shed-ek feladatát töltötte volna be: meg voltak pakolva vackokkal, félrerakott tárgyakkal, amiket befedett a por. Kissé fura az esőben igencsak síkossá váló, öklömnyi, simára csiszolt felületű kövekből kirakott járda városszerte. Nem tudom, hogy boldogulnak itt a nyugdíjasok, vagy térdüket fájlalók. A híres lisszaboni villamosok vezetőinek kötélből lehetnek az idegei, mert a szűk utcákon, a kénytelen-kelletlen síneken parkoló teherautókra sokszor kell várni, amíg befejezik a szállítást, pakolást. Tanúi voltunk, ahogy a várakozó villamos vezetője kellemesen elcsevegett az újságossal, az ablakon kihajolva, míg a teherautó-sofőr összekapta magát, befejezte a pakolást, s a hangos csengetést hallva elhajtott a sínekről. V. készített egy fotót egy hatalmas, diplomáciai rendszámú Maseratiról, amint az a síneken parkolt, vészvillogóval, mögötte pedig a feltorlódott forgalom. A sofőr pedig a rezidencia ajtajánál, csenget, csenget... a népek pedig csak várnak...várnak...

Feljövőben van a város... A közlekedés nehézkes a szűk utakon (aki itt nem tanulja meg a kézifékes indulást dombnak felfelé, annak vége), főleg a régebbi városrészekben. A zsebtolvajlás igen elterjedt a villamosokon, tömött vonatokon, muszáj figyelni a táskát. Tiszták az utcák, még a a lepukkant részeken sem láttam nagyon sok szemetet, inkább csak az elhasználtság, szegénység ütötte meg a szemem. Némelyik taxizásunknak hála, egészen érdekes részekre is eljutottunk. Ami feltűnő, az a remek zöldségek a boltokban, a lédús, édes gyümölcsök (őszibarack!), a rengeteg kisbolt, a boltok elé kosárban kirakott áru, a barátságos árak, s a rengeteg, de rengeteg turista. Az országot így, egyetlen látogatásból megítélni nem lehet, nem is tudom, de Lisszabon sürgő-forgó, felkapott hely, népe történelmükre, hódításaikra, felfedezőikre roppant büszke nép. Érdekes is volt hallgatni Mariát, akinek az apja tengerésztiszt volt, admirális, hogy hol-merre jártak-éltek kislánykorában. Teljes természetességgel hangzottak szájából az egzotikus helységnevek, ahol élt, vagy ahol kalandos munkaidőt töltött. Gyermekei angol egyetekre járnak, ő maga egyetemen tanít.

S természetesen, a Tök (Pumpkin) nevű vörös macska társaságát is kiélveztem. Jó volt megint megtapasztalni azt a régről ismerős, álomból felriasztó érzést, ahogy hajnalban besüpped a takaró az ágyra felugró macska lábai alatt... Azt a megfontolt lassúságot, ahogy elhelyezkedett kettőnk között. Az már kevésbé volt kellemes, amikor letámadta a lábujjaimat, vagy mellette elmenőben bokán harapott, mert csak.

Lisszabonról majd fogok még írni, van pár fotó is, de most munka van, sütiket csomagolok egy Bank of Ireland-es megrendeléshez...

Internetes vevőszolgálat

Emilie-t beetettem, szó szerint, a kenyeremmel, majd kapott tőlem Állatkát (ő csak Monsternek hívja), és azóta lelkesen süti a kenyereket. Illetve sütné, mert a házilag rittyentett kelesztőkosarában kissé formátlan darabok nevelődnek, s rendre beleragadnak a konyharuhába. Ezért összeálltunk és egy angol sütős bolt oldaláról rendeltem neki és magamnak pár dolgot. Némelyik eszköz nem állt rendelkezésre, csak egy sacc per kb időpont volt odaírva, hogy mikor lesznek újra elérhetőek. Amint ott válogattam, feljött egy ablak, hogy online van a boltvezető (vagy kicsoda). Jé, nahát. Tovább válogattam, amikor megint feljött az ablak, hogy kell-e segítség.... Kellett. Íme, a társalgásunk:

Support

Hello, is there anything that I can help with?

