Még 8 nap

Anyu már három éve halott. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe, nem a fenét. Sőt, álmodok is vele időnként, ritkán, s kellemetleneket. Általában ugyanolyan feszes a hangulat közöttünk, mint az utolsó években volt. S legtöbbször nagyanyám házában, tehát ismerős terepen vagyunk álmomban, vagy valami nagyon öreg, sokszobás, sötét, klausztrofóbikusan szűk épületben bolyongok, keresek valamit, mert megkért rá, hogy vigyem el neki, vagy ilyesmik. 

Erre varrjunk gombot.

***

Reggel koránkelés, 35 perc extra alvás egy átlagos naphoz képest. V. végre hagyta magát meggyőzni, hogy nem a tömött utakon való egyórás beautózás, káromkodásos buszra-átszállás a legmegfelelőbb bejutás a munkahelyére - továbbra sincs parkolóhelye, még mindig várólistás. Párszor előfordult már, hogy kiálltunk a lassan araszoló kocsisorból, be a buszmegálló elé, két, éppen jövő busz közé a buszsávba: kidobtam a megállóban, s drukkolhatott, hogy jön-e egy 145-ös, felveszi-e, nincs-e tele már diákokkal a város felé menet. Így ma a szokott villamosmegállóig mentünk csak, negyed nyolckor kiraktam, s indultam vissza Bray felé. Még mindig sötét volt. A sövényen túl, a szembejövő sávban már összefüggő autósor, ment a tömeg Dublin felé. Valami elképesztő mennyiségű autó van ilyenkor az M/N11-esen, jönnek Wicklow felől, egyszer szívesen megnézném helikopterről a tömött utakat. 

A móka kedvéért hátulról, romantikus, összehajló fák fedte, sötét úton autóztam be Bray-be, a filmgyár felől - forgalom alig, a lakónegyedekből még csak akkor indult meg az autósok sora, nem volt sehol dugó, se diák, csak egy kivilágítatlan biciklivel kerekező iskoláslányka és egy lassúdad teherautó rontotta az élményt. (Ha a leányka nem ér be egy utcai lámpa alá, nem is veszem észre, hogy ott szédeleg az út szélén, olyan sötétbe volt öltözve.) 

7.45-re már bevásároltam a Tesco-ban, ahol akkor pakolták a polcokat, seperték a zöldségesrész előtti szemetet, s szedték be az eladatlan hétvégi újságokat. Nosztalgiáztam egyet bolti múltam felett, aztán siettem haza, hogy megigyam az első kávét. Mire bekanyarodtam a telepre, fent már kirajzolódott Bray Head sziluettje a kereszttel. Tegnap délután paplanernyősök kerengtek felette, az egyik egészen közel forgolódott, gondolom, a hegy tövében lévő parkolóban akart földet érni.

***

Tegnap pihenésképpen kulináris kirándulást tettünk Blackrock-ba és Foxrock-ba, s Dun Laoghaire-be, vegyes sikerrel. Először elautóztunk Trish társaságában Powerscourt-ba, megnézni, hogy a park hosszú behajtóján színesednek-e már a fák. Még egy-két hideg reggel, s tökéletes lesz az aranyló alagút. A kilátás a völgy felé már így is igen hangulatos. Utána Foxrock-ba mentünk, V. egyik régi főnökének kávézójába, magunkhoz venni egy kis koffeint, s megmutatni Trish-nek, mihez kezd egy régi Microsoft-os, ha megszűnik a munkahelye. Nevetséges volt, mert akármit rendeltünk, éppen kifogytak belőle, vagy már csak az utolsó adag jutott nekünk, de abból is csak fél. A tulajnő mentegetőzött, s felajánlotta, hogy átszalad a kisboltba, csokiporért Trish forró csokijához, de inkább ittunk kávét, kínos volt, neki is, nekünk is, hiszen a hely igen csinos, előkelő, szépen berendezett, nagyon hülyén vette ki magát, hogy ilyen apróságok fogynak el, mint a facsarnivaló narancs és a csokoládé (amiről egyébként biztosan tudom, mert nálunk is az van, hogy dobozban, előre elkészítve érkezik, csak gőzölt tejjel kell felönteni - isteni). Nyilván valaki elfelejtette megrendelni a szállítást.

