Ez ma egészen jó nap volt. Kezdődött ott, hogy ráérősen elautóztam Dun Laoghaire-be, átadni Daphne-nak a sütiket, amiért cserébe ajándékot nyomott a kezembe, sőt, még parkolóengedélyt is adott, ne fizessek az automatánál, majd elmagyarázta nekem a járda melletti parkolás helyes módját - ugyanis sikerült előadnom egy igen bénán elkövetett parkolást a háza előtt, két kocsi között.
Aztán a Cakebox nevű cukrászüzletben/üzemben sikerült beszélgetnem az eladóval. Eddig mindig sietett, vagy a műhelyből jött elő, nem mertem zavarni, de most - főleg, amikor megláttam, hogy vannak új rizspapírból készült virágaik - beszédbe elegyedtünk. A végén már a cupcake-ek árairól beszélgettünk, melyik cukrászatban mennyit kérnem egyért. Iszonyat árak vannak. Mármint máshol: ők cupcake-enként 1 eurót kérnek, a dekoráció extra, de az sem túl sok. De említett helyet, ahol minden extrának számít, egy cupcake mázzal, díszítéssel 9 euro...!
Kibeszéltük még a válogatós menyasszonyokat, megbámultam egy plexiből készült cupcake-tartót (189.99 euro - nem írtam el), s máris volt újabb téma. A kirakatban ugyanolyan cupcake-tartó állt, mint amilyet én örököltem meg Susan lányától, s amit Tracy-nek, a menyasszonynak is ajánlottam az esküvőjére. Kérdeztem, hány cupcake fér el rajta? Mert Tracy 180-at akar rátenni. Kiderült, 120 fér el rajta, több nem. No, ezt is megtudtam, anélkül, hogy nekem kellett volna üres cupcake kapsznikkal telerakni próbaképpen a tartót.
Aztán a rizspapírvirágokat csodáltam meg, vettem párat, csak hogy gyönyörködhessek bennük, s elmeséltem, én honnan szereztem a virágaimat. Azonnal felcsillant a szeme, tudok-e weboldalt mondani? Címet? Email-címet cseréltünk, s amit lehetett, elmeséltem neki a Szamos gyárban készülő marcipánvirágokról. Holnap viszek neki pár mintát, gyümölcsöket is, még megmaradt pár a legutolsó adagból, amit hazulról hoztunk.
Tényleg örülnék neki, ha sikerülne rendelniük a Szamostól rózsákat. A Szamost itt nem ismerik, amerikai cukorvirágokat láttam csak eddig, marcipánt nem is. S azt is remélem, hogy velük profibban és gördülékenyebben fog lefolyni az üzlet, mint a kávézóval, mert két éve főnöknőmet igencsak meglepte a nehézkes ügyintézés. Bár, ahogy néztem, még ugyanaz a nő intézi az exportot...
Hogy megvolt a mai napra való hazafias cselekedetem, elégedetten indultam el a kocsi felé, de elakadtam az egyik sarkon, egy ígéretes health shop kirakata előtt. Bent aztán a polcokon látható teatömeg bűvölt el. Nemrég kiolvastam egy teákról szóló könyvet, úgyhogy ott volt a kis kívánságlista a fejemben. Egy japánnak tűnő néni pattant mellém, s tört angolsággal tanácsolta, melyiket válasszam. Nagyon jó kis boltja van, ahol szendvicseket, salátákat is lehet enni, ott helyben, vagy elvitelre lehet venni. Daphne sms-ezte később, hogy a tulaj egy "őrült hippi", s a nő a felesége.
Végül egy fura nevű japán tea mellett döntöttem (később felfedeztem rajta a magyar feliratot is, tehát odahaza is kapható). Igen érdekes, mert nem csak tealevelekből áll, hanem inkább kis ágacskákból. Kukicha a neve, egy liter vízhez két púpos evőkanálnyit kell adni, majd öt percig kell forralni a vizet a teával együtt. Igen kis koffeintartalmú tea, érdekes, kellemes íze van, nem hiányzik hozzá a citrom vagy a tej, magában finom, és világos színű teát ad. A kis ágdarabkákat kissé megpörkölik, sötét színűek, és finom fűillatuk van. Valamint jaj-de-egészséges, ez sem elhanyagolható szempont :-)
Itthon aztán megsütöttem a kávézó megrendeléséből hátramaradottakat, majd Susan csokoládétortája került sorra. Hamar rájöttem, hogy a 31x31-es centis formába háromszoros adag kell a hozzávalókból... Vagy 2 óráig sült... Már most is meglehetősen nehéz, mi lesz majd, ha rákerül a csokoládébevonat!
