Egy korántsem átlagos hétvége

Látogatónk volt a hétvégére... egy barátunk "ugrott" át Londonból egy hétvégére, valamikor itt kezdte a külföldi létet, esküvői tanúik voltunk, s azóta már Seattle mellett él. Konyhai törlőim száma  megszaporodott, Seattle-i csokit szopogatunk vacsora után és még izmainkban a hétvégi kirndulások fáradtsága. De milyen jóleső is ez! Végre félre lehetett tenni a borús gondolatokat, s az ember szeme-orra-szíve megtelt a májusi erdők és dombok élénkzöldjével, a virágok friss színeivel, illataával, újra és csodálkozva fel lehetett fedezni azokat a helyeket, amikről azt hittük, újat már nem nyújthatnak. Pedig...!

A piac utáni finom olaszos ebéd végeztével Glendalough-ba mentünk, egy jót autózva a környező dombok, hegyek között, s felsétáltunk a felső tóhoz, hogy fotózkodjunk a partján. Megdöbbentően élénkzöld volt a friss fű a fák alján, rengeteg sétáló és turista heverészett ebben a zöldben, kövér vadkacsák ballagtak a piknikezőkhöz kaja reményében, apuka rohant bele mezitláb a tó hideg vizébe, fröcskölve anyut és a kislányát, sikongatott az asszonynép, lengyelül szidta vizes ruhájáért a férjét. 

Sandfly, moszkító most nem volt, ellenben láttunk vörös mókust, ami egyelőre még ritkaság, s főleg a megye lakója, s felfedeztük a Wicklow Nemzeti Park irodáját, aminek padlását éjjelente néha nyolcszáz kis denevér alszik. Még egy - ugyan gyermekeknek szánt, de felnőtteket is szórakoztató - kincsvadászaton is részt vettünk, a nemzeti park természeti kincseire vonatkozó kérdéseket válaszait kellett vagy tudni, vagy a környéken elrejtett laminált lapokra felirva megtalálni. Büszke voltam, mert sokukra tudtam a választ. Mindenfelé hervadóban már a medvehagyma, néhol már alakul a termése, erős, ízes hagymaillatú. Egyszer találtam egy receptet egy Galway-i séftől, aki sóban elrakja ezeket a terméseket, mint a kapribogyót, s ahelyett használja ételeinél. Néhol bodzabokrot is láttunk, még náhány felhőtlen nap, s lehet szüretelni a virágot.

A hegyek tetején menő turistaútvonalra nem mertünk vállalkozni, s nem is fért volna az időbe, visszamentünk a kincskereséssel nyert poszterekért, és megnéztük a szerzetes település romjait, a mellette lévő temetőt, amibe még ma is temetkeznek a környékbeliek. Érdekes volt látni, hogyan alakul a régi sírkövek formája, hogy lesz más az anyaguk, egyre rövidebb szövegekkel, mind ritkábbak a szép kelta keresztek. A hol előbukkanó, hol eltűnő napfény mellett remek fotókat csináltunk, főleg a sok zöldről, nem győzte beinni a szemem ezt az élénkzöld, majdhogynem harsány, mégis barátságos árnyalatot. 

Aztán autózás, de hova menjünk? Nem akartunk Bray-ben enni, s az idő még mindig kellemes volt, így megmutattuk kedvenc útvonalaink egyikét Hajnalkának. Ez az az ominózus útvonal, rendkívül kellemes amúgy, ahol egy útszakasz annyira fel-le, jobbra-balra kanyarog, hogy egyszer egy merészebb sebességnél V. kocsija mind a négy kerekével elemelkedett az úttesttől. Ez az útvonal, amit az első szigorú lockdown kezdete előtt, még éjfél előtt leautóztunk. A végén pedig a teljesen organikus ételeket kínáló Strawberry Tree vendéglőbe mentünk, Macreddin nyaralófalucskába, egy igen kellemes vacsorára. Egyetlen meglepetés az volt, hogy a sokféle gyökérzöldség közül egyik sem volt fűszerezve, a cékla határozottan íztelen volt, ami agyoncsapta egy kicsit az általam választott szikaszarvas sztéket, de maga a hús igen jól volt elkészítve. Valahogy fantáziátlan volt a köret, még egy kis sóval vagy fokhagymával sem volt feljavítva, ami azért is fájó, mert remek alapanyagokból dolgozhatnak. S a bio zöldségnek nem kellene ízesítetlennek lennie. Ez különösen azért volt érdekes, mert másnap egy olyan vendéglőben ettünk, ahol szintén bio alapanyagokból főznek, a saláta és az ízesítés minden várakozást felülmúlt, pedig csak az öntet adta a pluszt, nem volt benne semmi ördöngősség.

