Lola

Megérkezett Lola. Szerda reggel V.-t hitvesi csók kiséretében kiraktam a reptéren, hogy átrepüljön Angliába, majd hazaverekedtem magam a forgalomban (alig egy óra), s mire a Tesco elé értem, ők már szálltak is fel. Utána aztán jöttek a megnyugtató sms-esek, hogy megvette Lolát, most indul egyik barátainkhoz látogatóba (akik ott laknak viszonylag közel a kereskedőhöz), aztán hogy elindult a komp felé, majd csend. Amikor már több órája se kép, se hang, megnéztem, hány órát is kell szánnia az útra, hogy a forgalmas észak-déli autópályán eljusson Holyhead-ig... Majdnem öt óra! S ő négyet mondott... Aggodalmaskodtam, mire a komp indulása előtt 35 perccel végre megjött a megváltó sms, hogy minden OK, nyugisabb utakon ment, elérte. 

Utána a www.marinetraffic.com oldalon tudtam nézni, merre jár a kompja, hogyan küzdenek a széllel, mert éppen egy Caroline nevű viharka ostromolta a nyugati oldalt, s nyomta fel a szelet dél felől. Itt is esett, a bokrok vadul zúgtak az ablak előtt, s az eső megint bejött az ablakrésen. Amikor megérkeztek a Liffey torkolatához, megnyugodva mentem ágyba, remélve, hogy legkésőbb 45 perc múlva, fél egyre itthon lesz. Hahaha. Egy órát vesztegeltek a kikötőben, mert akkora volt a hajóforgalom... Későn ért haza, hulla módra zuhant ágyba, s másnap korán ment dolgozni Lolával.

Akit eddig a sok munka miatt csak sötétben láttam. Így első rénézésre sötétszürke, zömök, hatékony és határozott autó, olyan benyomást kelt, mint egy Nato-kabát: megállja a helyét minden körülményben, megbízható, s belül minden komforttal felszerelt. Ma reggel pedig vakargathattuk róla a jeget, mert megjött éjjel a napok óta emlegetett hidegfront, s a minuszok alaposan bevonták az autókat.

***

Tegnap olyat csináltam, amilyet még soha (illetve egyszer, gyerekzaj miatt). Célszerszámmal, vagyis egy hosszú tekercs celofánnal felkopogtam a szomszédhoz, úgy fél tíz magasságában, mert az ablakbeugróban ülve hirdette a feleségének, és a világnak, hogy mi mindennel van tele a micsodája, de főleg a feleségével, s hangosan sorolta a nyűgeit, míg a távolból halkabb, tiltakozó hangok jöttek. 

Veszekedés. 

Összeugrott a gyomrom. Egyszer-kétszer  már volt ajtócsapkodós, zuhogós, egymást ölős megmozdulásuk felettünk, de akkor hallgattam, mint az a bizonyos a fűben, de most nem tudtam elviselni. Főleg, mert V. nagyon fáradtan már 8-kor elment aludni, s féltem, hogy felébred a murira. 

Először azt hittem, a falszomszédunknak van hangosan beszélő ismerőse az ajtó előtt, de az ablakbeugróból kinézve csak a karácsonyi fényeinek látványa fogadott. S akkor jöttem rá, hogy pont fölöttem osztja valaki az igét, egyre hangosabban, magát belelovallva a bosszankodásba. Ekkor már értettem is amit mond, s nem volt jó. Egyre csak emelte a hangját, s amikor már nem bírtam tovább, megragadtam a leghosszabb tárgyat, ami a kezembe esett, s felkopogtam. S aztán összeszorult gyomorral vártam az eredményt, a tv előtt. Valamennyire elhalkult, s átvitte a felháborodását egy másik szobába.

A faszi tipikus nagyhangú bully. Már eleve hangosan beszél, messziről hallani, ha jön haza, s összekiabálja a gyerekeit. Azonnal teljes mellszélességgel támad és háborog. Egy alkalommal az egész telepnek elküldött egy mailt, panaszkodva, hogy a konyhájukban folyton eltömődik a lefolyó, s ki tudja, talán azért-e, mert közös a lefolyó az alattuk lévő "unittal" (velünk), s esetleg ott a hiba? Írtam én is (az egész telepnek, ha te úgy, én is úgy), hogy hol találja meg a saját lefolyója nyílását, ugyanis külön van, ott piszkálja meg, ha ki akarja tömíteni. Negyedóra múlva már ott is babrált a lefolyónál, s megoldotta a dolgot. Néha cigarettacsikkel ajándékozott meg, a kertbe dobta le őket, aztán egy idő után visszadobtam. Szembe nagy hangon köszön, elbeszélgetünk, de biztos vagyok benne, hogy simán hátbatámadna egy vita során. A felesége folyamatosan elnézést kér a gyerekek rohangálása miatt, én folyamatosan megnyugtatom, hogy hát még gyerekek, ez van, nem bánjuk (nos...), s most, hogy megszületett a hamrmadik kisfiú, még nagyobb zajra számíthatunk, de egy ilyen hangszigeteletlen tömbben nem lehet mást várni. Majd felnőnek. Aranyosak egyébként a fiúk, köszön előre a nagyobbik, a kicsi volt már, hogy beállt az ajtó elé, s várta, hogy nyitom, mert megtanulta, általában kap sütit. (Úristen, idáig jutottunk, idegen gyerekeket tömök édességgel...) Szederérés idején az asszony hoz nekem frissen szedett szedret, én adok sütit... A férfinek pedig vannak jó húzásai, pl. amikor már mindenki rendőrért kiáltott, hogy a kamaszok összeszemetelik az elhagyott épületet a telep mellett, s zajonganak, részegeskednek, akkor odament hozzájuk, s megkérte őket, hogy ne legyenek zajosak, ha ide akarnak járni nappal gördeszkázni, este iszogatni, legalább csendben csinálják. Béke is lett. 

Szóval elvagyunk, ápolgatjuk a (jó)szomszédi viszonyt, beszélgetünk családról, munkáról stb., de nem leszünk összejáró barátok.

A mellettünk lakó nagydarab nő és a férje (aki éppen akkor kel, amikor V., mindig hallom a falon át a ténykedését) egy aprócska, saját bevallásuk szerint malacként visító/ugató kiskutyát tart, velük a múltkor találkoztam. A kutyus apró, habos, bájos jószág. Ők csendesebbek, csak a kutyát hallani néha, ahogy felajzottan örül, amikor megjönnek a gazdái. Aztán felettük lakik egy idős testvérpár, de ők nagyon-nagyon csendesek, néha a postaládák előtt találkozom a nénivel, s mindig kivesézzük az időjárást. A bácsi pedig a helyi anglikán templom kórusában énekel. Ők már annyira idősek, hogy a bácsi simán "színes úriembernek" (coloured gentleman) titulálta a fekete csomagkihordót... S ez a titulus már nem korrekt politikailag!