Ahogy öregszünk...

... úgy kerülünk egyre messzebb a tengertől. Ezen gondolkodtam ma délután. Persze, ehhez először is egy tengerparti kisvárosban kell születnünk és élnünk.

Tehát tételezzük fel, hogy Bray-ben születünk. Még totyogós kicsik vagyunk, apu és anyu gyakran visz minket a tengerpartra, ahol lesétálnak velünk a vízig, de csak ha kicsik a hullámok. S talán még homokvárat is építünk a keskeny homokos szakaszon, apuval, amit aztán egy váratlanul magasra kijövő hullám elvisz, ezért bőgünk, taknyos lesz az orrunk, és anya vigasztal.

Később romantikus andalgásokra megyünk a partra, kedvesünkkel, korlátnak támaszkodva lehet hullámokat bámulni, egymáshoz simulva. Aztán megházasodunk, s megint ott találjuk magunkat a víz szélén, a dedünkkel homokozva, de már egyre nehezebb végigvonszolni a babakocsit a köveken. Később már őszül a fejünk, a hullámokban tocsogás helyett - nem akarunk felfázni, s itt a tengervíz sosem melegebb 11-12 foknál - inkább a promenádon való ballagást választjuk, vagy egészségünk megőrzése érdekében a megszokottnál gyorsabb tempóban megyünk végig rajta oda és vissza. Akár minden reggel, mert nem akarunk időnek előtte tönkremenni.

Ahogy öregszünk, úgy lesz egyre nehezebb a járás, vénségünkre már inkább csak az útról, autóból nézzük a tengert, ahogy végighajtunk a promenád mellett, át a fekvő rendőrökön. Aztán eljön az idő, amikor már a promenád melletti számos nyugdíjasotthon egyikéből bámuljuk a tengert, ahogy változnak a színei, vagy csóváljuk a fejünket az este ott kóválygó harsány kamaszok viselkedése miatt. Néha, tolókocsiban tologatnak bennünket, de szigorúan csak a járdán, mert a promenádhoz való átkelés nehézkes, itt-ott pár fokos lépcső is utunkat állja, és a filippinó nővér amúgy sem szereti még az enyhe emelkedőn sem tolni a tolókocsit, benne összeaszott testünkkel. A tengeri levegőt-szelet pedig a járdán is élvezhetjük, elfúj az odáig is. Marad a környező, vízszintes utcákon való kocsizgatás.

Végül - amikor eljön az idő - felkerülünk a domboldali temetők egyikébe, ahonnan még csak nem is látszik a tenger.

Vagyis, ahogy öregszünk, úgy kerülünk egyre messzebb a tengertől :-) V. türelmesen végighallgatott, majd kijelentette, hogy teóriám több sebből vérzik, de egy bejegyzést megér :-) Inkább leballagtunk a promenádra, megnézni, mivel álltak elő az idén a Summerfestre a rendezők. S alig értünk oda, V. kis vigyorral az arcán addig húzott, míg elhagytuk a promenád biztonságos betonját, és ott tapostunk a köveken. Sőt, a vízpartra is lementünk, a homokba, ahonnan lapos kövekkel kacsáztunk - azonnal veszítettünk az életkorunkból húszegynéhány évet.

Megcsodáltam egy jobbára eredménytelenül halászó kormoránt, az esti Shakespeare-előadás aprócska színpadát, s hamarosan otthagytuk a partot, mert ígéretes sátrak egész sora állt fent a promenádot szegélyező gyepen. Kaja! Sajnos, a német perecet, hatalmas német wurst-okat, spanyol paellát, olasz finomságokat, kávét és társaikat kínáló sátrakat mindenféle bazári bóvlit árusító sátrakkal higították. Rengeteg ember járkált mindenfelé, a perec finom volt és puha, a zenekari emelvényről pedig egy rekedt fiatalember szórakoztatta "rockzenével" a közönséget. A Jubilee nevezetű öreg óriáskerék előtt sokáig álldogáltunk, s kis híján fel is ültünk rá. De V.-nek nem volt igazán kedve, bár a múltkor még az volt a kifogás, hogy "recseg". Naná, hogy recseg, 82 éves az óriáskerék.

S ennél a pontnál szemben toltak velünk egy tolókocsiban üldögélő nénit :-) Teóriám végképp összeomlott.

Megfigyelhettünk egy mamát, aki a "carrot and stick" módszerrel tanította járni első lépéseit gyakoroló aprócska gyerekét. A kerek arcú, kopasz kisfiú egyik kezével a mamájába kapaszkodott, a másik kezével pedig elszántan próbálta megragadni a botocska végéről eléje lógatott puha szőrcsíkot. Kitartóan forgolódtak körbe, mama a gyerekkel. Annyira bájosak voltak együtt, muszáj volt nevetnünk, szerencsére nem bánták, sőt, még vissza is integettek nekünk. Majd a mama tovább rázogatta a fia előtt a szőrcsíkot, pedig az olyan nehezen tudott csak a csíkra fókuszálni, mint egy súlyos alkoholista az eléje tett pint sörre. De azért nagyon koncentrált, és csak lépegetett, lépegetett - alighanem rekordidő alatt meg fog tanulni önállóan járni!

