Oregon road trip

Egy kis visszanéző... Egy darabig nem fogunk road trip-ezni, bár tervek vannak, de minden majd csak azutánra. A tavalyi nagy Oregon partvidéki túráról gondoltam, írok még, de sajnos, nem tudom szépen összeszedni, megfogalmazni a látottakat. Néha már gondolkodnom kell, hogy hogyan is volt? Már elfogytak a szeptemberben vett vaníliakivonatok, szerencsére, V. decemberben megint utazott, s hozott egy újabb adagot, ezúttal hosszabb ideig elég lesz.  Reggelente szorgalmasan esszük a C-vitamin, aszpirin "kombót", D-vitaminnal, amire a doki néni azt mondta, a szigeten mindenkinek ennie kellene. Mert hoztuk haza a bödönnyi gyógyszert, odakint emberbarátibb ára van, s az aszpirinhez nem kell vény, mint itt. Az egyik eszem-iszom előtt elmentünk a CostCo-ba barátnőmmel, ami nekem olyasmi nagybani boltnak tűnt, mint itt a Musgrave, csak nem kellett hozzá cégtulajdonosnak lenni, elég a tagság. A márkás pulóvertől az alaszkai vadlazacfiléig mindent lehetett kapni, kanapét, tévét, nagy dobozos gyógyszert, játékot, gyümölcsöt, cipőt, ékszert... A húsos hűtőpultnál üvegfal mögött dolgoztak a hentesek, lehetett bámészkodni, s nézni, amint egyikük íves tálcában éppen felfogta a gépből éppen kijövő arasznyi széles, hosszú darálthús-tömböt. 

Az "Amerikában minden nagyobb" itt folyamatosan mellbeverte az embert, a másfél literes samponoktól a szeletelt húsokig. Kagylók, rákok, ilyen lazac, olyan tonhal, ha mertem volna, végigtapogatom az egészet, de így csak fényképeztem őket. Gyümölcshegyek. Írtam, hogy napi feladatom volt bőlevű barackot venni V.-nek, aki egész napos fejtágításokon vett részt, s volt, hogy vacsorára elég volt egy barack. Lédús, könyéken végigfolyó levű, mint a régi időkben. (Anno, nagyon régen egyszer rossz helyen szálltam le a távolsági buszról Balatonra menet, s egy bő megállót gyalogoltam a poros, nyári naptól kiszikkadt tájban a part mentén. A megállóban gyümölcsöt árult egy ember, vettem egy barackot tőle, s menet közben megettem. Mire elértem a célig, csupa ragacs voltam, szépen rámszáradt, hiába hajoltam előre evés közben, nem sikerült szépen megennem a barackot, s megérkezésemkor kénytelen voltam  a baráti puszikat széttárt karral megejteni, mint egy édelgő balett-táncos.)

Inkább felrakok pár fényképet, s írok azok alapján... Íme, az útvonal (csak megközelítőleg jelöltem be, sajnos, nem mindenhol az autóutat jelölte be a program, nem mentem bele olyan részletességig, csak városról-városra, településről-településre kattintottam az útvonaltérkép készítésénél): 

https://www.maps.ie/map-my-route/viewMap.php?route=128032

A borravaló... Mindenhol, még akkor is illett hagyni, ha az illető tulajdonképpen a munkáját végezte. Ebben a motelben (Waldport-ban) kis boríték is volt, abban illett hagyni a borravalót, vagy inkább fizetéskiegészítést a takarítónőnek. Tudom, hogy alulfizetettek, de valahogy fura volt mindig fejbentartani, hogy tegyük félre az aprót a borravalóra. Seattle-ben, a szálló melletti vendéglő érdekes módon működött: a számla aljára oda volt írva, hogy alapból felszámolnak 20 % (!) kiszolgálási díjat (que?), s az teljes egészében a vendéglőé. Ha valamit ezen felül adunk a pincérnek, az az övé, nem kötelező de köszönik szépen. Azannyuk mindenit.

