2016. augusztus 16.

Seattle 3.

Alig három hete már a történéseknek, de máris a naplómra kell támaszkodjak, hogy mi is történt velünk a nyaralás alatt. Az első itthoni hét sűrű volt, két nagy tortamegrendeléssel, sütikkel, így nem volt időm írni, csak fejben fogalmaztam a leírandókat. Azóta még sűrűbb lett az élet, egy barátunknak hála, sokaknak feljött a hírfolyamában az üzleti Facebook oldalam, s most pár érdeklődéssel, és esetleges rendeléssel kell törődnöm. Adja ég, hogy legyen belőlük valami!

***

Első ott töltött napunk délelőttjén vendéglátónkkal, Mikivel, akinek házában laktunk ebben a két hétben, egy igazi amerikai Cars and Coffee rendezvényre mentünk. Ez nem egyebet takar, mint hogy büszke autótulajdonosok kiállítják autóikat valami nyilvános parkolóban, s egy közeli kávézóból vett kávéjukat hörpölgetik, egymás autójának megtekintése közben. 

De először is egy kedves kávézóhoz vitt minket Miki. Victor's Celtic Coffee Company a hely neve, s arról híres, hogy eredeti tulajdonosa ír, de ő azóta visszavonult, s csak kávépörköléssel foglalkozik, a kávézót már más vezeti. Jól megreggeliztünk. Miki figyelmeztettt bennünket, hogy a jelenlegi tulaj egy morgos svájci öregember, s valóban, elég kurtára sikerült a hangneme, de a kávé érdekében elviseltük. A kávézó előtti kellemes teraszon üldögélve ettünk. Egy helyi házaspár szóba elegyedett velünk, a magyar beszédet hallva. (A város tele van külföldiekkel, hiszen a Microsoftnál rengeteg külföldi dolgozik, de a magyar szó azért még érdekességszámba megy.) Kiderült, minden évben Európába utaznak. Kölcsönösen áradoztunk Európa szebbnél-szebb helyeiről. A legpoénosabb az volt, amikor elnézést kértek Trumpért :-)

A Cars and Coffee helyszíne, egy teljesen sima városi parkoló jobbára tele volt, s amint már megszokhattuk, az európainál nagyobb és erőteljesebb autókkal. Volt ott minden, amitől elcseppen az ember nyála: Lamborghini-k, Maserati-k, Porsche-k, Corvette-ek, Mustang-ok, felturbózott, egyedi színű autók, s néhány igen szép, klasszikus, régi autó is. Egyiküknél a tulaj, miután körbefotóztam a kocsiját, megjegyezte, hogy nem jó szögből fényképezek. Elvette a telefonomat, s odaterelt az autó oldalához. "Üljön be - mondta, - majd én csinálok egy megfelelő fotót." S lefényképezett. Hosszan hálálkodtam a kedvességéért. 

Aztán vissza a házhoz. Miki bepakolt, ránkhagyta a házat néhány gondosan leírt utasítással egyetemben, s elautózott Vancouver felé, ami alig két óra kocsival Redmondtól, de repülőjegyek szempontjából olcsóbb onnan indulni. Magunkra maradtunk a házban. A teraszra kiülve élvezhettem a kolibrik társaságát, akik hangosan ciripelő kis drónokként kezdtek újra jönni a cukros vízzel feltöltött etetőre. 

Este, hogy gyakoroljuk a kölcsön autóval a vezetést, a közelben kinézett, gps-szel gondosan belőtt bevásárlóközpontba mentünk. Ezek itt jobbára földszintes épületek, jó pár áll egy nagy telepen, köztük kényelmes, széles parkolók, azon túl kis lakásokból álló lakótömbök - majd azon túl egyszintes házakkal teli, labirintusszerűen kanyargó utcák,  tágas, szétterülő telepek, lakónegyedek, köztük rengeteg fa, kis parkok, ösvények, s még több telep, valóságos kis erdőségekkel. 

A ruhaboltok, élelmiszer boltok és áruházak, mozi stb. közé szorulva egy-két vendéglő is található. A leglátogatottabbnak tűnő olasz hely mellett döntöttünk, mert V.-nek nem volt bizodalma mindenféle ázsiai helyen próbálkozni, márpedig azokból itt bőven akadt. A kaja nem, de a helyi bor igen finom volt. Csak üldögéltünk és nézegettük az embereket. Hazafelé V. már nagyobb magabiztonsággal vette az akadályokat, s használta ki a "piros lámpánál jobbra kanyarodni szabad" lehetőségét, és a sok avenue és számozott út közül megtaláltuk a mienkét. Újra ott voltunk a hatalmas házban, a fenyők árnyékolta kertben, a kolibrik cirpelése, és a bokrok alján ugrándozó kisnyulak között. Másnapra pedig Hajniék szerveztek nekünk a közelbe kirándulást.

