Emberek között

Az utóbbi két hét sűrű volt, főleg társasági életet éltünk. Először Magaliéknál, V. volt kollégájánál, akit még a Gyárban töltött időkből ismer. Magali és férje Elio nagy családi/baráti összejövetel keretében mutatta be megújított konyhájukat. Jellemző, hogy olyan régen nem találkoztunk, hogy közben született egy újabb gyermekük, Margot.

Az elmúlt 4 hónap alatt új konyhát építettek a régi helyett, kissé megnagyobbítva a házat, s modernizálva a lepukkant, sötét kis lyukat, amit egykor konyhának neveztek. A társaságban családtagok, barátok, régi kollégák (mi) keveredtek, így nem mindenkihez tudtunk odalépni, hogy helló, hogy vagy, hanem odaszorulva az asztal egyik végébe, azzal a két emberrel beszélgettem, akiket ismertem is. Illetve meghallgattam egy séfet, a férj egy barátját, aki elmesélte, milyen sokk volt számára hosszú kihagyás után egy nyüzsgő vendéglő konyháján dolgozni, s hogyan szokott rá újra a dohányzásra, mert - s ezt az én séfkollégáim is mesélték - csak így tudott nyerni magának szünetet a hajtásban...Állítólag ezért donyázik a legtöbb séf, és szakács.

A konyha jó nagyot leharapott a régi, kellemes méretű kövezett udvarból, amibe még egy kerti házikót is beszorítottak. Ellenben a konyha igen klassz lett, rengeteg tárolóhellyel, polcokkal, szekrényekkel, jókora asztallal, az igazi nagy családi vacsorákhoz, a végében hatalmas hűtővel és egy gázos tűzhellyel, egy igazi Rangemasterrel... Sóváran simogattam a még fényes és ragyogóan tiszta gombokat, hogy aztán kevésbé sóvár legyek, mert alaposabban megnézhettem a háromféle sütőt... Egyik sem elég nagy ahhoz, hogy mondjuk, négy tepsi aprósütit beletegyek, mint az én imádott Miele-émbe. A gáz az jó bizony, jobban lehet vele főzni, finomabban lehet állítgatni, mint az elektromosat, de a kicsi sütőkben aligha birkóznék meg egy nagyobb sütimegrendeléssel. Ez a csoda séfnek való, nem cukrásznak.

A társaságban ott volt az építész is, elegáns, magas olasz nő, aki (jogos büszkeséggel) végigmutogatta az átalakított fürdőt/konyhát, s mint aki otthon van, nyitogatta a szekrényeket, s mondanom sem kell, hamarosan az ír építőmunkásokra és kivitelezőkre terelődött a szó. Egy olasz, egy német és egy magyar szörnyülködött közösen. Többek között elmesélte, hogyan kellett megküzdenie velük, hogy egyáltalán komolyan vegyék, mivel a) nő, b) külföldi. Igyekezett igen kemény kézzel fogni a munkásokat, hogy a minőség magas szintű maradjon, s ne az itt jellemző "this will do" hozzáállás győzedelmeskedjék a projekt felett. Muszáj volt elmesélnem, mi milyen boldogok voltunk, hogy a munkáját gondosan végző Róberttel összehozott minket a sors, s milyen kalandjaink voltak eddig a különböző szakikkal. 

***

Aztán jött az AirShow, amit Trish társaságában ültünk végig. Nem is tűnt hosszúnak a 3 óra, amíg a különféle repülők és jetek tették-vették magukat az öböl felett, s bár vittem párnát, azért sikerült kockásra ülni a fenekünket a parti köveken. Szép idő volt, szinte varázsütésre állt el az eső a show kezdetére. Csak néha jöttek felhőcskék, így legalább nem égett le a fejünk, bár volt időszak, amikor egy ernyő védelmében ültem. A hátunkat melegítette a nap, de a tengerről jövő szél hűtött elölről. Talán ez is okozta, hogy V. megfázott, s másnap reggelre  már komoran, dugult fejjel nézett a világba. Mondanom sem kell, hogy a szerdai londoni látogatás idejére teljes erőbedobással náthás lett... S szegényt meg is kínozta a repülés, de utólag azt állítja, mindent megért a látogatás (erről majd később). Főleg, mert a Hokusai-kiállításra már nem is lett volna jegy későbbre, ha úgy dönt, hogy elhalasztjuk a látogatást.

