2016. december 25.

Langyos Karácsony

A tegnapelőtti utolsó szállítások nem mentek zökkenőmentesen. Nem emelte a kedvemet, mert amúgy is egész héten nyögvenyelősen dolgoztam. Az utolsó piac és a gyerekhospice-nak való szállítás után jött egy szabadnap, a születésnapom (hurrá! 50 éves vagyok!), a vacsora hármasban Trish-sel, s a kellemes ünnepi este után megint visszatérni a konyhába, a rengeteg cukormázas zacskó és a mind jobban szétterülő dekorhalom elé... nem volt könnyű, na.

Az utolsó piacon Olive - akinek bizalmasan borongtam egy sort, hogy jaj, kerek az évszám -, elkotyogta a többieknek is, és alighanem a szám kereksége miatt történt, hogy Willie a várakozó tömeg elé lépett, s bejelentette, hogy születésnapom van. (Nem szoktak minden születésnapot megemlíteni, főleg nem a vevőknek, csak a jelentőseket, s akkor is csak a piaci tagok előtt szoktuk köszönteni. De az is lehet, hogy a sok 70-80-90 éves között az én szerény 50-em újdonságnak számít, haha).

Drága Willie... belekezdett a Happy Birthday to you-ba, s naná, hogy a vevők vele énekelték. Próbáltam felnőttként viselkedni, mégiscsak középkorú lennék, vagy mi a szösz, s nem elbújni a pult mögé, hanem fegyelmezett mosolyhoz rendezni vöröslő arcomat - álldogáltam s vártam, hogy a kínos jelenet véget érjen. Jól esett, nagyon is, de kezeket fel, aki tudja, milyen arcot kell ilyenkor vágni, miközben lelki szemeink előtt neonfényként villog az az ijesztő 50.

Amikor leült az izgalom, s hétfőn kezdődött a munka előlről, csak jó sok karácsonyi zenével tudtam felturbózni magam a munkához, mert bizony, voltak percek, amikor már utáltam. Főleg, mert a saját lakásra nem volt idő, vagy már energia. Ugyanaz lett, mint minden évben, hiába a fogadalom: utolsó pillanatban történt minden, azt már csak slusszpoénként említem meg, hogy a jó előre megvett karácsonyi lapok legtöbbje is majd csak ezután kerül feladásra. No jó, a lap mellé ajándékként küldött naptárak késésével is indokolható a késedelmes feladás: mire ideértek, már túl késő volt feladni őket, amúgy sem értek volna oda a nagy napra... De majd útra kelnek hamarosan.

Péntekre időzítettem az utolsó szállításokat. Susan csokoládétortája már hagyomány, vele nem is volt gond, úgy értem, hozzá szívesen megyek, mert barátnő, és ilyenkor legalább van idő egy kis csevegésre, valamint a tortája elkészítése sem gond, hiszen a tortasütés szinte üdítő változatosságot jelentett a sok süti, mézes mellett. Ami nehezítette a dolgokat, az a Barbara nevű vihar megérkezése volt, mely ugyan a sziget északi részét verte szét elsősorban, de a szélből, majd az esőből ide is jutott, s jé, éppen akkor, amikorra megbeszéltük a cuccok átadását a másik vevőmmel.

