Hogyan megy ez?

Bécsből megérkezve hazamentünk, mert bár a reptérről azonnal Killarney-ba mentünk volna, de a gyapjúkabátomat - ami nagyon jól jött később - otthon felejtettem. Muszáj volt összeszedni az elegancia érdekében. Ha már otthon voltunk, megöntöztem a virágokat, megetettem a macskákat, ellenőriztem a madáretetőket. Aztán irány Killarney. Adare-ben belebotlottunk egy félórás "stop-go" rendszerbe, az egysávossá szűkült egyetlen főutcán, ami átvezet a "legszebb írországi angol" falun.

Este 8 volt már, mire megérkeztünk a városból kivezető főút mellett lévő szállásra. A tulajnő a szemközti hotel bisztróját ajánlotta, ott ettünk, aztán szunya. Reggel kis gyomorszorulással keltem, de amikor már ünnepibe öltözve mentünk a központ felé, el a lassan araszoló autósor mellett, inkább izgatott voltam, mint aggódó. Amire nem is gondoltam, hogy ekkora sor lesz, eszembe sem jutott, hogy a városkából majd autóval jön a sok esküt tevő... érdemes volt a konferencia központ mellett foglalni szállást.

A központ előtt már rendőrök irányították a tömeget, s tereltek minket az épületbe. Meglepett, hogy rengeteg idősebb ember látok, öltönyben, vagy hölgyeket gyöngysorral. Az itt élő vagy a Brexit miatt ír őseiket megvalló angoloknak gondoltam őket, s nem tévedtem, az esküt tevők közül majdnem ezren angolok voltak. Bent a konferencia központban székek alkotta sorok között tereltek minket, amíg végre, majdnem legbelül külön választották az esküdni jötteket a vendégeiktől (miközben elsorjáztunk a központ uszodájának üvegablakai előtt, a bent úszókat megbámulva). Gyermekek nem vehettek részt a ceremónián. 

Együtt mentünk V. asztalához, s ott mindjárt megmutattam az emailt, hogy engedélyt kaptam, hogy a délutáni ceremónia helyett a reggelin vegyek részt, a férjemmel. Egy alkalmazott elkísért a kivételezettek asztalához, ahol megkaptam a hivatalos papírt arról, hogy ír állampolgár lettem, s erről aláírtam a hölgy előtt a papírt. Vittem tollat, tekintettel a koronavírusra, s emléknek sem utolsó az olcsó kis toll, húú, ezzel írtam alá! Egy iratgyűjtőben megkaptam a ceremónia menetéről szóló könyvecskét, benne a fogadalom szövegével, a himnusszal, írül, angolul és fonetikusan is leírva. Kivonatok a törvénykönyvből, kötelességekkel, jogokkal és az állampolgárság visszavonhatóságától szóló intelmekkel. Valamint a kétnyelvű okmányommal, hogy most már március 2.-ától ír polgár vagyok. Aztán megmutatták a terem bejáratát, s besorjáztam a többiekkel, mert V.-t már nem láttam az asztalánál.

Itt kicsit elvesztettük egymást, de a teremből már nem jöhettem ki, ott toporogtam, aggódva sms-esezve, mire megjelent. Hurrá! Majdnem a leghátsó sorban, fent kerestünk helyet, s néztük a hatalmas kivetítőkön a statisztikát, hogy hány ember esküszik most, milyen országból, s feltűnt a legsűrűbben előforduló nevekből kirakott Isten hozott - Fáilte felirat is. Aztán a színpadon a hadsereg zenekara játszani kezdett, főleg vidám, tempós számokat, közben egyre csak jöttek az emberek be az ajtón. Majd csak elült a mozgás, megjelent a ceremónia levezénylője, s megkezdődött az ünnepség.