Monika Rumpf

Hi, two of the products I have just ordered are out of stock at the moment and be "back in a few days". So I reckon you'll ship them afterwards, right? Thanks

Patrick joined the chat

Patrick

Hello,, what is your name, email address and order number and I will check.

Monika Rumpf

Hello, Monika Rumpf is my name, and the order nr is xxxxx. Just placed order.

Patrick

OK, one moment, will take a look

Monika Rumpf

Thanks, no rush :-)

Patrick

Thanks. The blades and the heavy duty basket should both be here within a week or so, as they are marked out of stock at the time of order, we would expect to dispatch all at once. It is possible that the heavy-duty basket is here sooner than the expected 15 October as they are hand-made for us and there is a bit of leeway in the expected dates.

Monika Rumpf

Great. Thank you very much for checking. Pretty hard to source these guys so waiting patiently :-). Many thanks. Have a good day.

Patrick

You too, thanks - yes, we have them made especially for us just for that reason - the trouble is that restaurants/bakeries keep swooping down and clearing the shelves! Thanks for your patience, we'll have everything away to you as soon as possible.

Do you need anything else for the moment?

Monika Rumpf

No - many thanks for your attention. Bye!

Patrick

Many thanks, bye for now.

 Le voltam nyűgözve. Az egész társalgás pár percet vett igénybe, s nyilván, ha súlyosabb kérdésem van, azt is megválaszolja. Csak megnyugtatásra volt szükségesm, és megkaptam. Kicsike dolog, de azt hiszem, egy életre megnyertek maguknak.

Felmondtam

Dobpergés, tratratra, ilyenek. Akinek még nem mondtam volna, annak íme, feketén-fehéren. Felmondtam. November 1-től. Szép, kerek 5 évet töltöttem el (másodszori nekifutással) az Üzemben.

Az eszemben volt már régebben, kb. azóta, amióta nincs rendes managerünk, csak kapkodás van, és sok a stressz és a fejetlenség, és pénteki hajtépés. Ez a migrénes mizéria jó alkalom volt, hogy valami konkrét okot lehessen emlegetni, s ne azt kelljen - színesbe csomagolva - azt mondani, hogy nem bírom, vazze. Amint az orvos azt mondta, hogy "take it easy", a döntés megszületett. Végül is már nem vagyok mai csirke, hogy ott egyensúlyozzak, felkapaszkodva a mosogató szélére, vagy székre pattanva, ha el akarom érni a legfelső polcon tárolt liszteszacskókat, tortakartonokat.

Főnökömet nem érte meglepetésként, legalábbis szeme sem rebbent, később kiderült, talán azért, mert a kollégáim azt hitték, már vissza sem megyek dolgozni. Talán ő is azt hitte. De visszamentem. Sokszor rákérdezett, bírom majd? Adjon segítséget? Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam, hát hogyne bírnám, no worries. Az első napokban még nagy befelé figyeléssel dolgoztam, ügyelve, hogy sok vizet igyak. Végül is csak kicsit voltam rosszul azon a bizonyos napon, az az egy hét csak lébecolás volt a kórházban, a vizsgálatokra várva. Tegnap megkaptam a leletet a vizsgálatokról, egy, az öregedésnek (!) köszönhető kis rendellenességen kívül tényleg kutya bajom, a szívem működik, tehát most már minden OK.

Az első két nap az Üzemben nem is volt probléma, de aztán rohanós, kapkodós lett megint, s azonnal kiszállt a fejemből a "jaj, hát nem olyan rossz ez" érzés. Rossz. Így belevágok megint, vagyis inkább folytatom a kisvállalkozósdit. Talán majd most jobban fog menni.

Persze, csak óvatos duhajként követtem el ezt is, mert visszajáró/beszállító leszek, a sütikre szükség van, lehet, hogy majd tortákra is, talán "néha" be kell menni dekorálni. Kicsit veszélyes ez, ilyen képlékenynek meghagyni a kapcsolatot, de majd meglátjuk. Abban már biztos vagyok, hogy a fizetés, ami korábban problémaforrás volt, most zökkenőmentesen fog menni, átutalással történik már, nincs csekkezés. A piaci dolgaim számát is fel tudom turbózni, a Facebook-on (is) meg tudom hirdetni magam, aztán meglátjuk. Az első néhány hónap miatt nem aggódom, Halloween, Karácsony, a régi kuncsaftoktól már most számítok 6 mézeskalácsház megrendelésre, aztán ott vannak a mini házak, a sütik... Majd januártól várom a visszaesést.

