Home alone I.

Tegnap csend volt, nagy csend... V.-t elutazott a németekhez reggel fél 6-kor, háromnapos fotózásra. Nem először vagyok itthon egyedül, de mégis, ha tudom, hogy V. nem lesz itthon este, valahogy igyekszem nagyobb zajt csinálni, magamnak beszélek, zenét hallgatok, szól a rádió, csak ne jusson eszembe, hogy este egyedül leszek, ne kezdjek el fülelni zajokra, mint egy ijedt nyúl. S vajon miért zárom az ajtót napközbenre is, amikor máskor sosem szoktam?

Tegnap kora este, amikor felhívott az uram, már nyitottam a számat, na, mesélj! De aztán kiderült, csak a vendéglő rövidke menüjéhez kellett segítség. Bámulatos, hogy amikor váratlanul előveszik az embert, hogy na, ez mi magyarul, akkor az ezeréves csekélyke némettudása milyen hamar előjön. Bár a Zwiebel-en elgondolkodtam, hogy hagyma-e vagy fokhagyma... A visszajelzések szerint nem tévedtem nagyot a kajákat illetően. (Hagymát jelent, amúgy.)

Aztán két órával később, vacsora után már a hosszabb beszélgetés során sikerült elmesélnie, milyen elbaltázott úton is vesz részt: rossz szervezés, félreszervezés, photoshoot nincs lebeszélve, odaengedik-e őket egyáltalán a vagyont érő kocsihoz stb., háromnaposra nyújtott út, amikor egy is elég lenne... ez főleg akkor bosszantó, amikor tudom, hogy ő, személy szerint mennyit erőlködik, hogy a Gyárnak pénzt takarítson meg, az ilyen utak szervezése során pedig szórják a pénzt. A céges hitelkártyával rendelve több a repjegy, mint ha magánemberként rendelné meg, s hasonlók. Szóval, fejetlenség. Ilyenkor kitör belőlem az admin, legszívesebben mennék, rendet csinálni. De itt is az van, hogy nem feltétlenül az arra legrátermettebb ember foglalkozik a feladatokkal, a szervezés nem az írek erőssége, erre már sokan panaszkodtak.

Tehát elég kedvetlenre sikerült volt a beszélgetés. Elvileg a vele utazó ember majd fog egy ún. postmortem-et írni az útról, remélem, megemlíti ezeket a bosszantó baromságokat is. Hátha változik valami - haha.

Az egyetlen jó kedvre derítő történet az volt, hogy hosszas keresgélés után rájöttek, hogy a szálloda nem is Koblenz-ben van. Megkérdeztek két öregasszonyt, azok próbálták elmagyarázni, merre a szálloda (egy közeli, Lahnstein nevű faluban van, egy hegytetőn). Aztán egy laptoppal üldögélő öregembert is megkérdeztek, aki beült velük az autóba, és elnavigálta őket Lahnstein-be. Mert mint kiderült, ő is odatartott, éppen azt nézte a laptopján, melyik busz visz oda... valami sakkversenyre ment. Micsoda mázli, hogy így egymásra találtak a nyüzsgő Koblenz-ben :-)

Remélem, ma jobb napjuk lesz.

***

A vigyort az én arcomról azonban nem lehet letörölni. A vasalt ruhákat pakoltam éppen a szekrénybe, amikor megláttam egy régi nylonszatyrot, az akasztós pólótartók mögé begyűrve. Régi utunkról maradt kedves emlék ez a szatyor, máskor is láttam már, de azt gondoltam, karácsonyi díszeket rejtettem bele, a pólótartók mögötti üres részbe, mert máshol nem volt hely. Most előhúztam, megnéztem, mi van benne. Nem karácsonyi díszek voltak, hanem gyermekkori mackóm, valamint Nyüszi, a kalapos nyúl és...és...ÉS! Maroknyi vackok között a régóta elveszettnek hitt kiwis kitűzőm, amit még a Te Papa múzeumban vettük, Új-Zélandon. No, volt öröm.

A zacskó alján még találtam sok charity-s kitűzőt, azokat mind William, a pulcsis medvém kapta meg, a mackómat (deformált fejével, félig leszakadt fülével) megölelgettem, Nyüszi pedig az olvasófotelben üldögél mostantól, s onnan felügyel a világra. Annyira örültem!

***

Ha jól emlékszem, Alexandra nevű olvasóm írta, hogy Stillorganban vércsét láttak a lakótársai, amint az erkélyen elkapott egy madarat. No, a minap, amikor begyűjtöttem V.-t a Gyárból (ami Stillorganhoz elég közel van), én is láttam egyet. Lassacskán araszoltam be az ipartelepi úton - nem is lehetne nagyon hajtani a fekvő rendőrök miatt -, amikor előttem elsuhant alacsonyan egy rigó, be a bokorba. Utána pedig felülről lecsapott egy szürke villanás, majd - mert elhibázta a rigót - éles kanyart leírva, szinte a kocsi tetejével egy magasságban, előttem visszarepült a közeli fás-gazos folthoz. Nagyon gyors volt, de azért láttam, hogy vércse volt. A telepen sok a fás-gyepes folt, remek vadászterület lehet a vércséknek, de még sosem láttam sem ott, sem máshol. Talán majd a rendbejön a gép, és ha megmaradtak a fotók, megpróbálom berakni azt a képet, amit öcsém készített a házuk udvarán galambot eszegető vércséről. Sopron belvárosában kevesebb a zöld, mint Stillorgan-ben, mégis akad vércse. A soproni Kecske-templom tornyában már régóta fészkelnek.

A tegnapi buzgó napomnak köszönhetően (előre lesütöttem az összes aprósütit) ma lazább nap következik, bőven lesz időm Dun Laoghaire-be autózni, sütit szállítani Daphne-nak, sütőformát bérelni Susan jókora tortájához... este pedig halat fogok magamnak sütni, sok hagymával.

Csak ez a csend ne lenne...