Óriáskerekezés helyett inkább a Harbour Bar-ba mentünk, egy sörre, s üldögélés közben megcsodáltuk az eddigi látogatások során figyelmünket elkerülő képeket, amelyeket híres látogatók vannak lefotózva a kocsma macskájával, Cinders-szel - akit sajnos, nem találtunk otthon. Hazafelé a promenádon a házak mellett ballagtunk, elkerülve a tömeget. A közelben új kisbolt nyitását hirdették a feliratok, számos Madonna-arcú spanyol és olasz diáklány mászkált hangosan csivitelő csoportokban - a közeli nyelviskola diákjai. Mindegyiknek hibátlan arcbőre és dús haja volt, s mindig kilógnak az írek közül gondosan összeválogatott öltözetükkel :-)

S éppen hazaértünk, mielőtt esni kezdett az eső az addig csak borult égből. Tökéletesre sikerült ez a kis séta, a tengerparton. Igyekszünk közel maradni hozzá.

Üdv Nektek!

S ma ünnepélyes keretek között, tejszínhabos kávés (elfogyott a tej...) ebédszünet keretében kiraktam a nyitó oldalra a kedves, engem rendszeresen olvasókat. Hogy mindenki láthassa, s ők is láthassák magukat :-)

Welcome! Vagy ahogy a tősgyökeres helyiek mondják: Failte isteach!

Két vekni között

Annyi mindenről lehetne írnom. Téma akadna bőven: kis szinesként írhatnék a Killarney-ban tüntető lovaskocsisokról. Vagy hogy mit javasoltak a gazdasági szakértők, hogyan lehetne spórolni az állami költségvetés terén. Még egyik javaslatot sem fogadta el a kormány, vagy jelezte, hogy azokat megvalósítaná, de a potenciális érintettek körében már most nagy a felháborodás. Pedig valahol vissza kell majd venni a költekezésből.

De most a kenyerek urallják a napomat. A nappaliban sorban állnak az edények, bennük a lassan kelő rozskenyerekkel - határozottan pékség-illat lengi be a szobát. Kelő kenyér kissé savanykás illata. Éhes vagyok.

Fél-háromnegyed óránként keverek ki egy-egy adagot, így majd, amikor nekiállok kisütni az első két kenyeret, utána folyamatosan tudom a sütőt használni. Szalagmeló :-)

***

Ma reggel kis híján ütköztünk az M50-re lejövőben, a sandyfordi körforgalomban. Ha V. előtt nem totyog egy hölgy, akiből a zöld lámpa automatikusan a "fékezz!" reakciót váltotta ki, s lassított, akkor biztosan belénk jön balról, a rossz sávból, a körforgalomban szabálytalanul mellettünk-előttünk nagyhirtelen jobbra kanyarodó Honda Civic. V. indexelt balra, hogy mi kikanyarodunk a hölgy mögül, erre - zumm! - sötét villanás előttünk, autó jobbra el, mi nézünk egymásra - ez mi volt? Hogy került elénk? Jesszusom! Addigra az autó már régen el is száguldott előttünk, a hölgy melletti sávban. Még V. is megijedt, pedig őt nem szokták megviselni az ilyen near-missek, de most sokáig csendben voltunk, már miután elült az anyázás a kocsiban. Mert azért valahogy le kellett vezetni a feszültséget. V. nyugtatott, hogy biztos csak a lökhárítót vitte volna el, de ez nem vigasztalt. Nagyon megijedtem.

Böhöm megint üzemszünetet tart. Már a múltkori fényesítésnél feltűnt, hogy mennyire megviselt a kipufogója, tervezte is az uram, hogy kicserélteti. Aztán a minap észrevettem, hogy a kocsi kipufogója mennyire közel lóg a járdához, amikor V. betolat a helyére. Jobban megnéztük, s kiderült, az egyik oldalon le van szakadva. Nagyszerű...

Egy kedves lengyel srác meghegesztette a Kwikfit-ben, de mostanában, ha nem muszáj, Böhöm nem mozdul a helyéről. V. a Focissal jár dolgozni, s ezért most kicsit hatékonyabban tervezzük meg a bevásárlást-kimozdulásokat.

A kutya mindig tojik valamit... ugye?

***

A kávézóban csekk várt - hurrá! -, zsebre gyűrtem, majd hamar rárajzoltam a tortára az űrhajóst, amit Amanda kért. Rendeltek tőlük egy tortát, s mivel a születésnapos egy napon született az első holdraszállással, így kértek rá egy űrhajóst, amit én rajzoltam rá, mert Amandának nem megy a szabadkézi rajz. Darren pedig részmunkaidős állás után érdeklődött, pékségben, házra gyűjtene a menyasszonyával. Csak weboldalakat tudtam neki ajánlani, amit nagy meglepetésemre még nem ismert.

Hazafelé beugrottunk lisztért a Tesco-ba, most már szépen tele voltak pakolva a polcok. Sőt, még új liszteket is találtam, amilyeneket eddig a health shop-okban láttam csak. Például az angol Dove Farm biolisztjeit. Az ő teljes kiőrlésű rozslisztjükből csinálom a rozskenyereimet. 1 kilós zacskó 2.41 euro most a Tesco-ban, de láttam tönkölylisztet is és egy másikat, valamilyen malthouse lisztet, amit ki kellene majd próbálni... kis bucikat csinálnék belőle az uramnak, leves mellé...

