Erdély

Erről hosszan majd egyszer, máskor. Ami elromolhatott az úttal, az elromlott. Böhömöt nem engedték be, mert nincs forgalmija, az, hogy az alvázszám ott van, rajta, nem volt elég. (Írországban nincs forgalmi, és a Romániában fizetendő ro-viniettához vagy mi a nyűbánathoz KELL forgalmi, amin fel van tüntetve az alvázszám.)

Autót kellett bérelnünk Debrecenben, különben ugrott volna minden. Kátyú van számos, bár azt mondták, hogy jaj, hát az már nincs - főleg Kolozsvár előtt, hadd vegye el a kedvét az utazónak a kétszámjegyű nemzetközi út attól, hogy mélyebbre hatoljon az országban. Így utólag azt gondolom, hogy a sors keze volt ez az autóbérlősdi, mert Böhöm az ő kényes felfüggesztésével már az első nagyobb kátyúk után beteg tüdejű nacsasszonyként lehelte volna ki a lelkét, s lett volna gond. V. a béreltet is kíméli, kikerül, lelassít, nem száguldozik, mint a többiek - betartunk minden sebességkorlátozást, mert mérnek - igen sűrűn - a román rendőrök, így aztán nagyobb kamionok is megelőznek bennünket (a falu közepén, a zebrán), ami igencsak szokatlan érzés.

Most gondolkozom, hogy morcoskodjak-e, de inkább nem, mert a lelkébe mászom embereknek, akik máshogy állnak hozzá Erdélyhez és az ilyen utakhoz, ahol sokak jóindulatától és kedvességétől függünk, a függés pedig nem jó. De volt igen jó vezetéses városnézés Kolozsváron (rosszkedvű egy hely, változott, de nem előnyére), és Marosvásárhelyen, anyósom is megtalálta a régi kis utcát, ahol született, úgyhogy eredményesnek tekinthető az út. Még Magyarvalkóra is eljutottunk, felkapaszkodva a sok, esőtől síkos falépcsőn (apósommal együtt!) a templomig, és még az a ház is megvan a közeli gyümölcsösben, amit tizensok évvel ezelőtt láttam. Azóta sem újította fel senki.

Itt nagyon jelen van az, hogy te jössz, és segítsél, a pénzeddel, márpedig úgy, hogy különösebb úri pironkodás és fölös udvariaskodás nélkül vásárolsz, legyen az 'belépő' a paptól, vagy hímzés a nénitől, aki útba akar igazítani a templom felé. Semmi kecmec, így meglepődni sem szabad, vagy szörnyülködni, hogy Tamási Áron sírjától pár lépésnyire bódé fogad és árusok. Menj és segíts.

Most Szovátán vagyunk, Szovátafürdő határán, fent a hegyen, egy kongóan üres "conference centre" szobáiban (függés), kint egy fura hangú madár szólózik éppen, V. megbetegedett, tehát a hangulat adott. Minden összejött ahhoz, hogy ne akarjunk visszajönni, pedig gondoltam rá, hogy egy nagy autózás keretében meg kellene próbálni a Transzfogarasi autóutat, valamikor, egy nyáron, amikor nyitva van.

Holnap még Parajdot kellene felfedezni, s talán lesz még egy-két megnéznivaló, aztán Nagyváradig autózás, ott másnap városnézés Evetkével, majd Debrecen, kocsileadás, hazaautózás immár Böhömmel Budapestig. Kizárólag magyar szó.

A táj errefelé igen szép, vannak szép házak és a közhelyszámba menő szekerek is, és öregnénik, de Erdély szépsége érzésem szerint nem ezeknek a báján múlik, hanem csakis és kizárólag az emberek kedvességén. Mert ha nincs, aki útbaigazítson, és nem találsz oda még a GPS-szel sem (egy Gizi nevű segít, Evetke barátunk jóvoltából), akkor megette az egészet a fene.

Azt is megemlíteném, hogy Evetke nélkül egyszerűen nem lennénk itt, mert nem csak Gizit adta az úthoz, és parkolóhelyet Böhömnek a kertjében, hanem egész vasárnap délutánját rááldozta, hogy legyen bérelhető autónk, és be is tudjuk azt gyűjteni, és pisilhessünk - mi, idegenek - a lakásában, miközben a két jó fej gyereke minden idegenkedés és zavar nélkül ott maradt velünk a ház előtt és tette könnyebbé a várakozást. A két kicsitől kapott követ és összeszáradt pitypangot most is őrzöm. Nem volt jó az ő kedvességétől függeni, és felborítani a családja életét arra a napra, de egyszerűen nem volt rá más mód, hogy Romániába bejussunk.