A Szovátafürdőn töltött utolsó éjszaka borzalmas volt. Már este éreztem, hogy nincs minden rendben, s valóban, jött a migrén, a melegfront előjeleként. De legalább V. láztalan volt már, az egész napos ágyban töltött olvasgatós, internetezős betegeskedés után. Ha nehezen alszom el, akkor megpróbálok regényt „írni”, fejben, Fekete István modorában. Aznap éjjel a falu orvosát, Halmos doktort próbáltam összegabalyítani Kishonti Magdolna vénlánnyal, az iparosbálon, amire a doktor felutazott a városba, mielőtt elfoglalta falusi körzetét. Sajnos, a hotelbe aznap este megérkezett iskoláscsoport zajongása miatt nem tudtam a két főhőst összeboronálni, mert a lépcsőn futkosás, és a hajnali fél kettőkör kezdődött sorozatos zuhanyozások zaja miatt csak addig jutottam, hogy vajon Halmos doktornak lesz-e pénze és ideje a városba felutazni a báli szezonra? Volt-e ilyesmire ideje egy egyszerű falusi orvosnak, feleségkeresőben?
Miután meghallgattam a zuhanyozást-rohangálást, s végre úgy-ahogy nyugalom lett, V. hangos, szörtyögős horkolása után jöttek a szovátafürdői ebek, akik hatalmas acsarkodás, ugatás, vinnyogás közepette összeverekedtek az épület előtt. Innen kezdve már tudtam szunyókálni azért kicsit, de felébredtem minden nagyobb szörcsre, és a fejemet csak óvatosan mozdítottam, mert fájt nagyon, a gyógyszer sem hatott. Túl későn vettem be.
Így aztán az utolsó előtti napon nem voltam valami vidám. Pedig előző este egy geocachinges oldalnak köszönhetően megtaláltam és Gizibe tápláltuk a tordai sóbánya koordinátáit. Ravaszul kialakított hely: a liftet, amellyel lemehettünk volna a tulajdonképpeni bányába, mindössze egy „scre lift” (ha jól emlékszem) feliratú tábla jelzi, de maguk az ajtók szigorúan kinéző üvegajtó mögé vannak betéve, kis folyosón, padlós a hely, még vadonatúj, egyszerűen nem mertünk bemenni, mert lábnyom sem látszott az egyébként homokkal leszórt, összejárt folyosók után, semmi sem utalt rá, hogy ezt netán mi is használhatnánk. A „gazdag ember” lépcsőjén lementem, így sikerült egy erkélyszerű helyről a hatalmas nyílásba, az alant csónakázó emberekre lenéznem, tátott szájú ámulattal: egyszerre volt ijesztő, hihetetlenül nagy, és szép. Majd legközelebb megnézem közelebbről is. Ha lesz legközelebb.
A trükk a sóbányánál az, hogy a legtöbb turista a régi bejáratot ismeri, az van feltüntetve a térképeken (már amelyiken), s megemlítve a könyvekben. De a bányát felül átszelő folyosó (tárna?) szépen kibukkan a domb túloldalán, ahol egy EU-s pénzből épített vadiúj bejárat fogadja a látogatót. Azon az oldalon van hipertiszta WC, valamint remek parkoló, buszparkoló - szinte üresen. Hiszen a fene sem tudja, hogy ott vannak! Amikor kibukkantunk anyósomékkal a rekkenő melegben, a túloldalon, találgattuk, hogy jutunk vissza a domb másik oldalára, ahol V. várt bennünket a kocsival... Anyósom gyalog indult volna neki, én tiltakoztam, mert erős gyanúm volt, hogy a séta túl hosszú lenne az ízlésünknek és lábunknak. Leintettem egy taxist, aki – hm, hm - éppen akkor járt arrafelé. Csak intett, majd ment egy kört a parkolóban, s csak azután állt meg előttünk készséges mosollyal, amikor senki más nem jelentkezett. Angolul lefolytatott csevegésünkből kiderült, hogy ez a megoldás amolyan „Romanian style”, tábla nem jelzi az új bejáratot, ellenben a taxisok sűrűn járnak errefelé, hogy a kissé zavart turistákat visszavigyék a régi bejárathoz... Hahaha, mondta a sofőr, a kissé Bonós, wraparound napszemüvegében, Romanian style! Majd kissé szomorkodott, hogy az EU-s pénzt a sóbánya kapta, és nem a város, s hiába mondtam, hogy ez micsoda lehetőség, a helyieknek, fellendülő turizmus, szolgáltatásokra igény, nem hatotta meg, hahaha, marad a taxizás, négy is jött velünk szembe a kanyargós úton, ami van tíz percig tartott.
