Visszatérés a hétköznapokba

Még régen megigértem a kert-torta képét. A marcipán-kerítést ne kérjétek rajtam számon:

A nap híre, hogy ex-főnököm felkért, hogy pretty please, májusi esküvőjére vállaljam el a wedding favour-ként a vendégeknek adandó sütik készítését. Biztos le vagyok terhelve a sok megrendeléssel, írta (hahh!), de szépen kér, vállaljam el. Persze, hogy elvállaltam. Felár nélkül, pedig ha írás van a sütin, akkor tíz cent a felár. Mert babrás.

S csendben irigykedem, mert San Sebastian-ba megy nászútra, és ott fogja tömni a fejét pintxo-kkal... De úrinő leszek, s még gratuláló kártyát is fogok küldeni.

Továbbá a manager megemelte a rendelt gingerbread men-ek számát, hurrá. Mesélte, hogy a húsvét előtt leadott sütik két hét alatt elfogytak. S sűrűn kérte elnézésemet, amiért elfelejtette otthagyni a pénzt a nevemre. Nem habzószájaztam, spongyát rá. Próbálok kevesebbet stresszelni, mert a dolgok olyan szépen passzolnak. Akárcsak az utazás alatt, ha baj volt, lett rá megoldás elég hamar. Idegeskedtem, feleslegesen. Autó kell - akadt ember, aki vasárnap is hajlandó miértünk kinyitni. Pénz kell - jönnek a megrendelések.

Majd apránként adagolva sztorizgatok, ami éppen eszembe jut. Most pl. ez, hogy az az autókölcsönző Debrecenben vasárnap kinyitott a kedvünkért, s ugyancsak vasárnap - igaz, várni kellett -, de odaküldték az emberüket, hogy a visszahozott autót fogadja. S bár koszos volt, nem kellett mosási díjat fizetni.

Ajánlom őket, s külön köszönet Hogya Gábornak, hogy vasárnap ellenére szóbaállt velünk.

Ha már Debrecen, még egy sztori. Míg a telefonhívást vártuk, hogy van-e kocsi, beültünk egy vendéglő kerthelyiségébe, a Nagyerdőben. Evetke később jött utánunk a gyerekeivel. Aznap volt anyósom születésnapja, így hirtelen ötlettől vezetve sms-eztem Evetkének, hogy tudna-e hozni egy kicsike gyertyát a vendéglőbe. Evetke megjött, rejtélyes kódszavakkal adva tudomásomra, hogy hozott. Míg anyósom a kicsikkel járkált a megmászható fafaragások között, apósom zsebéből a kezembe vándorolt a gyertya, szépen méretre törtem és az ebéd vége felé pisilés ürügyén bementem az épületbe, s egy öregebb pincért megkértem, tudna-e hozni egy szelet csokitortát, annak a hölgyek ott, s abba, kérem, tűzze bele meggyújtva a gyertyát, mivel a hölgynek születésnapja van. Elégedetten mentem a helyemre, hogy na, lesz meglepetés.

Úgy öt percre rá megjelent egy fiatalabb pincér, kezében forgatva a gyertyát, hogy sajnos, a csokitorta elfogyott, esetleg valami mást helyette... Asztaltársaim részéről hangos röhögés, köszönjük, de nem kérünk mást, ez meglepetés lett volna, felejtsük el.

Csalódottságomat a wc-ben bőgtem ki magamból. Most már erőlködhet a vendéglő, nem a kajájukról lesznek nevezetesek, hanem arról, hogy mennyire nem képesek venni a lapot.

***

Ma beszéltem a francia anyukával, aki elsőáldozós tortát rendelt. Úgy ajánlottak neki, hurrá. A Szamos-féle marcipán virágokat ajánlgattam neki, rózsaszínt a rózsaszín tortára. Még hezitál, ami a dekorációt illeti, de remélem, elfogadja az én ajánlatomat. A piacra pedig megkezdem a kávés-szelet gyártását. Szamoséknál kaptam csoki-kávészemeket, remekül néznek ki, itt még sosem sikerült vennem.

***

Ma mejöttek az egy hónap alatt felgyűlt leveleink, szépen összegumizva, az egész kupac. Nem mind örömhír, pl. az adóhivatal a tavalyi évre az előzetes adómat követeli rajtam (wha'?). Már írtam egy levélkét az adószakértőnek, hogy ezmegmi? S mit kezdjek vele? Mert én abban a hitben leledzem, hogy ráérek az adóbevallással foglalkozni úgy szeptember magasságában. Nagyon béna vagyok az ilyesmihez, valakinek fogni kell a kezecskémet, s vezetni és szájbarágni, hogyan is megy ez. Még hogy üzletasszony, haha.

A sokadik mosás szárad, az elraknivalók elrakva, elosztva. A könyveknek ellenben nincs helye... Az uram ma megküzdött az olvasatlan mailjeivel, s sikerült emberi időben hazajönnie. Estére rántott husi és paradicsomos-hagymás saláta. Tegnap este Ica barátosném bodzaborával köszöntöttem fel magam.

Újra sínen vagyunk.