Ez tehát a nagy hír. Őszinte leszek, számolom a napokat. Minden apró bosszúság csak megerősít a döntésben. Két hete kedden felmondtam, másnap a másik kávézó séfe is beadta a felmondását. Az indoka az volt, amit én nem mertem gyáván a főnököm elé tárni, a stressz, a szervezetlenség, stb., de ő tökösebb nő volt, mint én, s kilépett, ahogy kell.

Na, megint jól megijedtem

Múlt kedd este ugyanaz történt, mint öt éve, csak rosszabb volt. Nem volt fejfájás, amire kenhettem volna a tüneteket, más is volt, így jól megijedtem/tünk. Most már, így a pánik elültével tudok vigyorogni az egészen, de akkor nem. V. felhívta az egyik kórházat, mit tegyen, mondták, vigyen be. A sarkon túl egy mentőbe botlottunk, jöttek valakihez, az uram gyakorlatilag leintette őket, hogy segítsenek. A mentős - a másik beteggel végezve -, kijött a kocsihoz, s megvizsgált (állítólag beszélni nem nagyon tudtam, de a fuck többször kiszaladt a számon. Érdekes.) Ők hívtak egy másik mentőt, s a szirénázással a frászt hozva az uramra, bevittek a legközelebbi kórházba. A mentős folyamatosan kérdezgetett, amire inkább csak habogással és tátogással tudtam reagálni, s markoltam a kezét riadtan. Nem tagadom, be voltam szarva.

Hamar kiderült ott, hogy nem szélütés, lazítsak (könnyű azt mondani), megint láttam rendesen, s az émelygés is elmúlt idővel. Beindult a gépezet, vérvétel, kérdések, amikre már sikerült a válasz. Végre V.-t is beengedték. Mint olyan sok más beteg az itteni kórházakban, én is eltöltöttem a fal mellé tolva, néhány órát egy ágyon, néhány fura és kevésbé fura beteggel (az egyiket rendőr őrizte egy sötét, de nyitott ajtajú helyiségben). Éjfél utánra került ágy, oda átvittek, aztán - hála a biztosításnak - két nap múlva átkerülhettem a privát részbe, s ott folytatták/ismételték a megkezdett vizsgálatokat. Ugyanazokat, mint öt éve. Hétfőtől kezdve már gyorsan túlestem az összes, ilyenkor elvégzendő vizsgálaton, amiből csak az MRI volt pocsék. Az elején. Most nem volt tükröcske a fejemet takaró rács tetején, nem láttam ki a gépből, s ettől eléggé betojtam, de lábujjaim kitartó számolgatása és egyéb figyelemelterelő technikák sikerrel lenyugtattak. A gépből jövő zaj, kattogás, fémes csattanások egyvelegét akár egy szimfóniának is fel lehetett fogni, próbáltam úgy figyelni rá, mintha modern zeneművet hallgatnék. Az segített. Este kilenckor kerültem sorra, s még nem én voltam az utolsó aznap!

S ugyanúgy, mint akkor, most is kiderült, hogy kutya bajom, semmi maradandó nyoma nincs károsodásnak, csak aurás migrén volt. Ellenben az alacsony vérnyomásomat többször megjegyezték. Igyak több vizet. Az aszpirint szedjem, s ne aggódjak, biztos nem szélütés fog elvinni. Végre elmagyarázták, mik a különbségek egy migrénes roham és egy stroke tünetei között, így legközelebb már nyugodtan tudom kivárni a végét, nem kell kórház, csak ha nem múlik el a tünet adott időn belül. De el fog. Ne pánikoljak. Mondanom sem kell, azóta is úgy érzem, hogy néha szédülök, vagy tompa és gyenge vagyok, vagy itt-ott fájogat, de ez csakis és kizárólag a beszari aggódós természetem okozza.

Jövő héten már megyek dolgozni. Aztán majd meglátjuk.