(Erről jut eszembe, ha még nem mondtam volna. Janka talált magának állást, éjszakai sütést egy családi válallkozásnál, amely azonban sokfelé szállít, külföldre is, pl. a Starbucks-nak. Egy évet tervezett maradni, de csak pár hónapig bírta, ugyanis olyan mértékű volt a szervezetlenség, hogy feladta. Előfordult, többször is, hogy megjelent az éjjeli műszakra a 3 ember, s nem volt tojás... vagy vaj... vagy liszt... Mert valaki elfelejtett rendelni! Ők álldogáltak egy darabig, majd hazamentek. S ez egy olyan cégnél, ami annyi rendelést tudna vállalni, amennyit nem szégyell. Most egy francia pék vezette kovászos kenyereket (is) sütő cégnél dolgozik, ott nappal, s az elmúlt hónapok menekültügyei miatt úgy döntött, hogy ki akar vándorolni, Ausztráliába. Rengeteget dolgozik, a piacra is süt, gyűjt, nagyon menni akar.)

Foxrock után irány Blackrock, Nóra és férje lángosáért mentünk. Őket a Facebook-on találtam, nagyon finom lángost készítenek, burgonyásat! Elvittük Trish-t, próbálja ki. Ízlett neki, pedig aggódtam kicsit a fokhagymás kence miatt, mit fog szólni. A borongós vasárnap délután kész felüdülés volt a forró lángossal a kézben üldögélni. Aztán Dun Laoghaire következett, séta a mólón - le kellett járni a kalóriákat. Úgy jóllaktunk, hogy most kihagytuk a Food Fiesta paelláját, csak zöldségeket vettem egy standnál, hogy egy jókora kondér zöldséglevest csináljak ma, kitart egész héten ebédre.

Ma hetven arany-fehér gitársütit kell ledekorálnom, jutalomsütik lesznek egy cég alkalmazottainak, egy számgépes játék kiadásának örömére. S nem ártana megkezdeni a Halloween-i sütik sütését/festését sem. Ami a dekorálást illeti, új példaképem van. A neve Mike, és repülőgép mérnök. Seattle-ben él, és fel merem tételezni, hogy a Boeing-nek dolgozik. Ha jól emlékszem, a Pinteresten találtam rá, s azonnal rabja lettem a sütijeinek. S ami főleg megkapó, hogy ezeket szórakozásból csinálja! Azóta olvasom a blogját, próbálgatom a trükköket, amikről ír, ámuldozom az ügyességén, s V.-nek mesélem lelkesen, hogy miket találtam a blogon... S ilyenkor veszem észre, hogy az én stílusom elég földszintes, tucatgyártásra alapul, primitív a többi dekorálóiéhoz képest. Van még mit tanulni. De mentségemre legyen mondva, hogy a mennyiségek, amiket csinálnom kell, nem mindig adnak időt arra, hogy finomkodjak, s terítő mázazzak minden egyes sütit. De majd próbálkozom.

***

Amúgy megjöttek az első hideg napok, többször is előfordult, amikor sapkát húztam reggel, s éreztem, ahogy a térdemet megmarkolja a hideg, míg a villamosmegállótól ballagtam az Üzem felé. Fura, mert a Carrickmines-i megállóban, ahol kertek közé szorult a megálló, még hidegben is tűrhetős az álldogálás, de ott, a Harcourt street és a Camden street közötti két perces szakaszon sosincs teljes szélcsend, s könnybe lábad az ember szeme, pedig még nincs minusz. Ha korán érek be, még ott az előző esti/éjjeli szemét a sarkokban, a járdán, vagy tépkedik az eldobott kajás dobozokat a hatalmas sirályok, s néha összetéveszthetetlen penetráns szag csapja meg az ember orrát. S sötét van még jóval 7 után is, egészen barlangszerű lesz a kávézó, mert már nincs meg a kislámpa a pultom felett (folyton kivágta a biztosítékot, kiselejteztük), s a benti, konyhai világitás harmatgyenge. Az új managert majd felbíztatom, hogy szerezzen be az új alkalmazottnak egy lámpát, mert téli reggeleken csak vakoskodva tudna dolgozni. 

Apropó, az új manager James, nagyon jó, lelkes, nem basáskodó, segítőkész fiatal fickó, már fél kilenckor bent van, a hangja félelmetesen hasonlít a kettővel ezelőtti, Micheal nevű managerünkére, de ő sokkal fiatalabb. Clontarf-ból, egy Honeysuckle nevű kávézóból jött hozzánk. Főnököm közben elkezdett főiskolára járni, a masters-én dolgozik, csak ritkán jár be, akkor is csak 1-2 óráig marad, s James-t tanítgatja a papírmunkára. A változások óriásiak. A nyáron rendszeresen hosszú műszakokat vállaló emberek, mint Aniz, és Kate, a főnököm húga visszamentek tanulni, Aniz ráadásul új állást vállalt, több fizetésért: a közeli biopiacon főz, péntek-szombat-vasárnap, vagyis teljesen eltűnt a kávézóból, hiszen hétközben nem ér rá. 

A spanyol nő, akit főnököm nagyon várt, egyelőre nem tud átköltözni Írországba, ugyanis kutyával jönne, ezért más, reményteljes jelöltek tanítgatásával, kipróbálásával telnek a napjaim. Először két napot gyakorlatoztam egy elbűvölő brazil fiatalemberrel, Anderson-nal (!), aki sütni ugyan tud, de dekorálni nem, így búcsút kellett mondjak neki és a kedves modorának. Ír férjével tervezték valamilyen glutenmentes, cukormentes, mindenmentes sütöde nyitását, de nem találnak kifizethető üzemhelyiséget. A mindennapos erőszak, és két fegyveres autórablás elszenvedése késztette rá, hogy elköltözzön Európába Sao Paulo-ból. Nagyon faggattam volna, milyen az élet Brazíliában, de nem volt rá idő. Az Amazonas folyó mellől származik, ahol elbeszélése alapján az emberek olyan dögerős kávét isznak, aminek foltját semmi nem veszi ki, ha rácseppen a ruhára... Óvatosan érdeklődött, nem akarok-e vele közösen konyhát bérelni, de azonnal nemet mondtam. Egy glutenmentes konyhában nem szabad liszteset sütni, szívrohamot kapna az ír ÁNTSZ-eses, ha ilyesmit látna, és joggal.

Következett Kerry, Bostonból. Ő több sütödében is dolgozott, utoljára Olaszországban, tud dekorálni, cukormázazni, sőt, sütiket is készít, amiről a főnököm diplomatikusan hallgatott, s amikor szóbahoztam előtte (mert megnéztem Kerry munkáit az általa mutatott telefonfotókon), tétovázott, hogy szerintem szépek azok a sütik? Nem lennék azért meglepve, ha Kerry - alkalmazása esetén - kapna egy-két aprósütis feladatot helyettem... Kedves lány, nem nagyon beszédes, s amikor magyarázok, néha elkalandozik a tekintete. V. mesélte, szerinte ez amerikai dolog, mert az ő bostoni kolléganője is el-elnéz V. háta mögé, amikor beszélgetnek. Pontos, talán egy kicsit lassú még, s saját bevallása szerint izgul, hogyan fog teljesíteni nálunk. Egyelőre ő a legjobb ember a munkára, de sajnos, csak egy évet akar itt tölteni. Vele fogok még találkozni a héten.

Ma pedig egy kimondhatatlanul hosszú keresztnevű, igen fess, görög Papapavalami Dimitrios (elnézést kérek) fogja bemutatni, mit tud, de ővele nem én foglalkozom. Kétségeim vannak, mert inkább szakácsi gyakorlata van, az egyetlen sütési (?) érdeme az, hogy egy versenyen övé lett a legszebb csokoládé húsvéti tojás. Nálunk ilyesmire nincs szükség, a legbonyolultabb csokiformázás az, amikor olvasztott csokival kenem le a glutenmentes tortát, az pedig nem kunszt...