Tracy, a közös kliens

Ma este találkozóra mentem, mégpedig egy Tracy nevű hölgy-gyel. Amanda hívott egy hete, hogy járt a kávézóban egy lány, aki Szilveszterre tervezi az esküvőjét. Amikor is a kávézó zárva van, tehát nem tudják felvenni a rendelést, hiszen Karácsony és január első hete között mindig bezár a bazár.

Csak hogy legyen egy kép is a "bazárról".
A lány Ali, egykori ausztrál kollégám, a hölgy Moira, egy állandó vevő. A kép a nyitás utáni héten készült

Elvállalnám-e én a megbízást? - kérdezte Amanda. 120 cupcake-ről és egy 7 inches tortáról lenne szó, a cupcake egyszerű, tetején fehér cukormáz, és egy fehér marcipán rózsával van dekorálva, a szirmok széle aranyporral színzve. Még a magazinra is emlékeztem, amiben megjelent ez az Amanda által összeállított minta-cupcake, mert nekem is kellett arany-fehér sütiket csinálnom a fotózáshoz (ugyanis arany-fehér esküvő volt a magazin témája).

Ja, és közös lenne a vállalkozás, ő megcsinálja nekem a rózsákat, ha éppen nem utazik haza az ünnepekre, "beszerzi" nekem az arany cupcake kapsznikat a kávézóból (khm), nekem csak meg kell sütnöm, díszítenem, és szállítanom a cupcake-eket, és a tortát. Mégpedig a belvárosba, a Shelbourne hotelba. Cupcake darabonként 4.75 euro, remek üzlet, vágjunk bele. S a lány kedves, könnyű szót érteni vele, azonnal írjak neki mailt, stb.

Minden kérdésemre "majdmegoldjuk" volt a válasz, az ilyesmi engem enyhe aggodalommal szokott eltölteni, de egyrészt örültem, hogy engem ajánlott, másrészt hú, biznisz, bár a menyasszonyoktól óvakodni szoktam. Kivéve, ha Susan lánya az illető, mert Susan lánya elintézett mindent maga, beszerzett mindent maga, én csak sütöttem.

A legtöbb menyasszony enyhén elvadul errefelé - gondolom, máshol is -, el-bridezillásodik (e szellemes elnevezés a Godzilla japán szörny nevéből származik) ha esküvőt kell tervezni. Pl. Crona, az uram kollégájának menyasszonya, abban a pillanatban, hogy kimondta az igen-t, elárasztotta a lakást brosúrákkal és magazinokkal, mintha csak a leánykérésre vártak volna, ugrásra készen, egy fiókban elrejtve azok a holmik.

Ezért karrierem kezdetén már jó előre kijelentettem a kávézóban, hogy esküvői tortát nem csinálok, holott csináltam már korábban, na de egyszerű, sima fehér tortákat (hét darabot) egyik manageremnek, Szamos-marcipán rózsákkal díszítve, megsütni nem volt gond, cukormáz sem volt az... Nem is csináltunk soha esküvői tortát a kávézóban, esküvőkre szerencsére csak cupcake-ekre jött megrendelés, mostanság az óceán mindkét felén nagy divat az esküvői tortát cupcake-hegyekkel helyettesíteni. Nagyon helyes.

Mondhatnám, félek a menyasszonyoktól, mert az esküvő ír módra mindig világraszóló affér, súlyos pénzekért, és én nem akarom elrontani senki nagy napját mondjuk, egy nem egészen tökéletesre sikerült tortával. Elég, ha a cukorbevonat nem egészen az a fehér árnyalat, amit a bridezilla elképzelt, s máris áll a bál.

Írtam Tracy-nek, ki vagyok, hol élek (a mailt elküldtem Amandának is), mire kiderült, Tracy jegyese Bray-ben dolgozik, így roppant előzékenyen felajánlotta, fussunk össze itt. A Porterhouse kocsmát javasoltam, lent a promenádon, vannak kiülős, padok, melegítős gázláng alatt, ahol békében cseveghetünk a részletekről. A ma estét javasolta, s ígérte, ma visszahív, hogy akkor biztosan jönnek-e.

Naná, hogy nem hívott. Kérem, ez egy ír szokás, nem hívnak vissza, még ha meg is ígérik. Sebaj, szépen elballagtam a kocsma felé, gondosan begyakorolva a kis szpícsemet a különféle, esküvőkön, a násznépneknek ajándékként felhasználható (favour) sütijeimről. Arany és fehér színekben, ofkórsz.

A kocsma előtt nagy meglepetés ért. Be volt zárva! Építkezési anyagok mindenfelé, eltorlaszolva a bejárat. Wtf?! Amilyen bölcs vagyok (khm), nem adtam meg Tracy-nek a mobilszámomat, s ő sem az övét...

A kocsma mellett ott volt egy másik vendéglátóipari helyiség, no, gondoltam, bekukkantok oda, hátha ott ülnek valahol. El voltam szánva, hogy minden párocskához odamegyek, "Are you Tracy H., by any chance?!" Erre nem volt szükség, alacsony, vékony, fekete hajú, vastag iratgyűjtőt cipelő lány lépett elém a másik kocsmából: "Are you Monika, by any chance?"