***

Hajnalkának vasárnap reggel volt alkalma kialudni magát a hajtós munkahét után, így csak dél felé indultunk el, mégpedig Killruddery-be. Igazából az döntött Killruddery mellett, hogy vannak állatok. S mindjárt a bejártnál megcsodáltuk a dagonyázó disznókat. Kicsit rontotta az idillt a vályútól elrohanó patkány. Bent pedig - magunkat is meglepve -, a kedvező ajánlat láttán bérletet vettünk a birtokhoz egy évre, amit bizony egy komoly külsejű fényképes kártya igazol, amit csak le kell húzni a belépéskor, ennek birtokában átsétálhatunk a szomszédos, szintén remek sétautakat kínáló Belmont Demesne területére is. Ahogy ott intéztünk a papírmunkát, feltűnt, hogy milyen sok család élt ezzel a lehetőséggel, csupa kártyás látogató volt, alig akadt egy-két turista.

 

Továbbá kiderült, hogy meg lehet nézni vezetéssel magát a házat is. Vettünk jegyet oda is, aztán a walled garden-t jártuk be, megnéztük a tyúkokat, a piknikező családokat, a melegházat, s azt a régen gazos, szederrel és csalánnal teli részt, amit a malacok túrtak-ettek tisztára. Most rengeteg friss saláta nő ott, rebarbara, zöldségek, pár bogyósgyümölcs, sok paradicsom a melegházban... ezekből pedig a farmshop-ot és a vendéglőt, kávézójukat látják el, vagy jut a rendezvények ételeire.

 

A vezetés igen jó volt, legszimpatikusabb az volt, amikor észrevettük, hogy Stephanie, a vezetőnk puskára szorul, s kijavította magát egy alkalommal. A házban 1618 óta folyamatosan élnek a Brabazon család egyes nemzedékei, ma is ott él Anthony és Fionnuala négy gyermekükkel és a nagyszülőkkel. Előfordulhat ezért, hogy a szép könyvtárszoba százados bútorai között az ősi szőnyegen Lego-darabot találni, vagy egy játékszer hever Charles és Camilla szignózott fotója alatt. Nem lehet egy percre sem feledni, hogy a birtokot egykor egy angol király, I. Henrik adta a család ősének. Később azonban egyik leszármazottjuk szép és még ma is meglévő épületeket emeltetett Bray lakosainak, sőt, gondoskodott alkalmazottai lakhatásáról is. A nem látogatható felső szintre vezető lépcső két oldalán ott függött ennek az embernek kisfiú kori és öregkori arcképe, amikor már családja négyágú koronás címerében ott szerepelt a lóhere motívum. 

Earl-ség ide, vagy oda, a birtok ma már nem csak turista látványosság, hanem működő farm és sokfelé ágazó üzleti vállakozás, hiszen valamiből fent kell tartani. Az állatok húsát a helyi egyik hentes is árulja, az egyik erdei részen gyerekeknek van kalandpark, mászókák, s évente rendezik a birtok területén az embert próbáló Hell and Back endurance versenyt. Van vendéglő, vacsora klubbal, kávézó, hétvégente piac és karácsonyi vásárok. A birtok területén filmforgatás is folyt már, nem is egyszer, időnként a házat is bérbe adják forgatásoknak. A kivágott fákból vágódeszkák, tálcák készülnek, előbbiek láttán el is csábultam. Árulnak helyi mézet, fűszereket, helyi kistermelők, kézművesek munkáit, s a tyúkjaik tojásait. Kairgálós csirkét is láttam, lehet, hogy valamikor felmegyek egy alapos bevásárlásra.