***

A "közelben" szót újra kell értelmezni, mert ez Amerika, ahol minden nagyobb. Úgy szűk kétórás autózás után érkeztünk meg a Crystal Mountain Ski Resort-hoz, a 410-es út mentén (ha valaki rákeresne). Innen van a legszebb rálátás a Mt. Rainier nevű kihalt vulkánra, amely a Cascade hegyvonulat egyik legmagasabbja. Kihalt vulkánokból akad pár, pl. a Mt. St. Helens, ahol 15 éve jártunk, a Mt. Baker, s társai, ezek egyikét-másikát Seattle magasabb pontjairól egyébként szépen lehet látni.

 Mt. Rainier az útról

Dögmeleg volt, csak a légkondinak volt köszönhető, hogy nem saját levünkben ültük végig az utat. A parkoló tömve. Hiába, hétvége volt, ilyenkor mozdulnak ki a hétközben elég hosszú munkaidővel dolgozók. A hegyre sífelvonó kabinok vittek fel, oldalukon ügyes kis műanyag fakkok, amikbe télen síléceket és botokat lehet csúsztatni. Fent aztán, ahogy az ember kilép, mellbe vágja a látvány, Mt. Rainier látványa. Régi National Geographic-fotók jutnak az ember eszébe, a messzi vidékről, amiről csak iskolában tanult: hatalmas hegy, hóval borítva, körülötte pedig gleccser-csiszolta meredélyek, fenyvesekkel, majd virágos mezőkkel körítve... Elmondhatatlan. 

 Mt. St. Helens a messzi távolban, egy pofátlan rovarral

Fent van egy vendéglő, Karesz oda foglalt helyet. Amíg a sorunkra vártunk, leültünk a kilátóterasz meglepő módon korlátmentes szélére, az oda kitett nyugágyakba. 



Az előttünk nyíló meredélyt kövek borították, azon pedig apró és nagyobb szőrös állatkák futkostak: amerikaimókus-család, chipmunk-ok. Kaját jöttek kérincsélni, s jutott is nekik, a tiltó táblák ellenére. Megpróbáltam őket lefényképezni, de olyan gyorsan cikáztak! 


Ebédelni napernyők védelmében ültünk le. Igen erős volt a napsütés, szerencsére Hajni hozott naptejet, alaposan bekentünk magunkat. (Egyébként nyaralásunk alatt egyszer esett, itt, ahol állítólag Írországot felülmúló mennyiségű eső szokott esni.) Hozták a jókora adagokat, amiből megint csak - hopp! - esett le néha egy-egy falatka a merészebb mókusoknak, akik bemerészkedtek az emberek lába alá.

Az ebédet rövid séta követte, aztán leereszkedtünk a kocsihoz, s a főúton tovább autózva elértünk az igazi kirándulás helyszínéhez: túra, egy közeli domb körül. Naches Peak a domb (hegy?) neve, s a kirándulóút (Naches Loop Trail) ezt és egy fura nevű tavat (Tipsoo lake), és több kis tavacskát érint és ölel körül. 5.5 km, hegynek fel és le, néha hófoltok mentén... 


Nekünk kanapékrumpliknak ez szokatlan volt, de a jó társaság, a sok fotózandó virág és a csodás táj feledtette a rozsdás lábizmok tiltakozását. Hógolyóztunk, virágokat szagolgattunk, füttyögő mormoták után hallgatóztunk, medvés városi legendákkal riogatva egymást. Jót nevettem azon, hogy az ösvény közelében van egy Sourdough Gap is, így megemlékezhettünk a becsempészett kovászomról is, amely ekkor már javában hízott a Mikitól kapott, gluténben gazdag amerikai kenyérliszttől.

Már ment le a nap, mikor visszaértünk a kocsihoz, ahol Karesz és Hajni a (természetesen) hatalmas hűtőládából mindenféle finomságokat varázsolt elő. Alkonyatkor, hatalmas fák ölelte utakon autóztunk haza, fáradtan, a vidék szépségétől eltelve. Karesztől kaptam amerikai SIM-kártyát, így gond nélkül netezhettem útközben is, azonnal utánanézhettem a tőlük hallott információknak. 


Csuda kényelmes életünk volt, a barátainknak köszönhetően.

2 megjegyzés:

Camelbird írta...

Aztaaa....
de irígykedem... :-)

Erika Antal írta...

No ez begy igazán kellemes olvasni való volt a szabim első napjának kezdetére. Persze szakadó eső és borult ég, de ilyenkor a legjobb olvasni :)