A szobát belengő csokiillat nagyon éhessé tett, hiába is döntöttem magamba a bögre teákat, elnyomni a gyomorkorgást. Éppen egy Hugh Fearnley-Whittingstall-féle fagylaltreceptet fordítottam le valakinek, s ha már kezemben volt a könyv, megnéztem, van-e jó receptje makrélához? Ugyanis most, hogy V. távol van, ehetek bármilyen erős szagú halat. S ez a makréla, ahogy a hűtőben olvadt ki, egyre erősebb halszaggal töltötte meg a hűtőt. (El ne felejtsem holnap kimosni szódabikarbónával.)
Volt recept, mégpedig igen egyszerű, "provanszi" recept. Két-három vöröshagymát felszel az ember, s kevés olívaolajon tíz perc alatt puhára párolja. Beledob két-három babérlevelet, néhány ágacska friss kakukkfüvet, sózza-borsozza, majd ad hozzá egy marék, darabokra vágott fekete olajbogyót. Amikor a hagyma puha (vigyázni kell, nehogy odakapjon!), félretoljuk az edény szélére, s középre rakjuk a kifilézett, bőrös makrélaszeleteket. Négy percig sütjük hússal lefelé, majd újabb négy percig a bőrös felükkel lefelé. Erre a négy percre rájuk pakoljuk a megpuhult, aranyszínű hagymaszeleteket is.
Azért szeltem hozzá egy csilit is, ha már fokhagyma nem volt a receptben. Langyosan kell megenni, írja a könyv, egyenesen a serpenyőből, ahonnan ki lehet tunkolni az olajat kenyérrel. Ami nem volt itthon. Mint ahogy jéghideg rozé sem volt, pedig - tudtam meg - az esik jól a finom zsíros halhús mellé.
De rozé nélkül is igen finom volt a kaja. Sokkal jobb volt a halhús, mint vártam. Volt egy félresikerült halvásárlásom évekkel ezelőtt, amikor szinte szétmállott a kezemben a kiolvasztott makréla, úgyhogy akkori macskánkat, Harry-t boldogítottam vele, aki örjöngött a gyönyörtől, míg engem a gyanúsan málló hal emléke eltántorított a makrélával való próbálkozástól egy időre.
Úgy döntöttem, hogy a recepthez illő hangulatban fejezem be a napot, és elalvás előtt Peter Mayle: A Year in Provence c. könyvét fogom olvasni. Ez a könyv indította el az angolok rohamát a francia kivárosok, falvak felé, őt lehet vádolni, amiért sok angol megpróbálkozott - sikerrel vagy sikertelenül -, a romantikus vidéki francia élettel. Neki köszönhető, hogy megjelentek a francia falvakban a helyiek által "rosbif"-ként gúnyolt, franciául megtanulni rest angolok (roast beef - marhasült, az angolok nemzeti eledele, s itt gúnyneve), akik ugyanazt az életformát és élményeket keresték, mint amit Peter Mayle a könyvében leírt.
Valamilyen rejtélyes okból ugyanő írt egy forgatókönyvet, édeskés, provanszi sztorival Ridley Scott-nak, A Good Year címmel, melyből egy angol tőzsdeügynök által váratlanul megörökölt szőlős birtok történetét ismerhetjük meg. Persze, nemcsak a szőlőtőkék körül kavarognak az események, van benne romantika dögivel, és mély érzelmek és egymás szemébe nézések, szimpatikus, nagyfenekű házvezetőnő, valamint sötét szemű femme fatale, és sáros medencében való csúszkálás. Véletlenül kezdtem el nézni a minap ezt a filmet, amely tipikusan elsőrandis filmre sikeredett, benne szép provanszi vidékkel és esőverte szőlősökkel, és a puha húsú Russell Crowe-val - azért volt pozitívum is, kétszer hangosan felnevettem. Édeskés volt a film, nem nyálas, de cukros erősen, legközelebb, ha Russel Crowe-ra vágyom, megnézem az Insider-t.
***
Míg nekem jó napom volt, az uramnak nagyon nem volt jó. Folyamatosan jöttek a panaszkodó sms-ek, melyek után megállapíthattam, hogy nemcsak az írek, de az út kapcsán érintett németek és angolok sem tudnak szervezni. Majd a hosszú esti telefon után az elkeserítő (bocsánat, de nagyon nem publikus) szakmai és egyéb részletekből az derült ki, hogy az Aston Martin közelről - mint a mesebeli király -, meztelen, s hogy ha nyerünk a lottón, akkor olasz autót veszünk inkább (yeah, right, a múltkor is csak 10 eurót nyertünk.) S fejetlenség, fejetlenség, felsőfokon. Nagyon csalódott volt az uram, félórán át panaszkodott. De holnap este már jön haza.