***

Nagyon huhognak az angoloknál, hogy sertésinfluenza így, sertésinfluenza úgy - a második 6 éves kisgyerek halt már bele, aggódnak, hogy a fiatal, influenzával még nem találkozott gyermekek szervezetét, immunrendszerét a vártnál jobban meg fogja viselni egy esetleges megbetegedés. Ugyan már elmúltunk hatévesek, de azért még több fokhagymát-hagymát iktatok majd be az étrendbe (Zebrina, köszönöm a salátareceptet!), s a Bérest is elkezdtem adagolni a reggeli tea-kávé mellé. Használ-e, nem tudom, de a saját lelkemet azért biztosan megnyugtatom vele, akárcsak a sűrűbb kézmosással, miután emberek között voltam.

Mert azt mondják, jobb félni.

Utcabál és Tesco-taktika

Ma előre sütök. Sheila (piaci kolléga, mostantól rövidítve p.k.) beajánlotta a kenyereimet egy ismerősének, aki a hétvégi 60 fős kerti összeröffenésre rendelt tőlem kenyereket. Sokat. Éjjel azt álmodtam, elfogyott a rozsliszt, s riadtan futkosok a városban, újabb adagért. (Aztán háború volt... s lőttek a fejem fölött, nekem pedig valamilyen puha, kicsi állatot kellett volna eljuttanom a város másik végébe... Néha hülye álmaim vannak.) Reggel aztán megemeltem a rozslisztes zsákot a kamrában, s valóban, ideje megrendelni az újabb 25 kilót, mert a végére járok.

Tehát a kenyérsütés miatt előre sütöm azokat az aprósütiket, gyömbéres tömböket, amelyeknek nem árt, ha pár nappal előbb készen vannak. Már kezdi a gyömbérillat belengeni a szobát...

***

Megjött az új Peggy Porschen-könyv, jó alaposan végigböngésztem ihlet után kutatva. A technikák, a receptek ugyanazok, mint a korábbi könyveiben, és ugyanúgy sütik, kis torták, majd nagy torták terveit, elkészítési módját ismerhetjük meg, lépésről-lépésre leírva, képekkel illusztrálva. Új könyv is, meg nem is.

Először szerepel a könyv belső oldalán, hogy az ötletek, tortatervek csakis saját felhasználásra valók, süthetők meg, eladásra nem. Hát ebben nem lesz hiba, nincs ember, aki egy ilyen tortát - már ha tökéletesen meg tudnám csinálni -, megvenne tőlem. Nincs olyan kliensem, aki kiadna tortára annyi pénzt, mint amit ezekért a csodákért el lehetne kérni. De a mintákat, technikai megoldásokat fel fogom tudni használni. Mindjárt találtam is ötletet a magyarokat nagyon kedvelő Stephanie (p.k.) férjének születésnapjára. Szombaton adta le a rendelést. Igaz, majd szeptemberben lesz, s még képlékeny a terv, hogy hány ember lesz jelen, s mekkora torta kell, de már most töröm az agyam, hogy egy hetvenen túli öregúr tortájára mi a megfelelő díszítés.

Megnéztem Porschen megújult weboldalát, amelyen most már mesterkurzusokat is ajánlanak. A mézeskalácsház dekorálást egynapos okítás keretében, 250 fontért tanítja, már előre lesütött mézes lapokon. Aztamindenit. A Halloween-re való aprósütik dekorálását 195 fontért tanítja meg. A mester maga. A cukormáz kezelését, díszítési trükköket tanítja 6 órás okítás keretében (amibe az ebéd is benne foglaltatik), s avégén hazavihetjük a kész sütiket, amiket magunk festettünk ki.

Ezek hihetetlen árak. A cukormáz kikeverést, bezacskózást, díszítési trükköket, technikákat még meg lehet tanítani, de kézügyességet, rajzolni tudást is ad el mellé? Mert anélkül nem megy.

Szerintem.

***

Ma voltam először bevásárolni a "megújult" Tesco-nkban. Mert most mind megújulnak, s sok mindent majd annyiért lehet kapni náluk, mint Angliában. Több lett az angol termék. A mi Tesco-nkban sokat keveregtem, mert a megújulás elég hézagosra sikeredett, átrendezték a boltot, de sok polcról hiányzott jó néhány áru. Nem volt pl. kenyérhez való liszt, élesztő. Majdnem minden új helyen, kétszer annyi ideig tartott, míg összeszedtem a sütéshez a dolgokat. Aminek nagyon örültem - sosem hittem volna, hogy ez fogja bearanyozni a napomat! - az a Method tisztítószerek újbóli feltűnése volt. Hurrá! Nemcsak a régi szerek voltak a polcon, hanem újabbak is megjelentek, wc-tisztító, kádsúroló szer (a palack végében helyes kis bemélyedés a szivacs tárolásához).