Kocsmabejárat. Flounders Inn névre hallgatott, Waldport városkájában itt reggeliztünk. Olyan "invitáló" volt, hogy elsőre elmentünk mellette, csak utána néztük meg alaposabban. Itt volt a reggeli menü sűrűn teleírt két oldal, tojás, kolbász és egyéb dolgok végtelennek tűnő kombinációja, mosolytalan pultoscsajjal megkoronázva. De legalább egyből kiderült, mivel töltik estéiket az itteniek: karaoke minden szerdán, félkarú rablók a wc felé menet, bingo, és tánc. A mindenhol jelenlévő tévén "Saccolja meg az árat!" kvízjáték ment reggel a tévében, hangosan ujjongó és hurrázó résztvevőkkel, akiknek családtagjai jókora házilag készült posztereken drukkoltak a versenyzőnek.

Dűnesor és egy a sok, hatalmas, hullámkoptatta, partravetett farönk közül, rajta sok kis kagylóval, az Oregon Dunes National Recreational Area területén. Nagyon klassz, általam mezitláb megtett ösvény vezet az óceánpartra, alacsony bokros, fás sávon és a dünéken keresztül. Itt elegyedtünk beszélgetésbe egy fiatal párral, akik megjegyzést tettek V. "I am an engineer" pólójára, s hamarosan az is kiderült, a fickó Dublinban dolgozott egy ideig... Nagyon klassz idő volt, még sapkát is vettem, nehogy megégjek. Amúgy a hely fizetős, egy kis ládából ki kell venni egy borítékot, és egy kis kérdőívet, azt kitölteni, rendszámot ráírni, mellérakni a pénzt (jó ha van készpénz, ugye?), bedobni egy postaládába, s a kis slejfnit eltenni gondosan, mert ha jön a ranger, akkor ellenőriz, s büntet, ha nincs papírka. Éppen ugyanezt a párt kértük meg, segítsenek, hogy is van ez, s később megint összefutottunk velük a parton, akkor ajánlottuk fel, hogy fényképet csinálunk róluk, ők pedig szóbahozták a pólót... Kicsi a világ.

A legnagyobb élmény: A Redwood Forest. Leírhatatlanul hatalmas fák végtelennek tűnő sora, köztük reggeli párafelhőcskék, vagy az óceán felől jövő "sea haar"... Nagyon sokáig, szótlanul álltunk az egyik félreálló helyen, hallgatva néha a nagy csöppeket, ahogy leértek a földre, a páfrányok és aljnövényzet közé... Muszáj volt hozzájuk érni, megölelni a hatalmas derekat. Néha madárének törte meg a csendet, torokszorító élmény volt, főleg, ha belegondolok, mióta itt állnak ezek a fák, mennyi minden történt körülöttük, évszázadok óta itt vannak, mellettük piszlicsáré az emberi történelem. S sajnos, pusztulnak, pusztítja őket betegség, rovarok, villámcsapás vagy emberi hülyeség okozta tűz, egyre kisebbedik a védett terület, de szerencsére vannak, akik igyekeznek őket megmenteni. 

A másik meglepetés, hogy a szép lakónegyedek (s most igazi lakóparkokat tessék elképzelni, nem háromméteres földcsíkkal a háztömb körül, mint a magyar lakópark, hanem nagy behajtós, jókora, egyemeletes családi házakkal, körülöttük kertekkel, saját lakóbizottsággal, kimarkolva a területet a vadonból)... Szóval egy-egy ilyen lakópark közé beszorult a szegénység, a szétdőlt kerítésű romlófélben lévő ház, aminek behajtóját felveri a gaz, s mindenféle szemét árválkodik a feljövő gaz között. A luxus keveredik a nyomorral. A széles, államok közti soksávos út mentén, az ipartelep kerítéséhez tapadó sátrakban lakó hajléktalanok... A határozottan lepukkant indián település, megviselt pick-up kocsikkal, szabadon kószáló kutyákkal, s a jó ég tudja, milyen anyagokból emelt lakóházakkal, amit a leleményesség toldoz-foldoz, de nem téglával. 

A CostCo választéka. Nehéz volt megállni, hogy ne tapogatózzak. Kamaszkorom nagy álma volt Alaszkában élni (Jack London rulez, ugye), így ami alaszkai, annak láttán felcsillan a szemem. Néha ide is elvetődik egy-egy alaszkai lazacszelet, méregdrágán, de az itteninél tömörebb, valahogy ízesebb hús megéri, hogy nagynéha elköltsem rá a pénzt. 