Aztán jött Nagyvárad, ahol egy nagyon magyar csárdában éjszakáztunk, amely igazán hangulatos volt, bár kissé megkopott romantikájú. Mintha egy balatoni nyaralóban aludtunk volna, házilagos megoldásokkal volt tele minden, házilag barkácsolt vízvezeték, kézben maradó szekrényajtó-gombok, tévéből érintésre kihulló antenna-csatlakozó, és makacsul magát kirúgó ajtószárny... De jó volt a kaja, és készséges a kiszolgálás, sőt, a házigazda két, saját könyvével is megajándékozott bennünket, melyből az egyik a magyarság őstörténetével foglalkozik. Népszerű hely lehet a magyarok között, mert a közelben lézengő cigányok a magyar rendszám láttán már kérés nélkül integettek, s mutatták, hol a bejárat.
Másnap aztán Evetke elénk jött, megnéztük együtt a nagyváradi várat, majd hazaautózás. A határon elgondolkoztunk, hogy a mosolytalan román határőrtiszt által elvégzett útlevélvizsgálat után megálljunk-e az út mentén, és illessük-e csókkal az anyaföldet...? Ezt apósom már megtette egyszer, mármint a földcsókot, igaz, török földön, amikor Irakból autóztatta haza a családját, s nagyon nem volt biztos benne, hogy az irakiak kiengedik-e őket az országból... 1976-ban.
Szóval, megcsináltuk. Nyilván sikerülhetett volna jobban is, de az a lényeg, hogy anyósom viszontláthatta az utcát, ahol született, és voltak szép pillanatok a városvezetések, templomnéző túrák során.
Miután meghallgattam a zuhanyozást-rohangálást, s végre úgy-ahogy nyugalom lett, V. hangos, szörtyögős horkolása után jöttek a szovátafürdői ebek, akik hatalmas acsarkodás, ugatás, vinnyogás közepette összeverekedtek az épület előtt. Innen kezdve már tudtam szunyókálni azért kicsit, de felébredtem minden nagyobb szörcsre, és a fejemet csak óvatosan mozdítottam, mert fájt nagyon, a gyógyszer sem hatott. Túl későn vettem be.
Így aztán az utolsó előtti napon nem voltam valami vidám. Pedig előző este egy geocachinges oldalnak köszönhetően megtaláltam és Gizibe tápláltuk a tordai sóbánya koordinátáit. Ravaszul kialakított hely: a liftet, amellyel lemehettünk volna a tulajdonképpeni bányába, mindössze egy „scre lift” (ha jól emlékszem) feliratú tábla jelzi, de maguk az ajtók szigorúan kinéző üvegajtó mögé vannak betéve, kis folyosón, padlós a hely, még vadonatúj, egyszerűen nem mertünk bemenni, mert lábnyom sem látszott az egyébként homokkal leszórt, összejárt folyosók után, semmi sem utalt rá, hogy ezt netán mi is használhatnánk. A „gazdag ember” lépcsőjén lementem, így sikerült egy erkélyszerű helyről a hatalmas nyílásba, az alant csónakázó emberekre lenéznem, tátott szájú ámulattal: egyszerre volt ijesztő, hihetetlenül nagy, és szép. Majd legközelebb megnézem közelebbről is. Ha lesz legközelebb.