Aztán a Cakebox nevű cukrászüzletben/üzemben sikerült beszélgetnem az eladóval. Eddig mindig sietett, vagy a műhelyből jött elő, nem mertem zavarni, de most - főleg, amikor megláttam, hogy vannak új rizspapírból készült virágaik - beszédbe elegyedtünk. A végén már a cupcake-ek árairól beszélgettünk, melyik cukrászatban mennyit kérnem egyért. Iszonyat árak vannak. Mármint máshol: ők cupcake-enként 1 eurót kérnek, a dekoráció extra, de az sem túl sok. De említett helyet, ahol minden extrának számít, egy cupcake mázzal, díszítéssel 9 euro...!
Kibeszéltük még a válogatós menyasszonyokat, megbámultam egy plexiből készült cupcake-tartót (189.99 euro - nem írtam el), s máris volt újabb téma. A kirakatban ugyanolyan cupcake-tartó állt, mint amilyet én örököltem meg Susan lányától, s amit Tracy-nek, a menyasszonynak is ajánlottam az esküvőjére. Kérdeztem, hány cupcake fér el rajta? Mert Tracy 180-at akar rátenni. Kiderült, 120 fér el rajta, több nem. No, ezt is megtudtam, anélkül, hogy nekem kellett volna üres cupcake kapsznikkal telerakni próbaképpen a tartót.
Aztán a rizspapírvirágokat csodáltam meg, vettem párat, csak hogy gyönyörködhessek bennük, s elmeséltem, én honnan szereztem a virágaimat. Azonnal felcsillant a szeme, tudok-e weboldalt mondani? Címet? Email-címet cseréltünk, s amit lehetett, elmeséltem neki a Szamos gyárban készülő marcipánvirágokról. Holnap viszek neki pár mintát, gyümölcsöket is, még megmaradt pár a legutolsó adagból, amit hazulról hoztunk.
Tényleg örülnék neki, ha sikerülne rendelniük a Szamostól rózsákat. A Szamost itt nem ismerik, amerikai cukorvirágokat láttam csak eddig, marcipánt nem is. S azt is remélem, hogy velük profibban és gördülékenyebben fog lefolyni az üzlet, mint a kávézóval, mert két éve főnöknőmet igencsak meglepte a nehézkes ügyintézés. Bár, ahogy néztem, még ugyanaz a nő intézi az exportot...
Hogy megvolt a mai napra való hazafias cselekedetem, elégedetten indultam el a kocsi felé, de elakadtam az egyik sarkon, egy ígéretes health shop kirakata előtt. Bent aztán a polcokon látható teatömeg bűvölt el. Nemrég kiolvastam egy teákról szóló könyvet, úgyhogy ott volt a kis kívánságlista a fejemben. Egy japánnak tűnő néni pattant mellém, s tört angolsággal tanácsolta, melyiket válasszam. Nagyon jó kis boltja van, ahol szendvicseket, salátákat is lehet enni, ott helyben, vagy elvitelre lehet venni. Daphne sms-ezte később, hogy a tulaj egy "őrült hippi", s a nő a felesége.
Végül egy fura nevű japán tea mellett döntöttem (később felfedeztem rajta a magyar feliratot is, tehát odahaza is kapható). Igen érdekes, mert nem csak tealevelekből áll, hanem inkább kis ágacskákból. Kukicha a neve, egy liter vízhez két púpos evőkanálnyit kell adni, majd öt percig kell forralni a vizet a teával együtt. Igen kis koffeintartalmú tea, érdekes, kellemes íze van, nem hiányzik hozzá a citrom vagy a tej, magában finom, és világos színű teát ad. A kis ágdarabkákat kissé megpörkölik, sötét színűek, és finom fűillatuk van. Valamint jaj-de-egészséges, ez sem elhanyagolható szempont :-)
Itthon aztán megsütöttem a kávézó megrendeléséből hátramaradottakat, majd Susan csokoládétortája került sorra. Hamar rájöttem, hogy a 31x31-es centis formába háromszoros adag kell a hozzávalókból... Vagy 2 óráig sült... Már most is meglehetősen nehéz, mi lesz majd, ha rákerül a csokoládébevonat!