Egyszerű és felemelő ünnepnek titulálta az újság, s az is volt. Megjelentek a beszédet tartók, az igazságügyi miniszter és egy nyugalmazott bíró (aki mostanság az örökbefogadásokat intéző intézmény vezetője), bevonult az ír zászló, aztán elhangzott az Örömóda, egy ősi ír dallam hárfára Turlough O'Carolan-tól, a vak hárfástól, majd jöttek a beszédek. Először videóról a Taoiseach, vagyis Leo Varadkar miniszterelnök köszöntötte a tömeget, elmesélve, hogy a mamája ír, a papája indiai, Angliában ismerkedtek meg egymással, s ő is ott született. Rokonai vannak az USA-ban, Indiában, Angliában, ahol például a nővére él. Két beszéd, amiből az első igazán klassz volt, a másodikban, nyilván akaratlanul is, volt némi bumfordi rasszizmus, de inkább megmosolyogtató volt, mint sértő. Majd az eskütétel, aminek lépéseit szinte szájbarágósan elmagyarázta nekünk a bíró. Elmondtuk az eskü rövidke, tömör szövegét, majd a vírusra tekintettel nem ráztunk kezet szomszédainkkal, mint egy templomban, hanem csak bólintottunk, s gratuláltunk. Vigyorok jobbra-balra. Utána elhangzott a himnusz, aminek a szövegét most nem énekelte senki. A kivetítőn egy gyors kérdőív kitöltésére kértek minket, zászló balra el, meghatottságomat marokra gyűrt papírzsebkendőbe gyűjtöttem. Majd felhangzott a We are family című szám felvételről, Sister Sledge-től, s valószínűleg ez okozhatta, hogy később a Youtube-ról letiltották az aznapi felvételt, a jogdíjakra való tekintettel. De mint kiderült, a beszédek ugyanazok, már megkerestük azt a mondatot, ami különösen tetszett az igazságügyi miniszter beszédében: Our history becomes your history. And in turn, the story of your life is now part of our history.

Persze, kerestem magunkat a tévé esti műsorában, de igen hátul ültünk, engem takart is egy kontyos nő. S végül is, nem ez a lényeg. Régen még lehetett fotózkodni ír katonával a ceremónia után, de most már várt sorára a következő boldog csapat. Akit érdekel, annak itt az új 5000 állampolgár országonkénti lebontása: UK - 982, Lengyelország - 715, Románia - 496, India - 370, Nigéria - 201, Brazília - 171, Lettország - 138, Fülöp-szigetek - 137, Kína - 113, USA - 113. 135 országból voltak új állampolgárok.

S négy magyar biztos volt, mert írt nekem egy magyar srác, hogy a feleségével ők is most esküdnek, fussunk össze, de ezt a hétvégét, ezt a napot meg akartam tartani a magunk ünnepének. Így volt jó.

Sajnos, a laza nap Killarney környékén nem sikerült. A Kenmare-be vezető út le volt zárva, nem tudtunk megnézni a hegytetőről a tavakat, a Muckross-házba, ahová kellemes emlékek fűznek, sokat kellett volna várni a vezetésre. Maradt a kertben egy rövid séta, mert egyre csak jöttek a jeges esőrohamok, inkább a meleg szobában olvasgattunk. S kedden hazajöttünk kora délután, majd elmegyünk, ha nyár van, nyilnak a virágok, s nem fedi hó a hegycsúcsokat, s nem csípi a jeges szél és eső az arcunkat.

Az új állampolgárságom kapcsán persze, belenéztem a cikkeknél megjelent kommentekbe, akad elég erős, amin kedélyesen mosolygok már, mindenhol van ellenség, s igyekeztem a pozitív, üdvözlő megjegyzésekre koncentrálni. Mosolyogni az ostoba megjegyzéseken, attól a pár embertől, akinek nincs meg, hogy ez a sziget milyen sokfelé elküldte fiait, akiknek minden valószínűség szerint szintén kettős állampolgárságuk van. Nem kihasználni, hanem használni akarom ezt az állampolgárságot, amiért eddig 22 évvel szolgáltam, s még fogok. Addig is, itt egy videó Father Ted-től, ami akaratlanul is eszünkben volt, míg a nyugalmazott bíró kissé megmosolyogtató beszédét hallgattuk a szigetet feljavító génekről:

https://youtu.be/6zkL91LzCMc

Fáilte Isteach!