Kölcsönösen örömködtünk, hogy így egymásra találtunk, s leültünk a gázlángos melegítő alá. Hamar elmagyaráztam neki, hogy noha ketten vállaltuk a munkát, Amanda részvételéért nem kezeskedhetek, mert lehet, hogy a) szabadságon lesz az USÁ-ban, vagy b) beteg férjet ápol. Tracy sajnálkozott, én pedig nyugtattam, hogy a cupcake-ek mindenképpen elkészülnek, s mindannyian nagyon drukkolunk a férj felépüléséért.

(Amúgy sem sms-emre, sem emailemre nem jött válasz Amandától. Aggódom nagyon, s nem tudom, hogyan másképp tudnám elérni. El kell-e egyáltalán, nem veszi-e tolakodásnak a jelentkezésemet?)

Tracy mindjárt egy bejelentéssel kezdte, az esküvő nem a Shelbourne-ben lesz, s nem Szilveszterkor, mert a mamája (!) úgy döntött, a Shelbourne-ben nem jó a kiszolgálás, és így a dátum 2010 májusára tolódott át. A Powerscourt House épületében, az emeleti bálteremben lesz a fogadás.

Hm, OK...

Minden más marad. Ja, nem. Nem 120 cupcake kell, hanem 180-200. A favour-ökből valószínűleg nem lesz semmi, hanem a kávé mellé adnának kis sütiket. Arany-fehér szíveket. Rendben.

S szeretne egy jó nagy cupcake alakú tortát a tortatartó tetejére. S vajon ráfér-e a hétemeletes tortatartóra 200 cupcake? S tudnék-e szerezni cupcake alakú tortaformát? Ó, nem 7 inches, annál nagyobb, lehetne 8 vagy 9 inch átmérőjű? Mármint az alján. Vegyük körbe aranypapírral, legyen rajta keskeny rés, ahol a torta felvágáshoz be tudja tolni a kést. (Okos, én ezen napokig töprengtem volna, hogy hogyan oldjuk meg a papírszakadást.) S megkóstolhatná-e a vaníliás cupcake-et? S mekkora a szív alakú süti? Két oldalt teleírtam, szerintem egészen profi kézírással, semmi sem árulta el a gyomromban növekvő pánikot. Nem, nem azért, mert bridezilla lett volna, dehogyis, kedves és figyelmes volt végig. (Ellenben velem, aki Diet Coke-ot rendelt, miután Tracy elmesélte, hogy azt adta fel böjtre... Néha olyan tapintatlan tudok lenni, hogy még.) Sosem vállaltam még ekkora megrendelést, szerintem megengedhető a pánik.

Szóval most van két oldalam, szépen megsorszámozva, hogy minek kell utána néznem, s miről kell maileznem. No rush. A beszélgetés végén azért megkérdeztem, nem találja-e stresszesnek ezt a nagy szervezkedést, hogy mások döntenek helyette néhány fontos kérdésben, úgymint dátum és helyszín, mire elmesélte, hogy jajdehogynem, már a haja is hullik, foltokban, ráadásul most ez a nagy változás, éppen most megy a jegyeséhez, elmesélni. Kifelé menet még megkérdeztem, hol dolgozik a vőlegény, hát kérem, a boldog választott Bray rendőrőrmestere, vagy mije. Hm. Azt is megtudtam, hogy a srác nem fog rendőregyenruhát viselni az esküvőn, "God forbid, no"! Mire az jött ki a számon, "but guys look gorgeous in uniforms, don't you think?"

Hogy mekkora egy idióta tudok lenni, amikor spontán csicsergést folytatok...

Tracy egy lapos, dögös, fekete sportkocsi kulcsát csipogtatta, rá is kérdeztem, a lehető leghülyébb arckifejezéssel, ez a te kocsid?! Igen, mondta, see you soon, s ment a rendőréhez, én pedig húztam haza, még az autó márkáját sem volt érkezésem megnézni, mert köztem és közé került egy parkoló kamion (készül a promenád a közelgő Szt. Patik-napra), s annyira be voltam tojva, fel voltam dobva, hogy már a Putland road-on elkezdtem fogalmazni ezt a bejegyzést. Bray rendőrőrmestere, és a sportkocsis, Louis Vuitton-táskás lány (csak nem könyvelő a szentem?!), irattartóval, Tiffany-s karkötővel - te jó ég, mibe vágtam bele?!

Az már csak az ajtóban jutott eszembe, hogy azt mondta, még csak hallott rólam, de már beajánlott a barátnőinek (mit mondhatott neki Amanda rólam?), s aztán az ugrott be, hogy ha jövő májusban lesz az esküvő, akkor miért nem a kávézóhoz fordul (ismét) a rendeléssel? Az áraim barátságosabbak, de mégis más azt mondani, miközben vékony szárú pezsgőspoharat billegtet az ujjai között, hogy nem egy no-name kelet-európai "baker", hanem "az X.Y. belvárosi kávézó gyártotta az esküvöi sütijeimet" - nem?