Ez a másik döbbenet. A mindenhol jelenlévő fegyverek. Alig költöztünk ki a szállóból, hogy kimenjünk Redmondba, este a szállótól egy sarokkal odébb, az általunk is frekventált bevásárlóközpont/metrómegállónál fegyverrel intézte el a vitáját két férfi. Oregonban még a legkisebb világvége városkában (értsd 3 templom, két kocsma, egy bolt, két motel, egy benzikút) épületein is kint van, hogy fegyvert bevinni tilos, és kábszert fogyasztani is. 

A Mt. St. Helens-nél a látogatóközpont előtti tábla, bemutatva, mekkora változás történt akkor, 1980. május 18-án. Amikor először voltunk itt, gyufaszálakként hevertek szanaszét a rönkök, de a szinte azonnal megkezdődött ültetések és a természet megújító erejének köszönhetően ma már új erdők veszik körül a vulkánt, kivéve a közvetlen közelét. 

Óceánpart. Nem volt valami meleg, kabátban mászkáltunk a homokon. A következő szárazföld Japán. Az Astoria-i tengerészeti múzeumban (lásd lejjebb) láttunk olyan csónakot, amit a nagy fukushimai földrengés utáni tsunami ragadott el, s az óceáni áramlatok hoztak át ide, Oregon partjaihoz. Száma alapján beazonosították a tulaját, s fel is keresték a hírrel. A múzeumban meg is lehet nézni a tudósítást.

Oregon-ban (mint Washington és Kalifornia államokban) a marijuána vásárolható, fogyasztható (de nem nyilvánosan, hanem otthon). Rengeteg kis boltot láttunk, ahol venni lehet, nagy betűkkel-plakátokkal hirdetik magukat "Vegye meg itt a füvét"! Ennél a benzinkútnál láttam hirdetni azt a fura kratom nevezetű drogot, ami Délkelet-Ázsiából való, ahol főleg fáradtság ellen használják. Amikor rákérdeztem az eladónőnél, hogy ez mégis micsoda, csak gúnyosan fújt egyet, s húzta a száját, mondta "Google it... Some people like it..." De az rítt le az arcáról, hogy megvan róla véleménye. Egy újabb szarság, amivel a népek bódítják magukat. 

A másik, amit nagyon hirdettek, a CBD olajos termékek. Az egyik klassz kávézóban CBD olajjal dúsított gumicukorkákat árultak, ott tanakodtam felette, hogy kipróbáljam-e, de végül nem vettem. Itt is kapni, van Wicklow-ban termelő, ajánlják mindenre, főleg nyugtalanság ellen, de egyik ismerősöm pl. a menopauza elleni tüneteire szedi, sikerrel.

Astoria! Az egyik legklasszabb megállóhely volt. Főleg a tengerészeti múzeuma tetszett. A  város, a környék történetéről és a tengerészettel kapcsolatos kiállítási tárgyak voltak ott. Ezen a képen tengeri vidra, fóka és hód prémjét látni.

Az Astoria városából hatalmas híd, az Astoria-Megler híd vezet a Columbia folyó öblén át vissza, Washington államba. Egy szép nemzeti park van a híd túloldalán, hosszú, homokos tengerparttal. A híd felhajtója éppen a motelünk mögött látható, nagy kunkort leírva fut neki a hídnak. Éjjel lehetett hallani a nagy kamionok zaját, szerencsére nem volt annyira zavaró. (Egyébként ez a szállásunk volt a legjobb az út során, a motelek közül. Innen kezdve már csak lefelé ment a minőségük, s határozottan lepukkant kaliforniai volt a legrosszabb.) 

Minden évben futóversenyt rendeznek a hídon, oda-vissza 10 kilométeres az útvonal, a híd maga 6545 m hosszú. A nagy folyami- és tengerjáró hajók miatt rakták ilyen magasra, a folyó beljebb lévő torkolatánál láttuk is a hatalmas teherhajókat, hosszú rönkfákkal megpakolva. A folyó torkolata, ahol összeér az óceánnal, kiszámíthatatlan időjárású, veszélyes sodrású, homokpadokkal, gyakran nagy hullámzással, komoly tapasztalattal lehet itt csak hajózni s a révkalauzaikat komoly becsben tartják.

A hídról készített kép egy olyan igen kellemes vendéglő teraszáról készült, ahol a menün magyar gombaleves  (Hungarian mushroom soup) szerepelt... tejfölösen!