A Budapesten töltött második nap reggelén esőre ébredtünk, az eddigi jó idő váratlanul véget ért. A vasárnapi temetőlátogatásnál már csepergett, vittük a virágainkat Solymárra, Pilisborosjenőre, szagolgattuk a tavaszi levegőt, de már egyre több felhő járt felettünk. A templomban este borzalmasan nyökögött a pap, s nem mondott olyat, amin tudtam volna gondolkozni, ami valahogy is hozzám szólt volna, így pénzgyűjtés előtt kijöttünk V.-vel, és inkább sétáltunk és bámultuk a templomból kijövők adakozására számító és felsorakozott hajléktalanokat. Fura ez, nem láttam még ilyet.
Sopronban a második este kimentünk az öcsémmel a kertbe, és bemutatta nekünk, mit tud a maga készítette távcső. Le is esett az állam, hogy 200-szoros nagyítással milyen csodálatosan látszik a Szaturnusz, a gyűrűje, annak vetett árnyéka, két éppen látható holdacskája... Láttam meteort, műholdat, s Barnabás elmesélte, hogy a nagy Arab Emirates gépeknél el lehet olvasni az aljukra is felrakott feliratot... sőt, a gép azonosító számát is... Remek volt!
Itt Budapesten már könyvesboltoztunk, elsőnek a Libri-be mentünk be, ahol megmosolyogtuk egy magát rendkívül sikeresnek tartó útikönyvíró könyvhalmait Új-Zélandról és Ausztráliáról, majdnem kép is készült róla Pappito-nak, ki a mű elemzésével hosszasan foglalkozott, de végül nem mertem lekapni. Meglepve vettük tudomásul, hogy a 2006-os, magyarra fordított Lonely Planet-ben benne van weboldalunk régi (már nem működő) címe, mellette a megjegyzés: Teljesen független. Amit kerestünk könyvet, nem láttuk sehol, így egy munkáját feltűnően utáló, fátyolka hangú hölgyeményt kértünk meg, nézzen utána, kapható-e a könyv. Nincsen, derült ki, de az olyan kedvetlenül, hogy iziben távoztunk. Egy emelettel odébb, az Alexandra könyvesboltban fiatal magas srác ődöngött a kötethalmok között, ő azonnal nyúlt az általunk keresett könyv (utolsó) példánya felé, ezen felbátorodva segítségét kértük, mi az, ami el kellene olvasni, ne sikerkönyvet mondjon, hanem jót... Szakácskönyveket is gusztáltam, de végül nem vettem egyet sem. Negyedórát beszélgettünk, válogattunk, öröm volt végre értelmes eladóval találkozni. Az ilyen srácok biztos visszahozzák a t. vevőt.
Már beszereztem a kötelező fél kiló vaníliaport, még kedvezményt is kaptam, hurrá. Virágvásárlással már nem volt szerencsém, a szép, hamvas, de már szétnyílt virágokra elhittem, hogy “bimbósak ezek, kérem”, így aztán másnap megint vehettünk rózsát. Szóval volt kellemes meglepetés is, kellemetlen is, itthon is vagyok, és nem is. Az ismerős utcákat látva, mintha nemrég lettünk volna itthon, de ugyanakkor valahogy minden más, nem mozgok magabiztosan, s még néha meg-meglep, hogy jé, magyarul beszélnek.
Lassan kialakulóban az erdélyi túra, felállítva a meglátogatandó ismerősök sora, sőt, besűrűsödnek a napok. Az biztos, hogy 18-án elindulunk Erdély felé, és 25-én jövünk haza, valamikor este.
Egyébként folyamatos hízókúrának vagyunk alávetve, ha a készen lévő négy-öt féle fogásból nem tudnánk választani, ott a hatodik, amit már frissen elkészít anyósom, sőt, mert a mulatságos történetek során elmeséltük a sajtos spatzle-t, másnapra lett sztrapacska is, 700 gramm brindzával a tetején, mert nem kispályázik.
Rengeteg az idegen szó, mármint a feliratok angolosan, vagy németül, sok a kurvásan felöltözött nő, vagyis trendik akarnak lenni, de a hajszállal több a kelleténél a trendiség. De legalább soványak. Vasárnap, ugye, választás volt, V. fent maradt este, megnézni a történelmi pillanatokat, és az ország új miniszterelnökét, én inkább a Turulpörkölt c. könyvvel múlattam az időt, a politikai adok-kapok nem érdekel, főleg nem itt, ahol azt sem tudom, ki-kicsoda. Ment a feszültség a tévében, ennél tényleg csábítóbb volt az ágy és a könyv.
