Dobpergés, tratratra, ilyenek. Akinek még nem mondtam volna, annak íme, feketén-fehéren. Felmondtam. November 1-től. Szép, kerek 5 évet töltöttem el (másodszori nekifutással) az Üzemben.
Az eszemben volt már régebben, kb. azóta, amióta nincs rendes managerünk, csak kapkodás van, és sok a stressz és a fejetlenség, és pénteki hajtépés. Ez a migrénes mizéria jó alkalom volt, hogy valami konkrét okot lehessen emlegetni, s ne azt kelljen - színesbe csomagolva - azt mondani, hogy nem bírom, vazze. Amint az orvos azt mondta, hogy "take it easy", a döntés megszületett. Végül is már nem vagyok mai csirke, hogy ott egyensúlyozzak, felkapaszkodva a mosogató szélére, vagy székre pattanva, ha el akarom érni a legfelső polcon tárolt liszteszacskókat, tortakartonokat.
Főnökömet nem érte meglepetésként, legalábbis szeme sem rebbent, később kiderült, talán azért, mert a kollégáim azt hitték, már vissza sem megyek dolgozni. Talán ő is azt hitte. De visszamentem. Sokszor rákérdezett, bírom majd? Adjon segítséget? Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam, hát hogyne bírnám, no worries. Az első napokban még nagy befelé figyeléssel dolgoztam, ügyelve, hogy sok vizet igyak. Végül is csak kicsit voltam rosszul azon a bizonyos napon, az az egy hét csak lébecolás volt a kórházban, a vizsgálatokra várva. Tegnap megkaptam a leletet a vizsgálatokról, egy, az öregedésnek (!) köszönhető kis rendellenességen kívül tényleg kutya bajom, a szívem működik, tehát most már minden OK.
Az első két nap az Üzemben nem is volt probléma, de aztán rohanós, kapkodós lett megint, s azonnal kiszállt a fejemből a "jaj, hát nem olyan rossz ez" érzés. Rossz. Így belevágok megint, vagyis inkább folytatom a kisvállalkozósdit. Talán majd most jobban fog menni.
Persze, csak óvatos duhajként követtem el ezt is, mert visszajáró/beszállító leszek, a sütikre szükség van, lehet, hogy majd tortákra is, talán "néha" be kell menni dekorálni. Kicsit veszélyes ez, ilyen képlékenynek meghagyni a kapcsolatot, de majd meglátjuk. Abban már biztos vagyok, hogy a fizetés, ami korábban problémaforrás volt, most zökkenőmentesen fog menni, átutalással történik már, nincs csekkezés. A piaci dolgaim számát is fel tudom turbózni, a Facebook-on (is) meg tudom hirdetni magam, aztán meglátjuk. Az első néhány hónap miatt nem aggódom, Halloween, Karácsony, a régi kuncsaftoktól már most számítok 6 mézeskalácsház megrendelésre, aztán ott vannak a mini házak, a sütik... Majd januártól várom a visszaesést.
Ez tehát a nagy hír. Őszinte leszek, számolom a napokat. Minden apró bosszúság csak megerősít a döntésben. Két hete kedden felmondtam, másnap a másik kávézó séfe is beadta a felmondását. Az indoka az volt, amit én nem mertem gyáván a főnököm elé tárni, a stressz, a szervezetlenség, stb., de ő tökösebb nő volt, mint én, s kilépett, ahogy kell.
6 megjegyzés:
Legelőször is, háromszoros hurrá, hogy nincs igazán komoly bajod, mármint az egészségednek.
Aztán egy halk jupié, hogy ennyire tökös vagy, hogy fel mertél mondani, és van bátorságod, hogy majd lesz, ahogy lesz. Én nyuszi vagyok ehhez :( De legalább már van valami menekülőútvonal GPS koordinátái a fejemben :D
Gratulálok. Azt kívánom, hogy az ügyfélkör akkorára nőjön, amit épp meg tudsz még "félkézzel" csinálni, de a jövedelem pont jó legyen. A stressz mondjon le :D Kitartást, egy pillanat alatt itt lesz a november.
Fernel, köszönöm. Nyuszi vagyok én is, de az uram bátorít 😊 a tervekhez sikert s merszet!
Nem féltelek, Moni. :)
Meg hát azért nem egyedül vagy, szerencsére.
Azt is csodáltam, hogy eddig bírtad. Hurrá a felmondáshoz és hajrá a kisvállakozósdi folytatásához. :)
Jól döntöttél, gratula a szabad élethez! Én is mondtam már fel gyomorfekély felé tartó stressz miatt, soha nem bántam meg. Ugye, hogy minden rosszban van valami jó. Mármint hogy a betegséged jó volt alibinek (és nem lepődnék meg, ha a kilépésed után már nem térne vissza a fejfájás).
Hajrá! Szorítok.
Megjegyzés küldése