***

Tegnap este olasz utcabálra mentünk. Ugyanis elkezdődött a bray-i Summerfest, mindenféle ígéretes programokkal. Előtte még elmentünk meglocsolni Trish növényeit, aztán kerestünk csak parkolót közel az Albert Avenue-hoz, ahol két olasz vendéglő és egy delicatessen küzd a vevők figyelméért. Nagyon szolid utcabál volt ez. Sátrakban, vagy ablakon át kínálták-árulták a finomságokat. Volt finom ingyen bor, és kenyér, pestós, paprikás kenetekkel, lehetett panini-t venni, pohár borokat... Egy sátorban olasz fiatalember árulta a tésztákat, olajokat, olajbogyókat. Kisebb tömeg jött-ment a sátrak között, főleg az ingyenkaja felé tömörültek, míg a zenészek félszívvel hangoltak. Olasz banda, ír zenét játszott. Nem sokáig, hamar félbehagyták, így kicsit kedvetlenül ődöngtünk, mert a zenét vártuk, de nagyon. Szerencsésen alakult az idő, ugyanis már napok óta sokat esik, s hűvös is van. De mire elkezdődött a parti, eltűntek a felhők. Megkérdeztem az egyik olasz kiszolgálót, mikor lesz zene, azt mondta, a spagettievő verseny után...

Erre egy másik sátorszerűségben lehetett feliratkozni. Volt vagy 8-10 bátor jelentkező, olaszok, írek vegyesen. Meglestem a szakácsot, amint egy hatalmas serpenyőben fokhagymát és őrölt csilinek tűnő keveréket pirított olajon, aztán beleöntötte egy ránézésre kétkilósnak tűnő paradicsomkonzerv tartalmát. Na, gondoltam, ennek kell még idő, mire sűrűre rotyogja magát... V. türelmetlenkedett, éhesek is voltunk, megállapodtunk, hogy előbb hazamegyünk enni, aztán visszajövünk zenét hallgatni.

De nem mentünk vissza. Mire megvacsoráztunk, szépen elnehezedtünk, már elmúlt este 9, elvileg akkor ért volna véget a parti. Biztos tovább tartott, zenével, spagettievéssel, de nekünk addigra már nem volt kedvünk újra visszabattyogni a szeles promenádra...

Dzsungelesedünk

Nincs mese, meg kell szabadulnom néhány szobanövényemtől.

A nappaliban lévő nagy ablakbeugrót már teljesen elfoglalják. Az egykor lovasfarmon lakó ismerőseinktől, Feritől és Alíztól aprócska hajtásként kapott fikusz - mi mást is tehetne szerencsétlen? - cserepéből folyamatosan dől a fény felé, egyre hozza az új leveleit, s most már hatalmas. De egyszerűen nincs naposabb ablak a lakásban, ahová tehetném. Már arra is gondoltam, hogy még nagyobb edénybe átültetve korrigálom majd ezt az "elhajlását" - de hová rakom a nagyobb edényével együtt? A fokföldi ibolyák megszaporodtak, a húsvéti kaktusz gyermeke is rohamosan nő... Szépek-szépek, de helyük egyre kevesebb.

A megmaradt négy citromfácska közül egy most kint ismerkedik az ír időjárással - a másik három az ablakpárkányon van. Közülök egy az, amelyik egészséges, szép leveleket hoz, a másik kettőre már panaszkodtam. Olyan kis görcsösen összepöndörödött, torz leveleket hoznak. Vágjam vissza őket, vagy dobjam a szemétre?

Az orchidea még utolsó erejével virágzik, új levelet hoz. Szerintem mire ledobja a még mindig kitartóan díszlő maradék két virágját, ősz lesz, s akkor majd pihenni fog. Ráfér.

Egy titokzatos növényem, a Sedum ssp. (kitartó netes keresés után sem találtam olyat, ami teljesen úgy nézne ki, mint ő, de ebbe a családba tartozik), már két cserépben lakik. Nagyon könnyen szaporítható, elég letörni egy hajtást, vízbe tenni, míg meggyökeresedik, s aztán földbe/cserépbe bele, s onnan kezdve gond egy szál sem. Rövid idő alatt szép nagyra nő, és bírja gyűrődést, nem bánja, ha megsüti a nap, és időnként elfelejtjük megöntözni.

Amikor meséltem róla Bernadette-nek, kérte, vigyek neki mintát, milyen? Aztán kedvesen átültette a mintanövényt egy nagyobb cserépbe, nagyon dicsérte a szépségét, de ő sem tudta megmondani, mi a latin neve pontosan, valami Sedum, pozsgás növény, az biztos. Eredetijét még egy esős, szeles, Achill szigetén töltött húsvéti kirándulás során "szerezte" egyik útitársunk az egyik B and B télikertjének ablakpárkányáról. (Emlékszem, akkor halt meg az anyakirálynő.) Nagyon hideg, szeles, esős Húsvét volt, van pár diám, amint a fiúk Keem beach-en sárkány eregetnek, a leszálló felhő olyan alacsonyan száll, hogy el-el tűnik benne a sárkány. A szél erejéről pedig annyit, hogy a B and B környékén lévő aprócska lakókocsik, utánfutók kötéllel, s jókora kövekkel le voltak "horgonyozva" a talajhoz, hogy ne borítsa fel őket a szél.