A szobát belengő csokiillat nagyon éhessé tett, hiába is döntöttem magamba a bögre teákat, elnyomni a gyomorkorgást. Éppen egy Hugh Fearnley-Whittingstall-féle fagylaltreceptet fordítottam le valakinek, s ha már kezemben volt a könyv, megnéztem, van-e jó receptje makrélához? Ugyanis most, hogy V. távol van, ehetek bármilyen erős szagú halat. S ez a makréla, ahogy a hűtőben olvadt ki, egyre erősebb halszaggal töltötte meg a hűtőt. (El ne felejtsem holnap kimosni szódabikarbónával.)
Volt recept, mégpedig igen egyszerű, "provanszi" recept. Két-három vöröshagymát felszel az ember, s kevés olívaolajon tíz perc alatt puhára párolja. Beledob két-három babérlevelet, néhány ágacska friss kakukkfüvet, sózza-borsozza, majd ad hozzá egy marék, darabokra vágott fekete olajbogyót. Amikor a hagyma puha (vigyázni kell, nehogy odakapjon!), félretoljuk az edény szélére, s középre rakjuk a kifilézett, bőrös makrélaszeleteket. Négy percig sütjük hússal lefelé, majd újabb négy percig a bőrös felükkel lefelé. Erre a négy percre rájuk pakoljuk a megpuhult, aranyszínű hagymaszeleteket is.
Azért szeltem hozzá egy csilit is, ha már fokhagyma nem volt a receptben. Langyosan kell megenni, írja a könyv, egyenesen a serpenyőből, ahonnan ki lehet tunkolni az olajat kenyérrel. Ami nem volt itthon. Mint ahogy jéghideg rozé sem volt, pedig - tudtam meg - az esik jól a finom zsíros halhús mellé.
De rozé nélkül is igen finom volt a kaja. Sokkal jobb volt a halhús, mint vártam. Volt egy félresikerült halvásárlásom évekkel ezelőtt, amikor szinte szétmállott a kezemben a kiolvasztott makréla, úgyhogy akkori macskánkat, Harry-t boldogítottam vele, aki örjöngött a gyönyörtől, míg engem a gyanúsan málló hal emléke eltántorított a makrélával való próbálkozástól egy időre.
Úgy döntöttem, hogy a recepthez illő hangulatban fejezem be a napot, és elalvás előtt Peter Mayle: A Year in Provence c. könyvét fogom olvasni. Ez a könyv indította el az angolok rohamát a francia kivárosok, falvak felé, őt lehet vádolni, amiért sok angol megpróbálkozott - sikerrel vagy sikertelenül -, a romantikus vidéki francia élettel. Neki köszönhető, hogy megjelentek a francia falvakban a helyiek által "rosbif"-ként gúnyolt, franciául megtanulni rest angolok (roast beef - marhasült, az angolok nemzeti eledele, s itt gúnyneve), akik ugyanazt az életformát és élményeket keresték, mint amit Peter Mayle a könyvében leírt.
Valamilyen rejtélyes okból ugyanő írt egy forgatókönyvet, édeskés, provanszi sztorival Ridley Scott-nak, A Good Year címmel, melyből egy angol tőzsdeügynök által váratlanul megörökölt szőlős birtok történetét ismerhetjük meg. Persze, nemcsak a szőlőtőkék körül kavarognak az események, van benne romantika dögivel, és mély érzelmek és egymás szemébe nézések, szimpatikus, nagyfenekű házvezetőnő, valamint sötét szemű femme fatale, és sáros medencében való csúszkálás. Véletlenül kezdtem el nézni a minap ezt a filmet, amely tipikusan elsőrandis filmre sikeredett, benne szép provanszi vidékkel és esőverte szőlősökkel, és a puha húsú Russell Crowe-val - azért volt pozitívum is, kétszer hangosan felnevettem. Édeskés volt a film, nem nyálas, de cukros erősen, legközelebb, ha Russel Crowe-ra vágyom, megnézem az Insider-t.
***
Míg nekem jó napom volt, az uramnak nagyon nem volt jó. Folyamatosan jöttek a panaszkodó sms-ek, melyek után megállapíthattam, hogy nemcsak az írek, de az út kapcsán érintett németek és angolok sem tudnak szervezni. Majd a hosszú esti telefon után az elkeserítő (bocsánat, de nagyon nem publikus) szakmai és egyéb részletekből az derült ki, hogy az Aston Martin közelről - mint a mesebeli király -, meztelen, s hogy ha nyerünk a lottón, akkor olasz autót veszünk inkább (yeah, right, a múltkor is csak 10 eurót nyertünk.) S fejetlenség, fejetlenség, felsőfokon. Nagyon csalódott volt az uram, félórán át panaszkodott. De holnap este már jön haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése