Bród

Pride-hétvége közeleg, vagy már itt is van, mert Pride hónap van? Ami eredetileg egy nap volt a szigeten, egy hétvége lett, felvonulással, aztán egy hét lett, s aztán egy hónap, aminek az elején kikerülnek a szivárványos zászlók egyes középületek elé, és én is csupa szivárványos szivet, zászlót, emberkét dekorálok az Üzemnek, s facsarom az agyam, hogyan variálhatnám a témát, hogy ne legyen izzadtságszagú. 

Amúgy van egy ilyen kellemetlen érzésem az ünnepek elhúzásával kapcsolatban. Amit nemcsak a Pride-dal kapcsolatban, hanem minden ünneppel kapcsolatban érzek egy pár éve. Kezdődik egy nappal, az ünneplés. Lesz belőle egy hétvége. Az ember készülődik, érdeklődik, pártol és odafigyel. Aztán lesz belőle egy hét, egy hónap, mer' pénzt hoz, mer' akkor többen jönnek, mer'... stb. Lesz egy hónap, amikor már csak Szt. Patrik folyik a csapból is, aztán csak Bálint-nap, Húsvét, Anyák napja, Apák napja, Pride, ésatöbbi, ésatöbbi. S már csak letargiát hoz az ünneplés, és készülődés helyett, unalmas lesz, s felhigult. S ezt mondom úgy, hogy nekem is pénzt hoz a sok témára szabott süti, készülődni is szeretek, de nem egy egész hónapig látni magam körül a készülődés tárgyi jeleit. Minek mindent higítani? Ezzel csak sekélyesedik, s jelentőségét veszti. 

De hogy az ünnepnek nyoma maradjon, s némileg támogassam is az ügyet, rendeltem a postától Pride-os (Bród írül) bélyegeket, Apunak van egy bélyeggyűjtő ismerőse, minden régi és új bélyeget örömmel fogad. Az azóta megtorpant lendületű szelektáláskor találtam egy nylonzacskónyi régi levelet, képeslapot, azokról vagdostam le neki a bélyegeket, amit találtam. Rengeteg olyan levél van, amiről nem tudom, őrizgessem-e, pl. anyám levelei az első évekből, vendégek levelei, megszakadt ismerettségek álta küldött képeslapok, futó látogatók üzenetei... Elavult újságcikkek, félrerakott érdekességek, barátok gyerekeinek születési értesítője... idővel mind megy a kukába, vagy elégetem.

A hétvégén páran az itt élő, politikailag aktív magyarok közül elmentek tüntetni a nagykövetség elé, szivárványos zászlókkal, pár ír támogatóval, az új, pedofíliát a homoszexualitással egybemosó törvény ellen. Én pedig felfedeztem egy régi ismerősömet a neten, még az egyetemi évekből, aki hosszan nyilatkozott egyrészt a saját életéről, másrészt az Orbán kormány tagjainak a homoszexualitáshoz való hozzáállásáról. Új ellenségkép kell, megtalálták. Elszomorító volt, mert egyrészt nem tudtam, hogy neki ilyen nehéz gyerekkora, később élete volt (csak sejtettem), vagy hogy mennyire nehezen nézett szembe saját 'másságával' - ez nem volt nyilvános, miért is lett volna az. Nagyon elkedvetlenített, rosszkedvűvé tett az egész ügy. Eddig olvastam a híreket, de már tényleg sok, ami ott megy, leiratkoztam innen-onnan. Minek is teszem, csak gyüjtöm a keserű nyálat a számban - innen? Minek?

***

Megkaptam a második oltást, s megúsztam egy kis karfájással, ami csak akkor volt kellemetlen, ha éjjel ráfordultam a karomra, vagy amikor felnyúltam valamiért a polcra. Más nem volt, hurrá. A nővér mondta, rakjam el a papírkámat az útlevelembe, mert kelleni fog, ha utazom. Most teljesen tele volt a sportkomplexum parkolója, odakint is, odabent is sorba kellett állni, de gyorsan haladtunk. Megint csak flottul ment minden, remek volt a szervezés, le a kalappal. S mondanom sem kell, hogy nagy a megkönnyebbülés is. Kérdeztem a nővért, hogy szerinte ez most már ilyen évenkénti oltás lesz? Húzogatta a száját, ki tudja, elképzelhető. Nagyon félnek az indiai variánstól, az Angliából érkezőkre karantén vár. 

Szombaton a piacon szinte leprásként kezelték az egyik tagot, amikor felhozta és becsekkeltette a termékeit, ugyanis a lánya nemrég érkezett meg Angliából látogatóba. Be sem engedték az épületbe, a kocsijától hozták el a dobozait. Kicsit kellemetlen volt nézni a döbbenetét, túl volt a dolog spilázva egy csöppet, s alighanem ezt a vezetőség is érezte, mert amikor végeztünk, már bejöhetett az épületbe a maradék sütijeiért.

***

A kertből eltüntettem néhány dolgot, mindennap alakítok rajta valamit, apránként próbálok megküzdeni a kupival. Két és fél napig volt egy kis lakóm, egy valamilyen okból repülni nem tudó kékcinke. Először azt hittem, fióka, akit majd etetni fognak a szülei. De nem, teljesen egyedül volt, sőt, előfordult, hogy a neki kitett kajára érkező többi cinke megtámadta: ilyenkor hanyatt fordult, s lábaival kapálózva próbálta elhárítani a felé csapó dühös csőröket. A bal szárnyával nem stimmelt valami, de nem lehetett törött, mert egyszer láttam, hogy kinyújtja, s igazgatja rajta a tollait. Talán csak megüthette magát valahol. 

Rendkívül élénk volt, éber, sokat evett, ivott (raktam neki ki vizet és apróra őrült magokat), és gyorsan iszkolt el, amint kinyitottam az ajtót. Villámgyorsan elfutott a kisház mögé, s ha mozdulatlanul álltam vagy guggoltam a házikó előtt, hallhattam, ahogy mögötte, mellette motoz. S ha elég időt adtam rá, kirohant a ház mögül, s csak az utolsó pillanatban vett észre, s tűnt el újra. 

A szoba ablakból lestem meg néha, volt, hogy percekig figyeltem, milyen ügyesen ugrál, küzdi fel magát a klemátisz mindent átfonó szárain, egyre feljebb, néha idétlenül lógva némelyik növényszáron. Egyszer egészen a fenyőnk tetejéig kapaszkodott, aztán eltűnt, s nem láttam, hogyan került le újra a földre. Reggel muszáj volt mosolyognom, mert láttam, amint a kirakott kajáját egy egér dézsmálta meg. Szombaton reggel, piac előtt még egyszer láttam, amint a kisház és egy virágcserép között lapul, aztán mire hazajöttem, eltűnt, s csak remélhetem, hogy sikerült újra elrepülnie, vagy... de ne gondoljunk az alternatívákra. 

Szédületes ez a kicsi kert, mennyi benne az élet! Reggel egér, aztán madarak, tömegével. Továbbra is a legnagyobb szórakozásom a fürdő madarak figyelése, főleg a fiókáké, akik már elég nagyok, hogy magukban érkezzenek, de még olyan bumfordian bizonytalanok a madáritatót illetően (is). Igen szórakoztató nézni, ahogy ezzel ismerkednek: eleinte még félve, óvatosan hajolnak bele, aztán csak beleugranak, s fürdenek. A portugál babérbokor (faméretű már) most virágzik, illata minden betölt, s az egész hatalmas, magasba törő bokor úgy zúg, mint egy transzformátorház: tele van méhekkel, de inkább poszméhekkel. Tényleg egyre kevesebb méhet látni, kellenek a virágos területek. 

***

Most, hogy lehet szellőztetni, s igen kellene a szúnyogháló, eszembe jutott, hogy talán találunk egy ablakost, amelyik a 'dolgozószobám' kifelé nyíló ablaka helyett be tudna rakni egy olyat, amelyik befelé nyílik, s akkor eléje mehetne egy szúnyogháló, keretre feszítve. Találtam is ablakot, valami skandináv-észt cég, de a szépen alakuló terveimet megakasztotta, hogy V. megállította s kifaggatta az egyik lengyel lakót az ablakokról. Véletlenül találkoztunk vele séta közben, s kiderült, V. jól számított, a fickó olyan ember, aki nem riad vissza egy kis átalakítástól, hogy komfortossá tegye a családja életét, s nem a management company-tól várja a megoldást. Rendelkezik azzal a jellegzetes kelet-európai hozzáállással, ami nem kifogásokat, hanem megoldásokat keres. Ami belőlünk kezd már kicsit hiányozni. Mint kiderült, már áthelyezett pár falat a lakásában, helyretett néhány tervezési hibát, de az ablakokkal ő sem bír, s ő is a management company megoldásától kell függjön.

Ugyanis ez az ember (lakástulajdonosként) már évekkel ezelőtt megpróbálta lecseréltetni az ablakait minőségire, árajánlatot is kapott (te jó ég, mekkorát), de aztán kiderült, hogy nem cserélheti le őket. Apartman living sucks. Ami kintről - úgymond - látszik, az nem változtatható. Hiába vagy tulajdonos, a vételi szerződésben ez a kitétel sajnos, szerepel. Ezért nem festhetem le a bejárati ajtókeretet világoskékre a régi málló szürke festék helyett, mert egységes szürkének kell lennie, mindenhol. S ezért nem cserélhette le ő sem az ablakait, mert minden ház, és tömb minden ablakának egységesnek kell lennie. S hiába nem látszik az utcáról a hátsó ablakunk, a csere nem engedélyezett. Marad a belülre felhelyezett puha háló, amit hajtogatni kell, ha az ember ablakot akar nyitni. 

Azt is megtudtuk tőle, mert utánaérdeklődött, hogy a mellettünk lévő telekre tervezett lakóépületek építési engedélye még nem végleges, az is csak lóg a levegőben, úgyhogy a régi épületeket továbbra is rombolhatják a vandálok. A régi teniszpályát egyre csak veri fel a gaz, a romos öltöző bandázó kamaszok tanyája, s a szétdobált szemét csak szaporodik. S ez így megy már több mint 15 éve. 

***

Újra találkoztam az új szomszédasszonnyal, aki szabadkozott, hogy a gyerekeket biztos hallani a fal túlsó oldalán, elnézést. Nyilván nekik is kényelmetlen a dolog. Biztosítottam róla, hogy még nem hallottuk őket, haha, aztán aznap este, alighanem fürdetéskor, olyan bőgés és sivítozás szűrődött át a konyhafalon, hogy ihaj. De ez még tűrhető volt, mert a fürdetés zaja nem hallatszott el a nappaliig, ahol V. dolgozott. 

Vagyis... nem mindig hangzik át a zaj, mert például ebben a pillanatban is hallani az egyik gyerek monoton nyafogását, ugyanis jobbára a nappaliban játszanak, s töltik a délelőttöt. 

De legalább cserébe nekem sem kell lelkifurdalást éreznem, ha későn mosogatok, s zúg a vízpumpa, vagy hosszan takarítunk a meglehetősen hangos porszívóval. 

***

Ma a reggeli séta közben felmerészkedtem a hegyre, a hegy oldalában lévő farm mögé, abba az erdősávba, ahol több ösvény is vezet fel a hegy tetején lévő kereszthez. Igyekeztem a földes ösvényen menni, mert a kavicsos igen hangos volt a talpam alatt, csak elijesztettem a madarakat a trappolásommal. A fő ösvényt nemrég terítették le zúzott kővel, hogy eső után is járható legyen, kivágtak pár fát, és megkurtították a bokrokat az ösvény mentén. Nagyon klassz volt a séta, távol a forgalom zajától. Időnként sikerült közel kerülni a farm kerítéséhez, s onnan lenézni a városra. De egy falatra túl sok lett volna felmennem a hegyre, félúton visszafordultam. Majd, egyszer, V.-vel felmegyünk újra.