Így időnket jobbára a B and B-ben kártyázással töltöttük, s a reggeli közben egyik útitársunk felfedezte ezt a növényt az ablakpárkányon. Kisebb labdányi félgömböt alkotott a cserépből kihajló, sok zöld-fehér, enyhén piros szélű levélből álló csoda. Egy kis hajtás "véletlenül letört" a növényről, s Dublinban, a már megerősödött, meggyökeresedett eredetiről kaptam én is hajtást. Hamar megnőtt, nagyon büszke voltam rá. Aztán egyik nap öntözés közben néztem, mintha oldalára borulna a máskor egyenes növényke. Az ujjammal óvatosan megböktem - teljesen félrenyaklott, valami - valamik! - teljesen kirágták belülről a szárát, nem tudta magát megtartani. Döbbentem emeltem fel a szárat, belenéztem - fújj, sok apró fehér, aprócska kukac hemzsegett benne. Undorodva vágtam ki az egészet a szemétbe, s kértem egy új hajtást. Azóta is megvan az a növényem.

Bernadette most magyarázta el, hogy a weevil nevű, növényeket nagy lendülettel elpusztító bogár kukacaihoz volt szerencsém. A kertészek átka. Gyakran előfordul a boltban vett komposztban, növények számára összeállított speciális földkeverékekben is, megszabadulni nagyon nehéz tőle. Némelyik fajtája a tárolt gabonát, magvakat, lisztet is megtámadja.

Bernadette tanácsolta, hogy kezdjem szaporítani a Sedum-ot, biztos el fogom tudni adni a piacon. Így most a növendég csilik mellett gyökeresedésre vár három Sedum-ágacska is. Meglátjuk, fog-e tetszeni a vevőknek. A csilik most 4 centisek, még csak 4-6 levelük van, lassan ideje egyenként átültetni őket a joghurtospoharakba.

***

Írtam, hogy pár vödörnyi komposztot szétterítettem a kiskertben, a bokor alján. A tetejére nem raktam földet, pedig alighanem kellett volna. Ugyanis most tele van kis zöld hajtásokkal, alighanem a komposztba kidobott csili- és paradicsommagok bújnak ki most a komposztból. Kiváncsi vagyok, meddig bírják az ír nyarat.

***

Peter Mayle könyve egyre nagyobb élvezetet jelent. Letehetetlenül kellemes olvasmány, egyetlen hátránya csak, hogy olyan élvezetesen ír az ottani életükről, főleg az ételekről, kulináris kalandozásaikról, hogy az ember gyomra folyamatosan korog olvasás közben.

Ma este a finom csirkés-salátás vacsora után még bármit képes lettem volna megenni, s csak erőnek-erejével tudtam magam távol tartania a hűtőtől, s ennek oka csakis az volt, hogy éppen Mayle-ék egy érdekes vendéglőbeli látogatásáról olvastam. Mint láttam, számos könyve megjelent már magyarul, ajánlom jó szívvel ezt az elsőt, Egy év Provence-ban címmel. Csak legyen a közelünkben pár szelet sajt, egy fürt szőlő, egy pohárka bor, esetleg valami magos rágcsa, s akkor nem lesz gond. Vagy lakatoljuk le a hűtőt, ha nem bízunk magunkban, hogy határt tudunk szabni a gyomrunk követelőzésének.

***

Ma meglehetősen későn mentünk el újságért (Forma 1 közvetítés volt a tévében, a Nürburgring-ről), s mire megszokott újságosunkhoz értünk, a promenád közelébe, a szemerkélő esőben, már elfogyott az újság. Jó, akkor irány a Tesco vagy a Maxol-kút, ott mindig van újság, még késő délután is. Mindenféle hátsó utcácskákon át megpróbáltunk átvágni a köztes lakónegyedeken, a közeli iskola területén, hogy eljussunk a Bray-t keresztül szelő nagyobb útra, a Tesco-hoz. Végül egy fiatal pár segítségét kellett kérnünk, az eligazodáshoz. Ők mondták meg, melyik utca visz ki a főútra. Ugyanis volt olyan kapu, amit egy lakónegyed falába vágtak, de azon csak saját kulccsal lehetett volna átjutni. Volt olyan, amit hétvégére zártak, s volt olyan, amin át a hozzánk, és a fiatal párhoz hasonló földi halandók is nyugodtan közlekedhettek. Csak éppen nem voltunk biztosak benne, hogy hová vezet.

Cseles módon ezeket a lakónegyedeket, estate-ket úgy alakítják ki, hogy nincsenek keresztutcák, összekötő utak az estate-ket körbefogó nagyobb utakhoz, hanem ágszerűen ágaznak szét a telep főbb utcájáról a kis zsákutcák, cul-de-sac-ok, de van egy-két keskeny átjáró, ahol gyalogosan át lehet vágni, de ahhoz nagyon is ismerni kell a környéket. Azt hiszem, az estate csendjét, nyugalmát biztosítják így, a fölös keresztforgalmat akarják elkerülni ezzel a labirintusra hasonlító utca-kialakítással. Ahol mégis van keresztutca, ott sűrűn raknak le fekvő rendőröket, hogy elvegyék a kedvét a boyracer-eknek a vad autózástól.