A szél erejét jelzi, hogy a cserepekkel súlyosbított kerti műanyag melegházacskám kétszer borult fel, most már nem is próbálom visszaállítani a helyére. Szóval péntek délre mentem a közeli Tesco parkolójába, találkozni az utolsó vevőmmel. Eszméletlen tömeg, családok, kocsik, a parkoló legesleghátsó sarkába tudtam csak beállni. A szakadó esőben, a szatyortépő szélben átbattyogtam az épület elé, saját testemmel védve a két kis csomagját, s ott a tető árnyékában vártam vevőmet. De csak telefonhívás jött helyette, hogy ugyan, autóznék-e át a közeli templom parkolójába, mert ő oda állt be, ott van hely, nem akar beszorulni a kocsisorba, s ez nekem végül is útba esik hazafelé. Nyeltem egyet, oké, megyek. Battyogás vissza a kocsihoz. Alig kötöttem be a szatyrot a törékeny sütikkel az ülésbe, akár egy babát, mire megint csörgött a telefon: végül is lehajtott a Tesco elé, ha nem gond, ott vár. Ekkor már elsziszegtem egy 'sszameg-et, mert szeretet ünnepe ide vagy oda, de ezt talán nem kellett volna. Szatyor ki, battyogás vissza, óvatosan kerülgetve a hozzám hasonlóan széltépte/esőáztatta népeket, bevásárlókocsikat. Nedves szemüvegen át, vakoskodva próbáltam megnézni, melyik kocsiban ülnek. S próbáltam mosolyogni is, már csak a két gyerek miatt, akik lelkesen integettek a hátsó ülésről. Kaptam kiscsokit, kártyát a gyerekektől, s persze, ezek után még nekem volt lelkifurdalásom a 'sszameg" miatt, őt nem zavarta ide-oda rángatásom, mint ahogy az sem, hogy gyakorlatilag elállta a befelé araszoló kocsisor útját. Megtanultam, legközelebb a templom parkolójában találkozunk. Hogy miért nem hívtam ide, házhoz? Valahogy nem szerettem volna beengedni a még bombatalálat jellegű lakásba.

Aztán Susan telefonált, hogy bocsánat, de minden borul, mert a 9. unokája váratlanul, 7 héttel korábban megszületett (lassan meglesz a futballcsapat...), s szigorú beosztás szerint mehetnek csak be hozzá a kórházba. Sebaj, megyek, amikor neki jó. Legyen péntek este 7, mondta, ne töltsem még a szombatot is szállítással. Még örültem is az esti időpontnak, mert a Tesco-ban tapasztalt tömeget látva úgy gondoltam, az esti autózás örvén rávehetem V.-t, hogy a szállítás után merészkedjünk be valamelyik nagy áruházba kajavásárlás céljából, csakis oda, ahol nincs tömeg, hátha estére már a családok elülnek, s csak a hozzánk hasonló hanyagék/elfoglalték kerengenek majd a félig üres boltokban.

Én kis naiv.

Susanéknál senki nem nyitott ajtót, így aggódva fogalmaztam egy sms-est, mert az jutott eszembe, ha itthon nincsen senki, akkor alighanem mind a kórházban vannak, netán történt valami, én pedig egy süket torta miatt zaklatom? Feléig sem jutottam a fogalmazásnak, amikor hívott, hogy sajnos, csúszott a program, ne haragudjak, adjam be a szomszédnak a tortát. A második szomszéd át is vette, aztán irány az áruház. Ott volt tömeg, nem is kicsi, de azért még nem az a vállt a vállhoz típusú, lehetett haladni, így bementünk. Igyekeztem elszorítani magamban az a fura, érthetetlen (talán a tévéből, rádióból folyamatosan dőlő hirdetések gerjesztette?) pánikot, hogy jaj, két napig nem lesz nyitva bolt, jaj, vásároljunk össze MINDENT, ami esetleg kellhet, miközben a jóval józanabb férj nyugalomra intett a bevásárlókocsi mögül. Nem értem, honnan ez a pánik, miért érzem úgy, hogy jaj, még ez is kell, jaj, még az is... pedig semmi szükség rá. Ráadásul fején egy kissé alulméretezett, copfos Mikulás sapkában tette ezt, tehát nehéz volt komolyan venni, pedig igaza volt. Vettem néhány itt hagyományos dolgot, amit ő nem eszik, s vettem nagy sonkát is, amit ellenben igen, aztán sorbanállás a pénztárnál. S annyira hálás voltam a még mindig mosolygó pénztárosnőnek! Hogy tudott mosolyogni, ebben a tömegben. Valamiért jól esett nagyon.

V. már kifelé tolta a kocsit, amikor egy szembejövő idősebb férfi odaszólt neki, azt hittem, ismerőse valahonnan. De nem, csak annyit mondott neki a férfi, hogy "you are a brave man" - "Maga bátor ember". Gondolom, őt is a felesége rángatta el egy bevásárlás erejéig. Nem akarok túlozni, de a mi kocsink volt a legkevésbé megpakolva a sorban.