A trükk a sóbányánál az, hogy a legtöbb turista a régi bejáratot ismeri, az van feltüntetve a térképeken (már amelyiken), s megemlítve a könyvekben. De a bányát felül átszelő folyosó (tárna?) szépen kibukkan a domb túloldalán, ahol egy EU-s pénzből épített vadiúj bejárat fogadja a látogatót. Azon az oldalon van hipertiszta WC, valamint remek parkoló, buszparkoló - szinte üresen. Hiszen a fene sem tudja, hogy ott vannak! Amikor kibukkantunk anyósomékkal a rekkenő melegben, a túloldalon, találgattuk, hogy jutunk vissza a domb másik oldalára, ahol V. várt bennünket a kocsival... Anyósom gyalog indult volna neki, én tiltakoztam, mert erős gyanúm volt, hogy a séta túl hosszú lenne az ízlésünknek és lábunknak. Leintettem egy taxist, aki – hm, hm - éppen akkor járt arrafelé. Csak intett, majd ment egy kört a parkolóban, s csak azután állt meg előttünk készséges mosollyal, amikor senki más nem jelentkezett. Angolul lefolytatott csevegésünkből kiderült, hogy ez a megoldás amolyan „Romanian style”, tábla nem jelzi az új bejáratot, ellenben a taxisok sűrűn járnak errefelé, hogy a kissé zavart turistákat visszavigyék a régi bejárathoz... Hahaha, mondta a sofőr, a kissé Bonós, wraparound napszemüvegében, Romanian style! Majd kissé szomorkodott, hogy az EU-s pénzt a sóbánya kapta, és nem a város, s hiába mondtam, hogy ez micsoda lehetőség, a helyieknek, fellendülő turizmus, szolgáltatásokra igény, nem hatotta meg, hahaha, marad a taxizás, négy is jött velünk szembe a kanyargós úton, ami van tíz percig tartott.
Aztán jött Nagyvárad, ahol egy nagyon magyar csárdában éjszakáztunk, amely igazán hangulatos volt, bár kissé megkopott romantikájú. Mintha egy balatoni nyaralóban aludtunk volna, házilagos megoldásokkal volt tele minden, házilag barkácsolt vízvezeték, kézben maradó szekrényajtó-gombok, tévéből érintésre kihulló antenna-csatlakozó, és makacsul magát kirúgó ajtószárny... De jó volt a kaja, és készséges a kiszolgálás, sőt, a házigazda két, saját könyvével is megajándékozott bennünket, melyből az egyik a magyarság őstörténetével foglalkozik. Népszerű hely lehet a magyarok között, mert a közelben lézengő cigányok a magyar rendszám láttán már kérés nélkül integettek, s mutatták, hol a bejárat.
Másnap aztán Evetke elénk jött, megnéztük együtt a nagyváradi várat, majd hazaautózás. A határon elgondolkoztunk, hogy a mosolytalan román határőrtiszt által elvégzett útlevélvizsgálat után megálljunk-e az út mentén, és illessük-e csókkal az anyaföldet...? Ezt apósom már megtette egyszer, mármint a földcsókot, igaz, török földön, amikor Irakból autóztatta haza a családját, s nagyon nem volt biztos benne, hogy az irakiak kiengedik-e őket az országból... 1976-ban.
Szóval, megcsináltuk. Nyilván sikerülhetett volna jobban is, de az a lényeg, hogy anyósom viszontláthatta az utcát, ahol született, és voltak szép pillanatok a városvezetések, templomnéző túrák során.
1 megjegyzés:
majd írd meg, amikor már nevetni is tudsz az egészen :))). A távolság meg fogja szépíteni a dolgot :))
Megjegyzés küldése