Az iskola területének falánál megfordulva a domboldalról remek kilátás tárult elénk. A tenger, a promenád épületének csúcsai... Nem csoda, hogy ide hatalmas, kertes házak épültek. Csendes, félreeső negyed, a kilátás csodás... Talán csak a hétközbeni diákcsivogás lehet zavaró. Ki hitte volna, hogy ilyen eldugva, a domboldalon ilyen klassz helyek vannak Bray közepén.

Hal(szag), provanszi fűszerezéssel

Ez ma egészen jó nap volt. Kezdődött ott, hogy ráérősen elautóztam Dun Laoghaire-be, átadni Daphne-nak a sütiket, amiért cserébe ajándékot nyomott a kezembe, sőt, még parkolóengedélyt is adott, ne fizessek az automatánál, majd elmagyarázta nekem a járda melletti parkolás helyes módját - ugyanis sikerült előadnom egy igen bénán elkövetett parkolást a háza előtt, két kocsi között.

Aztán a Cakebox nevű cukrászüzletben/üzemben sikerült beszélgetnem az eladóval. Eddig mindig sietett, vagy a műhelyből jött elő, nem mertem zavarni, de most - főleg, amikor megláttam, hogy vannak új rizspapírból készült virágaik - beszédbe elegyedtünk. A végén már a cupcake-ek árairól beszélgettünk, melyik cukrászatban mennyit kérnem egyért. Iszonyat árak vannak. Mármint máshol: ők cupcake-enként 1 eurót kérnek, a dekoráció extra, de az sem túl sok. De említett helyet, ahol minden extrának számít, egy cupcake mázzal, díszítéssel 9 euro...!

Kibeszéltük még a válogatós menyasszonyokat, megbámultam egy plexiből készült cupcake-tartót (189.99 euro - nem írtam el), s máris volt újabb téma. A kirakatban ugyanolyan cupcake-tartó állt, mint amilyet én örököltem meg Susan lányától, s amit Tracy-nek, a menyasszonynak is ajánlottam az esküvőjére. Kérdeztem, hány cupcake fér el rajta? Mert Tracy 180-at akar rátenni. Kiderült, 120 fér el rajta, több nem. No, ezt is megtudtam, anélkül, hogy nekem kellett volna üres cupcake kapsznikkal telerakni próbaképpen a tartót.

Aztán a rizspapírvirágokat csodáltam meg, vettem párat, csak hogy gyönyörködhessek bennük, s elmeséltem, én honnan szereztem a virágaimat. Azonnal felcsillant a szeme, tudok-e weboldalt mondani? Címet? Email-címet cseréltünk, s amit lehetett, elmeséltem neki a Szamos gyárban készülő marcipánvirágokról. Holnap viszek neki pár mintát, gyümölcsöket is, még megmaradt pár a legutolsó adagból, amit hazulról hoztunk.

Tényleg örülnék neki, ha sikerülne rendelniük a Szamostól rózsákat. A Szamost itt nem ismerik, amerikai cukorvirágokat láttam csak eddig, marcipánt nem is. S azt is remélem, hogy velük profibban és gördülékenyebben fog lefolyni az üzlet, mint a kávézóval, mert két éve főnöknőmet igencsak meglepte a nehézkes ügyintézés. Bár, ahogy néztem, még ugyanaz a nő intézi az exportot...

Hogy megvolt a mai napra való hazafias cselekedetem, elégedetten indultam el a kocsi felé, de elakadtam az egyik sarkon, egy ígéretes health shop kirakata előtt. Bent aztán a polcokon látható teatömeg bűvölt el. Nemrég kiolvastam egy teákról szóló könyvet, úgyhogy ott volt a kis kívánságlista a fejemben. Egy japánnak tűnő néni pattant mellém, s tört angolsággal tanácsolta, melyiket válasszam. Nagyon jó kis boltja van, ahol szendvicseket, salátákat is lehet enni, ott helyben, vagy elvitelre lehet venni. Daphne sms-ezte később, hogy a tulaj egy "őrült hippi", s a nő a felesége.

Végül egy fura nevű japán tea mellett döntöttem (később felfedeztem rajta a magyar feliratot is, tehát odahaza is kapható). Igen érdekes, mert nem csak tealevelekből áll, hanem inkább kis ágacskákból. Kukicha a neve, egy liter vízhez két púpos evőkanálnyit kell adni, majd öt percig kell forralni a vizet a teával együtt. Igen kis koffeintartalmú tea, érdekes, kellemes íze van, nem hiányzik hozzá a citrom vagy a tej, magában finom, és világos színű teát ad. A kis ágdarabkákat kissé megpörkölik, sötét színűek, és finom fűillatuk van. Valamint jaj-de-egészséges, ez sem elhanyagolható szempont :-)

Itthon aztán megsütöttem a kávézó megrendeléséből hátramaradottakat, majd Susan csokoládétortája került sorra. Hamar rájöttem, hogy a 31x31-es centis formába háromszoros adag kell a hozzávalókból... Vagy 2 óráig sült... Már most is meglehetősen nehéz, mi lesz majd, ha rákerül a csokoládébevonat!