Az idei karácsonyesténk lazára sikeredett. Délután elmentünk az olaszokhoz, egy pohárka prosecco-val köszöntve a karácsonyt, s őket, aztán átmentünk a másik olasz kávézóba, vettünk két panino-t, ebéd gyanánt, de mire séta után hazaértünk, már korai vacsora lett belőle, s V. azt mondta, nem is akar többet enni. Így a már megfőtt sonkát megsütöttem, s majd most, Karácsony napján kerül rá sor, már sülnek hozzá a zöldségek. Mintha írek lennénk! Fura kicsit, de tényleg nem volt étvágyunk egy nagy traktához tegnap este. Rágcsát ettem, hamar rájöttem, csak azért, hogy egyek valamit, utána pedig elnehezedve tespedtem a kanapén.

Az idén nincs karácsonyi történetem. Csend van, néha fel-feltámad a szél, az előbb gyors zápor verte végig a kertet. Barbara elvonult, a Conor nevű vihar harmatgyengére sikerült, pedig fenyegetőztek vele. 16 fok volt délben... Ismétlem, 16 fok! Ma is sétáltunk egy nagyot, körbejártuk a város felénk eső részét, alig lézengett rajtunk kívül valaki, minden boltredőny lehúzva... Elénekeltük a Kiskarácsonyt séta közben, mert tegnap este elfelejtettük... De legjobb az volt, amikor szembejött velünk egy középkorú férfi, stilizált karácsonyfával díszített pólóban. Diszkréten elolvastuk a feliratot a hasán: Christmas party 1988... Nakatomi Corporation.... Pár lépéssel később néztünk össze, amikor mindkettőnknek leesett, mit látunk... Die Hard-os póló! Percekig nevettünk, legszívesebben utána mentem volna a férfinak, hogy gratuláljak a pólójához, amit azóta V. lenyomozott a neten, s igen szeretne egyet....




***

A felettünk lakó szomszédék közül tegnap a nő és a nagyobbik kisfia csengetett be, pici Mikuláscsokikat nyomott a kezünkbe Rián, a fiú, kaptunk egy üveg bort és egy hatalmas, befőttesüvegben lakó gyertyát. Kissé meglepve hallgattam az asszony magyarázatát, hogy hát ugye, annyi finomságot kaptak tőlünk az év során (mi??? pár sütit csak, amit rengeteg szederrel viszonzott, amit leszedni nem volt semmiség), s köszöni a türelmünket, mert ugye, a zajongó gyerekek... S hogy a múlt héten is zajongás volt, elnézést, de nemrég házasodtak össze, itthon ünnepeltek, felvillantotta a gyűrűjét, nekem pedig eszembe jutott az ilyenkor KÖTELEZŐ lépés, s kértem, mutassa csak a gyűrűjét... Való igaz, hallani, ha a kissrác rohangál, vagy ha a kisebbik, Dylan, aki még most kezdett csak járni, tologatja a játékait a padlón, de végül is, kibírható a zaj... Attól tartok, nem tudják, mennyire hallatszik le a topogás, rohangálás, s amolyan megelőzésként is kaptuk az ajándékokat. Valahányszor találkozunk, mindig elnézést kér :-) A csomagban kedves kártya is rejtőzött, így végre tudom, hogy a nevét Meadhbh-nek írják... Amit úgy ejtenek, hogy Mév...

A gyertyát eltettem nyárra, a borból forraltbor lett, azt iszogatom most, míg megírtam ezt. De most visszatérek az uramhoz, aki jelenleg Toszkánában (vagyis azt ismertető weboldalakon) jár, s a következő nyaralásunkhoz gyűjt információkat...

2 megjegyzés:

Zsuzsa Gerleiné Varga írta...

Boldog szülinapot, és pár pihentető napot kívánok a következő sütirohamig. Tervezgessétek azt a betyár Toscanát jövőre, s kívánom, hody a terv meg is valósuljon!

geszt írta...

Boldog születésnapot! És valahogy ez a bejegyzés - minden ellenére - olyan puha karácsonyos hangulatot idéz:)