***

Most hétvégén egy zenés-táncos, hejehujás kerti partira voltam hivatalos, amit egy régi kollégám rendezett. Ide már eleve lehangoltan mentem el este, a temetés után. Már az odajutás is kalandos volt, csupa keskeny, vidéki utacska, az út fölé belógó bokrok... Egyre csak kapaszkodott felfelé az út, ide, az egyik hegy oldalába. Csak egyszer tévedtem el. A csodás kilátás miatt megérte, de a parti miatt nem. Mint kiderült, senkit nem ismertem, mert a régi, szintén meghívott kollégák közül csak én mentem el. Főleg azért, mert már megsütöttem azt a tepsi süteményt, amit hozzájárulásként igértem hetekkel ezelőtt, s úgy gondoltam, nem mondhatom le az utolsó percben.

Caroline, egykori kollégám párja egy művészcsalád leszármazottja, az ő mamája házában/kertjében volt ez az évente megtartott zenés buli, amolyan hajnalba nyúló, így volt, aki már sátorral érkezett. A ház igazi bohém lakóhely: labirintusszerű szobák egymásra fűzve, ezeréves cuccok mindenfelé, ősök képei a falon, gyerekrajzok és metszetek tolakodnak egymás mellett, bizonytannak tűnő szörcsögő vezetékek, a mama gyűjtőszenvedélyének jelei a polcokon, sötét drapériák és süppedős kanapék, amelyekre már megágyazott magának néhány vendég... Könyvekkel, képekkel, családi vackokkal telepakolt felületek, ahol lehetett volna nézelődni, ha az embert nem tolja félre folyton valaki, aki már sokkal jobban ismeri a járást... Kényelmetlen volt, na.

Talán öt percet sikerült beszélgetnem Caroline-nal, aki az est egyik fellépőjeként és háziasszonyaként folyamatosan csicsergett másokkal, érthető módon nem velem volt elfoglalva. Egy darabig kerengtem a csodás kertben, egyik kis zug a másikat érte, madarak, gyümölcsfák, amelyeket az unokák és a mama teleaggatott tündérhintákkal, madáretetőkkel, kis lámpásokkal... Egy ideig próbáltam magam hasznossá tenni, citromot szeletelni, vagy egy teásbögrébe kapaszkodva (elvégre vezettem) az előkészületeket figyelni. Aztán - egy rövid beszélgetés után egy másik, hasonlóan kissé gyámoltalanul keringő hölggyel - hazahúztam a búsba. 

Mert ott már várt az egyik szomszéd születésnapi vacsorája a telepen, amire sütiket készítettem, s ott legalább ismertem a legtöbb résztvevőt. Mindenképpen el akartam menni, hogy lássam, hogy undorodik Nigel, az ünnepelt attól, amikor már sokadszor kívánnak neki boldog ÖTVENEDIK születésnapot. Nagyon szenvedett szegény, valahányszor meghallotta az évszámot.... Fura, magának való fickó, könyvelő a lelkem, s nemrég kiderült róla, hogy minden évben szabadságként Montanába megy, lovagolni. Így a vacsora jobbára sztékből állt, és sörökből, Orla pedig, a háziasszony dekorációnak a sarokba egy régi, magas szárú csizmáját tette, s kaktuszokkal rakta végig a vacsoraasztalt (függetlenül attól, hogy tudtommal Montanában nincsenek kaktuszok). Én pedig végre használhattam a cowboy-os kiszúróimat. Amikor Nigel megtudta, hogy megyek, meg is kérdezte a vacsora szervezőjétől: "S Moni hoz sütit?" Egészen meg voltam hatva.

V. ez alatt az eldugult fejét ápolta, s gyártotta a használt papírzsebkendőket, s hősiesen megvárta, míg hazaérek, és elmesélem neki a rendkívül "érdekes" pletyiket és sztorikat, amiket a telepi társaktól hallottam. Hiába, ebben a családban én vagyok a PA., aki mindenkire és mindenre emlékszik, és alkalmanként odasúgja a hasznos infót az urának, ha szükséges. Pl. hogy ki kicsoda, mivel foglalkozik, s mi a neve...