A szobát belengő csokiillat nagyon éhessé tett, hiába is döntöttem magamba a bögre teákat, elnyomni a gyomorkorgást. Éppen egy Hugh Fearnley-Whittingstall-féle fagylaltreceptet fordítottam le valakinek, s ha már kezemben volt a könyv, megnéztem, van-e jó receptje makrélához? Ugyanis most, hogy V. távol van, ehetek bármilyen erős szagú halat. S ez a makréla, ahogy a hűtőben olvadt ki, egyre erősebb halszaggal töltötte meg a hűtőt. (El ne felejtsem holnap kimosni szódabikarbónával.)

Volt recept, mégpedig igen egyszerű, "provanszi" recept. Két-három vöröshagymát felszel az ember, s kevés olívaolajon tíz perc alatt puhára párolja. Beledob két-három babérlevelet, néhány ágacska friss kakukkfüvet, sózza-borsozza, majd ad hozzá egy marék, darabokra vágott fekete olajbogyót. Amikor a hagyma puha (vigyázni kell, nehogy odakapjon!), félretoljuk az edény szélére, s középre rakjuk a kifilézett, bőrös makrélaszeleteket. Négy percig sütjük hússal lefelé, majd újabb négy percig a bőrös felükkel lefelé. Erre a négy percre rájuk pakoljuk a megpuhult, aranyszínű hagymaszeleteket is.

Azért szeltem hozzá egy csilit is, ha már fokhagyma nem volt a receptben. Langyosan kell megenni, írja a könyv, egyenesen a serpenyőből, ahonnan ki lehet tunkolni az olajat kenyérrel. Ami nem volt itthon. Mint ahogy jéghideg rozé sem volt, pedig - tudtam meg - az esik jól a finom zsíros halhús mellé.

De rozé nélkül is igen finom volt a kaja. Sokkal jobb volt a halhús, mint vártam. Volt egy félresikerült halvásárlásom évekkel ezelőtt, amikor szinte szétmállott a kezemben a kiolvasztott makréla, úgyhogy akkori macskánkat, Harry-t boldogítottam vele, aki örjöngött a gyönyörtől, míg engem a gyanúsan málló hal emléke eltántorított a makrélával való próbálkozástól egy időre.

Úgy döntöttem, hogy a recepthez illő hangulatban fejezem be a napot, és elalvás előtt Peter Mayle: A Year in Provence c. könyvét fogom olvasni. Ez a könyv indította el az angolok rohamát a francia kivárosok, falvak felé, őt lehet vádolni, amiért sok angol megpróbálkozott - sikerrel vagy sikertelenül -, a romantikus vidéki francia élettel. Neki köszönhető, hogy megjelentek a francia falvakban a helyiek által "rosbif"-ként gúnyolt, franciául megtanulni rest angolok (roast beef - marhasült, az angolok nemzeti eledele, s itt gúnyneve), akik ugyanazt az életformát és élményeket keresték, mint amit Peter Mayle a könyvében leírt.

Valamilyen rejtélyes okból ugyanő írt egy forgatókönyvet, édeskés, provanszi sztorival Ridley Scott-nak, A Good Year címmel, melyből egy angol tőzsdeügynök által váratlanul megörökölt szőlős birtok történetét ismerhetjük meg. Persze, nemcsak a szőlőtőkék körül kavarognak az események, van benne romantika dögivel, és mély érzelmek és egymás szemébe nézések, szimpatikus, nagyfenekű házvezetőnő, valamint sötét szemű femme fatale, és sáros medencében való csúszkálás. Véletlenül kezdtem el nézni a minap ezt a filmet, amely tipikusan elsőrandis filmre sikeredett, benne szép provanszi vidékkel és esőverte szőlősökkel, és a puha húsú Russell Crowe-val - azért volt pozitívum is, kétszer hangosan felnevettem. Édeskés volt a film, nem nyálas, de cukros erősen, legközelebb, ha Russel Crowe-ra vágyom, megnézem az Insider-t.

***

Míg nekem jó napom volt, az uramnak nagyon nem volt jó. Folyamatosan jöttek a panaszkodó sms-ek, melyek után megállapíthattam, hogy nemcsak az írek, de az út kapcsán érintett németek és angolok sem tudnak szervezni. Majd a hosszú esti telefon után az elkeserítő (bocsánat, de nagyon nem publikus) szakmai és egyéb részletekből az derült ki, hogy az Aston Martin közelről - mint a mesebeli király -, meztelen, s hogy ha nyerünk a lottón, akkor olasz autót veszünk inkább (yeah, right, a múltkor is csak 10 eurót nyertünk.) S fejetlenség, fejetlenség, felsőfokon. Nagyon csalódott volt az uram, félórán át panaszkodott. De holnap este már jön haza.

Home alone I.

Tegnap csend volt, nagy csend... V.-t elutazott a németekhez reggel fél 6-kor, háromnapos fotózásra. Nem először vagyok itthon egyedül, de mégis, ha tudom, hogy V. nem lesz itthon este, valahogy igyekszem nagyobb zajt csinálni, magamnak beszélek, zenét hallgatok, szól a rádió, csak ne jusson eszembe, hogy este egyedül leszek, ne kezdjek el fülelni zajokra, mint egy ijedt nyúl. S vajon miért zárom az ajtót napközbenre is, amikor máskor sosem szoktam?

