Tegnap este 9-kor megérkeztünk. Most - túl azon, hogy gyorsan megírom ezt a bejegyzést -, fogalmam sincs, mivel kezdjem a hétköznapokba való visszarázódást. A mosógép megy, odakint tíz fok, furcsán kivilágosodott és kivirágosodott kertemben bólogatnak a nárciszok... Itt még tavasz van, az ír légtér vulkáni hamu miatt megint zárva, hétvégi újságok halma áll olvasatlanul, némelyik virág átültetés után kiállt, a terasz kövei között sanda gyermekláncfüvek törtek fel, és terültek szét, a parkánymérges edényt fel kell tölteni...
De tegnap éjjel saját ágyban aludtunk, saját lepedőn, saját paplan alatt, mélyen, fura álmokkal... Jó volt újra itthon lenni, ismert tárgyak között, a saját kis szemétdombunkon.
Az utolsó három nap utazással telt. Közben egy müncheni megállóval, ahol Gabi, régi barátnőm és osztálytársam vendégszeretét élveztük. Utána Calais, a Nürburgring-nél kötelező megállóval. Mázlink volt, annak ellenére, hogy "race weekend" volt, a nagy pályát nyitva találtuk, muszáj volt megejteni a körbemenetelt. Itt is drágább lett a jegy. Furán festettünk a sok nagyszerű autó között a poros, macskalábnyomos, kissé óvatosan haladó Böhömmel, akiről hiányzott az elülső logó. Végső megkoronázásaként a szabadság alatti kellemetlenségeknek, ezt lelopta valaki róla az egyik Budapesten töltött éjszaka során. Remélem, leszárad a keze.
V. azért próbált száguldozni, ami sikerült is, én kellő hangerővel sikoltoztam, mert voltak izgalmas pillanatok. Számára, azt hiszem, ez volt a szabadság tetőpontja.
Szert tettünk egy újabb utazó birkára, akinek kék fejkendője van és Martina a neve (az egyetlen Aston Martin emlékére, amit német autópályán láttunk). Alighanem azért nem vette meg senki (az utolsó előtti darab volt a kellemes útszéli kajáldában), mert az egyik lába rövidebb. (Így legalább könnyebben megáll a dombon - így V.)
Annyi írnivaló lenne még... Az új-régi ismerősök, akikkel most találkoztam először szemtől-szembe, Horasz, Cat, Bodzás Zsuzsa Gannáról... A gombfoci-est, amit még sikerült beszorítani egyik estére, ahol jegyzőkönyv-vezetőként vettem részt, és beüzemeltem a házigazda még sosem használt sütőjét. Az angol határőr fura, csevegős, vajon-mit-akar-tudni-igazából kérdései a pembroki kompkikötőben... Ahol fel merte tételezni, hogy csakis a pénzért vagyunk Írországban, s a kis lelkemnek ez baromian rosszult esett, így helyesbítettem... Az óriási felhőszakadás Belgiumban... Az az "ismerem, mint a tenyeremet" érzés a Csalagút bejáratánál... Annyi írnivaló lenne... De most vár a sok tennivaló. Megrendelés is futott be, a kávézóból is várok hívást... Mindennek ülepednie kell.
De tegnap éjjel saját ágyban aludtunk, saját lepedőn, saját paplan alatt, mélyen, fura álmokkal... Jó volt újra itthon lenni, ismert tárgyak között, a saját kis szemétdombunkon.
Az utolsó három nap utazással telt. Közben egy müncheni megállóval, ahol Gabi, régi barátnőm és osztálytársam vendégszeretét élveztük. Utána Calais, a Nürburgring-nél kötelező megállóval. Mázlink volt, annak ellenére, hogy "race weekend" volt, a nagy pályát nyitva találtuk, muszáj volt megejteni a körbemenetelt. Itt is drágább lett a jegy. Furán festettünk a sok nagyszerű autó között a poros, macskalábnyomos, kissé óvatosan haladó Böhömmel, akiről hiányzott az elülső logó. Végső megkoronázásaként a szabadság alatti kellemetlenségeknek, ezt lelopta valaki róla az egyik Budapesten töltött éjszaka során. Remélem, leszárad a keze.
V. azért próbált száguldozni, ami sikerült is, én kellő hangerővel sikoltoztam, mert voltak izgalmas pillanatok. Számára, azt hiszem, ez volt a szabadság tetőpontja.
Szert tettünk egy újabb utazó birkára, akinek kék fejkendője van és Martina a neve (az egyetlen Aston Martin emlékére, amit német autópályán láttunk). Alighanem azért nem vette meg senki (az utolsó előtti darab volt a kellemes útszéli kajáldában), mert az egyik lába rövidebb. (Így legalább könnyebben megáll a dombon - így V.)
Annyi írnivaló lenne még... Az új-régi ismerősök, akikkel most találkoztam először szemtől-szembe, Horasz, Cat, Bodzás Zsuzsa Gannáról... A gombfoci-est, amit még sikerült beszorítani egyik estére, ahol jegyzőkönyv-vezetőként vettem részt, és beüzemeltem a házigazda még sosem használt sütőjét. Az angol határőr fura, csevegős, vajon-mit-akar-tudni-igazából kérdései a pembroki kompkikötőben... Ahol fel merte tételezni, hogy csakis a pénzért vagyunk Írországban, s a kis lelkemnek ez baromian rosszult esett, így helyesbítettem... Az óriási felhőszakadás Belgiumban... Az az "ismerem, mint a tenyeremet" érzés a Csalagút bejáratánál... Annyi írnivaló lenne... De most vár a sok tennivaló. Megrendelés is futott be, a kávézóból is várok hívást... Mindennek ülepednie kell.
Ugyan megfogadtam, hogy ilyet aztán soha, de most felteszek egy képet, öcsém készítette a házuk előtt. Én azt hittem, a fiát fényképezi csak, de a jelek szerint én is ráfértem a képre. A hazaindulás előtti pillanatok ezek. Azért állok ilyen csáb-pózban, mert Ákosnak mutattam éppen, milyen pózt vágjon Böhöm előtt. Szerencsére nem hallgatott rám.
Itthon vagyunk megint...
5 megjegyzés:
Már el is kezdted a visszarázódást... megy a mosógép... :D
Szia Moni, úgy izgultam értetek, kíváncsian várom, hogyan ülepedik le benned ez a néhány hét.
Végre hazaérkeztetek!
Most kell még néhány nap, aztán újra a megszokott kerékvágásba megy minden. Hiányoztál! Így is köszönöm, hogy azért időnként hírt adtál. Várjuk a beszámolókat.
Örülök a szerencsés hazaérkezésnek!
Azóta is emlegetjük itthon, Gannán, a váratlan betoppanásotokat!!! És azt az isteni ír kecskesajtot a camembert penészben! Felséges volt, és köszönjük!
Gyertek máskor is!
Welcome back! Csak remenykedem, hogy minket nem fog ennyire lelombozni a Vadkelet, ha megyunk a nyaron (mint tudjuk, a remeny hal meg utoljara).
De hazaerni mindig egyfajta megnyugvas: better the devil you know. (Unlike the one you used to know and still think you know - but it is far not the same any more.)
Megjegyzés küldése