***

A fentiek miatt a szombatom igen furán alakult. Pénteken ugye, a temetésre és a kerti partira  sütöttem. Szombaton délelőtt temetés volt, annak minden borzalmával. Rövidke szertartás búcsúztatta Robint a helyi templomban, aminek temetőkertjében később eltemették. Több vevő is eljött, már akik látták az értesítést a Facebook-on, a Twitteren, és az újságban. (Félelmetes, hogy mennyire rajta tartják a szemüket a halálozási rovaton. Ez is megérne egy külön bejegyzést. Amíg volt újság a piacon, szombatonként, egyből ahhoz az oldalhoz lapoztak, többen is, hogy na, ki halt meg...) 

Robin koporsóján hatalmas rózsacsokor volt. 86 rózsát szedtek a gyerekei azokról a bokrokról, amelyeket az apjuk ápolt-nevelt egész életében a ház körül, s abból köttettek csokrot: egy-egy szál jelképezte évei számát. Robin híres volt a rózsáiról, sokáig minden szombaton kaptam pár szálat Olive-tól, a feleségétől, hogy rakjam ki az asztalokra, de aztán, amikor már kezdtek egyre nehezebben mozogni, s egyre több lett a piac előtti tennivaló, nem szedett több virágot nekem a hosszú behajtójuk mellől.

Sejtettem, hogy nem fogom tudni megőrizni a nyugalmamat (hiába no, öregszem), ezért nem is mentem be a templomba. Kint maradtam Sheilával, aki kicsit késve érkezett, s miután kibőgtem magam, vele beszélgettem, amíg az erősítőből néha-néha elért hozzánk egy-egy szófoszlány. Azt hiszem, nem is annyira Robint sirattam, akinek - ugye - már könnyű, hanem a feleségét, hiszen borzasztó elveszíteni a társunkat, annyi házasév után egyedül maradni. S persze, ilyenkor az embernek saját halandósága is eszébe jut, úgyhogy talán bocsánatos bűn, hogy időnként erőt vett rajtam a bőghetnék, s felszínre törtek azok a nagyon-nagyon borús gondolatok, amik napok óta ott keringtek a fejemben. Sheila elmesélte, hogy nemrég megérkezett - a vártnál kissé korábban - az első unokája, Ethan, s gondoljak bele, ez a világ rendje: egy öreg elmegy, s egy kisbaba megszületik.

A hangulaton nem javított az a nevetséges piaci rivalizálás, a felszín alatti huzavona, ami a temetés utáni, a piac épületében tartott vendéglátás előtt-alatt folyt: ki-mit csináljon, hova álljon, ki vigyázza a parkoló autókat, ki öntse ki a teát, kinek a virágai - és hol - díszítsék az asztalokat, stb. stb. Egymást utasítgatták ide-oda a tagok. Már sejtem, hogy erről fog menni a szó a következő meetingen. De szerencsére a temetésre érkezők ebből mit sem érzékeltek, számukra zökkenőmentesen ment minden, mert nagyon kitettünk magunkért, akkora traktát csaptunk a temetés után a piac épületében, hogy csak na. Megjelentek a helyi politikusok is, megvolt a kötelező kézrázás is, de legalább az elmondható róluk, hogy ők tényleg ismerték Robint, legalább névről, arcról, hiszen évekig nála fizettek szombatonként a pénztárnál.

Olive pedig - ahogy az szokás - ott ült a teázó-kávézó tömeg közepén, néha-néha odament hozzá valaki, megölelték, beszélgettek vele kicsit, míg a gyerekei és az unokája kint, az épület előtt estek át ugyanezen. Egy ír temetés hagyományos ritusai. Aztán, ahogy hallottam, a család átvonult egy italra a szemközti kocsmába, mert ez is szokás, majd onnan vissza, a házhoz, hogy megkezdjék Robin nélküli életüket, míg mi kitakarítottunk, s elosztottuk egymás között a maradék süteményt...