Tegnap kora este, amikor felhívott az uram, már nyitottam a számat, na, mesélj! De aztán kiderült, csak a vendéglő rövidke menüjéhez kellett segítség. Bámulatos, hogy amikor váratlanul előveszik az embert, hogy na, ez mi magyarul, akkor az ezeréves csekélyke némettudása milyen hamar előjön. Bár a Zwiebel-en elgondolkodtam, hogy hagyma-e vagy fokhagyma... A visszajelzések szerint nem tévedtem nagyot a kajákat illetően. (Hagymát jelent, amúgy.)

Aztán két órával később, vacsora után már a hosszabb beszélgetés során sikerült elmesélnie, milyen elbaltázott úton is vesz részt: rossz szervezés, félreszervezés, photoshoot nincs lebeszélve, odaengedik-e őket egyáltalán a vagyont érő kocsihoz stb., háromnaposra nyújtott út, amikor egy is elég lenne... ez főleg akkor bosszantó, amikor tudom, hogy ő, személy szerint mennyit erőlködik, hogy a Gyárnak pénzt takarítson meg, az ilyen utak szervezése során pedig szórják a pénzt. A céges hitelkártyával rendelve több a repjegy, mint ha magánemberként rendelné meg, s hasonlók. Szóval, fejetlenség. Ilyenkor kitör belőlem az admin, legszívesebben mennék, rendet csinálni. De itt is az van, hogy nem feltétlenül az arra legrátermettebb ember foglalkozik a feladatokkal, a szervezés nem az írek erőssége, erre már sokan panaszkodtak.

Tehát elég kedvetlenre sikerült volt a beszélgetés. Elvileg a vele utazó ember majd fog egy ún. postmortem-et írni az útról, remélem, megemlíti ezeket a bosszantó baromságokat is. Hátha változik valami - haha.

Az egyetlen jó kedvre derítő történet az volt, hogy hosszas keresgélés után rájöttek, hogy a szálloda nem is Koblenz-ben van. Megkérdeztek két öregasszonyt, azok próbálták elmagyarázni, merre a szálloda (egy közeli, Lahnstein nevű faluban van, egy hegytetőn). Aztán egy laptoppal üldögélő öregembert is megkérdeztek, aki beült velük az autóba, és elnavigálta őket Lahnstein-be. Mert mint kiderült, ő is odatartott, éppen azt nézte a laptopján, melyik busz visz oda... valami sakkversenyre ment. Micsoda mázli, hogy így egymásra találtak a nyüzsgő Koblenz-ben :-)

Remélem, ma jobb napjuk lesz.

***

A vigyort az én arcomról azonban nem lehet letörölni. A vasalt ruhákat pakoltam éppen a szekrénybe, amikor megláttam egy régi nylonszatyrot, az akasztós pólótartók mögé begyűrve. Régi utunkról maradt kedves emlék ez a szatyor, máskor is láttam már, de azt gondoltam, karácsonyi díszeket rejtettem bele, a pólótartók mögötti üres részbe, mert máshol nem volt hely. Most előhúztam, megnéztem, mi van benne. Nem karácsonyi díszek voltak, hanem gyermekkori mackóm, valamint Nyüszi, a kalapos nyúl és...és...ÉS! Maroknyi vackok között a régóta elveszettnek hitt kiwis kitűzőm, amit még a Te Papa múzeumban vettük, Új-Zélandon. No, volt öröm.

A zacskó alján még találtam sok charity-s kitűzőt, azokat mind William, a pulcsis medvém kapta meg, a mackómat (deformált fejével, félig leszakadt fülével) megölelgettem, Nyüszi pedig az olvasófotelben üldögél mostantól, s onnan felügyel a világra. Annyira örültem!

***

Ha jól emlékszem, Alexandra nevű olvasóm írta, hogy Stillorganban vércsét láttak a lakótársai, amint az erkélyen elkapott egy madarat. No, a minap, amikor begyűjtöttem V.-t a Gyárból (ami Stillorganhoz elég közel van), én is láttam egyet. Lassacskán araszoltam be az ipartelepi úton - nem is lehetne nagyon hajtani a fekvő rendőrök miatt -, amikor előttem elsuhant alacsonyan egy rigó, be a bokorba. Utána pedig felülről lecsapott egy szürke villanás, majd - mert elhibázta a rigót - éles kanyart leírva, szinte a kocsi tetejével egy magasságban, előttem visszarepült a közeli fás-gazos folthoz. Nagyon gyors volt, de azért láttam, hogy vércse volt. A telepen sok a fás-gyepes folt, remek vadászterület lehet a vércséknek, de még sosem láttam sem ott, sem máshol. Talán majd a rendbejön a gép, és ha megmaradtak a fotók, megpróbálom berakni azt a képet, amit öcsém készített a házuk udvarán galambot eszegető vércséről. Sopron belvárosában kevesebb a zöld, mint Stillorgan-ben, mégis akad vércse. A soproni Kecske-templom tornyában már régóta fészkelnek.

A tegnapi buzgó napomnak köszönhetően (előre lesütöttem az összes aprósütit) ma lazább nap következik, bőven lesz időm Dun Laoghaire-be autózni, sütit szállítani Daphne-nak, sütőformát bérelni Susan jókora tortájához... este pedig halat fogok magamnak sütni, sok hagymával.

Csak ez a csend ne lenne...