***
Aztán hétfőn magunk elé raktuk a listát, ki hivott, kivel kell összefutni, és előkerültek a telefonszámok. Lassan mindenkit sikerült elérni, megbeszélni egy-egy időpontot, van, hogy egy napra két-három találkozó is jut. Hétfő délutánra hamar lett program, mégpedig vidékinek nevezhető program, rokonlányt és barátját mentünk meglátogatni Zsámbokra. Nagy kevergések árán megtaláltuk a Duna Plazát, annak parkolójában vártuk be a fiút, aki elvezetett minket autóval házukhoz, amelyet egy éve vettek. (Úgy látszik, míg az íreknél a kocsmák töltik be a útjelzők, mindenki által ismert tájékozódási pontok szerepét, addig itt a bevásárlóközpontok. Westend, Duna Plaza, Pólus Center, de mi azért elkeveredtünk.)
Katát sem láttuk már régen, ő ugyanolyan, de a kutyája megnőtt. Ha leguggoltam, hogy kicsiállatozzak, a feje nálam magasabban helyezkedett el. Manó keverék, hatalmas. Van másik eb is, Csoki, aki rottveiler, de nem nőtt meg teljesen, így megőrzött még valamit bumfordi kölyökkutya-bájából. A falu szélén szürkemarhákat láttam, beljebb már vörösesbarna borzas teheneket... eső esett, mindenhol tisztára voltak mosva a fák körömnyi levélkéi, és barna földszag áradt a környéken, némi béka-brekegéssel fűszerezve. Este hazafelé a fiatalok elnavigáltak a 3-as útig, néhol hatalmas kátyuk dobják meg a kocsit, Úthibák jelzéssel. Irigykedtem a házat, a kertet látva, némileg aggasztó, hogy a helyiekkel semmi kapcsolatuk.
***
Tegnap, kedden, megint könyvesboltok voltak a fő úticél, mert méterárut nem találtunk, ahol Sheila-nak kékfestőt vehettem volna. Megjött a (sokadik) email Kolozsvárról, adatokkal, hol vár bennünket a szállás vasárnap este. A telefonom lassan olyan lesz, mint egy buzgó titkárnő füzetkéje, tele időpontokkal, adatokkal, nevekkel, kivel-mikor-hol-mennyi időre találkozunk.
E rohanás közepette felüdülés volt Erikával megosztani egy ebédet, vidám volt, nem panaszkodott, holott tudom, vannak gondjai, de nevetett, tréfálkozott, cinkosan összenevettünk néha, mert volt miért, a sok, állampolgárt nyomó marhaság ellenére is tudott nevetni, és életet élvezni – tőle tanultuk meg, milyen mennyei lehet egy síelés utáni cappuccino a “hütte” teraszán. Pedig nem síelünk, de az általa leírt érzést éltük át pár napja, s jó volt erről beszélni olyannal, aki ezt ismeri.
Majd könyvesbolt, a végösszeg és a kártya láttán igazolást, igazolványt kért a hölgy, aláírást – fintorogtam, na ne má’. Erre szabadkozott, előírás, jött az utasítás, de nem rángott nagyon az arcom, kötelesség, tegyünk neki eleget. Aztán visszafutottam még egy kötetért, Erikának, erre már törzsvevői kártyát ajánlottak, amire nemet intettem, mondván, köszönöm, de igen ritkán, mintegy kétévente... Pedig már majdnem megvan! - bíztatott az eladólány (az ismerős, szimpatikus eladófiút sehol sem láttam.)
Még a parkolásnál megtanulok valamit, ami eddig kimaradt az életemből. Ha valaki barátságosan int, hogy menjünk, az nem az a fajta barátságos intés, hogy menjél, majd átmegyek mindjárt, utánad én is. Az más. A piac mögött, a hatalmas földes parkolóban néztünk hely után, bal oldalamon közepesen jól öltözött, értelmiséginek tűnő fiatal ember, oldalán nagy táskával. Intett, menjünk, megyünk. Találtunk parkolóhelyet, a fiatalember, nagy oldaltáskájával odaért mellénk, halvány arc, szürke színek, valamit mondott az uramnak – én pedig áruló módon húztam onnan, uramisten, pénzt kér. Szíven ütött. Mert viszonylag jól öltözött volt, nem utalt semmi arra, hogy kéregetnie kellene. Annyira bántott, hogy mondtam V.-nek elmenőben, te, nem fizettük ki az embert, ő a parkolóhelyet mutatta, járt volna neki valami... Mire visszajöttünk, már nincs ott, egy papírpoharat markoló csavargó álldogált a parkoló sarkában helyette...
Istenem, lelkifurdalásom volt!
A parkolóház tömbje régi gyárépület, kitörött ablakok halmaza, galambok, valaki alighanem fillérekért vette meg, akárcsak a gyárudvart, amit most jól fizető pakolóként üzemeltet... istenem, üzleti lehetőségek, agyasoknak.
De a lényeg, megvan minden könyv, amire a fogamat fentem, kéfestőért majd Szentendrére megyünk, a találkozási könyvünk lassan betelt, és hamarosan Erdély... várom már, valami más világot várok, mit ami itt van, turista leszek megint, hurrá!