A télikertben, vagyis az orangery-ben (és a mellette lévő díszes nappaliban, társalgóban, ebédlőben) privát rendezvényeket is tartanak (ha kaja is kell, akkor bizony alaposan bele kell nyúlnunk a pénztárcába, harmincezret emlegetett kezdő díjnak Stephanie, de gondolom, ez attól függ, hány vendég van, milyen kaja kell és hány termet akarnak kibérelni a vendégeknek). Rákérdeztem, nem félnek-e a károkozástól, de ahogy mondta, jobbára amerikai vendégek rendeznek itt esküvőket, akik tiszteletben tartják a bútorokat, az értékeket, s ha akadt is zajosabb vendég, értékeikben még nem esett kár. Szép volt az orangery, de megdöbbentően el vannak benne hanyagolva a növények, fáradtnak, sápadtnak, kiszáradófélben levőnek tűntek a dézsába ültetett narancsok, futók és szágópálmák.

A háznéző séta után kezünkben térképpel kezdtünk barangolni a birtok területén, amiről eddig azt gondoltuk, nem nagy, hamar bejárható. Nos, nem így van. Alaposan el lehet veszni a fák, erdős részek, szépen kiültetett nagy ágyások között, meg lehet mászni a sziklakertet, ami mögött ott a Greystones-ba vezető út, s ahonnan csodás a kilátás a Wicklow Mountains és a ház felé. S ami meglepett, hogy a farm útjait már reggel 7-kor megnyitják a sétálók előtt, ha éppen kedvem van, reggeli sétámkor arra vehetem az utam, s nap mint nap megnézhetem a disznókat, s felkapaszkodhatok a Little Sugarloaf hegy oldalába, ha bírom tüdővel. A birtok tavasztól késő őszig nyitva áll, télen maga a birtok nem látogatható, de a farm útjai akkor is rendelkezésre állnak (egyes napok kivételével) a bérletes tagság számára. 

A napot aztán egy kései, de dús ebéd zárta a birtok Grain Store nevezetű vendéglőjében. Sajnos, késő délután és a nagy forgalom miatt már nem minden fogás volt kapható, de a "maradékkal" így is jól laktunk. Olyan salátát kaptam, hogy legszívesebben kértem volna még egy adagot a sertéshúsos pitém mellé. Találgattuk, mi adja friss, se nem citromos, se nem ecetes ízét. Az erősen ausztrál akcentusú manager azt mondta, Neill, a jelenlegi séf csalánolajat rakott rá, de érdekes módon nem volt olajos az öntet íze, friss volt, inkább kissé ecetes. Lehet vajon ecetben elrakni csalánlevelet? Majd még nyomozok ez ügyben.*

Aztán még elautóztunk egy tengerparti sétára Greystones partjára, megcsodáltunk egy úszó nőt, és a horgászokat, köveket gyűjtöttünk, s búcsúképpen ettünk egy-egy affogato-t Bray-be visszatérve, mielőtt búcsút mondtunk egymásnak. Elvittük Hajnalkát a hotelébe, ahol alig álltunk meg az autóval, máris odapattant a férfi az ajtótól, hogy becsekkelünk-e? Később, amikor kifelé jöttem, már magyarul köszönt el, nagy meglepetésemre. 

Nem tagadom, fáradtan értünk haza. Nagyon, nagyon jó volt ez a hétvége, remek társaságban, sok gondtalan nevetéssel töltött óra után rájöttünk, nem is először, hogy barátunknak köszönhetően ellustult helyiekként újra felfedeztük a helyi látványosságokat, s rádöbbenhettünk, micsoda klassz látnivalók vannak egy-egy rövid autózásra a lakástól, s mennyire elhanyagoltuk ezeket. Mehetnénk denevérnézőbe esti kirándulásként, megtehetnénk a hegytetőn a sétát, mehetnénk kővel kacsázni a végtelen partra, s róhatnánk a farm útjait kora reggel. Csak rajtunk múlik.

* A birtok weboldalán való kutakodás után kiderült, hogy palm sugar vinagrette adta a remek ízét a salátának.