Szakmázás (is)

Jó pár hete, főleg a higiénikus látogatása miatt vettem egy doboz tojásfehérje-pótlót, Wilton termék. Ugyan tele van mindenféle érdekes dologgal, s rettenetesen édes, de olyan stabil habot csináltam vele, hogy csuda. Nagyon hamar összeállt a cukros-vizes keverék, kemény, szép hab lett belőle, olyan vékonyan tudtam vele írni, hogy öröm volt nézni. S még másnap is, hűtés nélkül is használható maradt, nem vált széjjel, nem kellett újra kikeverni. 6 gramm porhoz 30 g víz kell, habverővel felverem kissé, beleöntöm a szokásos 150 g porcukrot "fehérjékként", aztán megkapja Őrnagy úr, s pár perc alatt kész a cukormáz. 

Ugyan továbbra is szükség van a tojássárgájákra a mézeskalács emberekhez, de már pár alkalommal sikerült megtakarítanom jó pár fehérjét ennek a pornak a használatával. Sőt, a minap egy kiskanálnyit szórtam a rendes fehérjés keverék mellé, s sokkal stabilabb lett a máz, mint máskor. Úgyhogy már el is kezdtem nézegetni bonyolultabb, csíkos mintákkal dekorált sütiket, mert a labdás ötletem kifutóban, nem fogynak a csomagok. Hétféle labdát készítettem ("Mindenkinek a maga labdáját!"): rögbi-, strand-, hurling-, kosár-, tenisz-, golf-, focilabda sorakozott a csomagban, de azt hiszem, a csomag 5.20 eurós ára sokakat eltántorított a vételtől, pedig elég nagyok voltak a sütik. Jövő héten, ha lesz időm, inkább kislány-sütikkel és dúsan dekorált egyéb formákkal fogok indulni a piacon.

Ha lesz időm... Mert mostanában több olyan érdeklődő mail jön a kávézóba, amiben nagymennyiségű sütirendelésre kérnek árajánlatot. Az egyik PR-cég 400, elég jellegzetes betűtípussal, felirattal díszített, négyszögletes sütit akart. A betűtípus, a szín és a forma egyaránt babrás volt (utóbbihoz nincs megfelelő méretű kiszúróm), ezért nemet mondtam. Ez nem tántorította el őket, hogy a következő mailben ne kérjenek ajánlatot 500 öltöny-sütire... Ez már egyszerűbb lenne, kerek sütiket kértek, igent mondtam rá, főleg, mert éppen meg tudnám csinálni nyaralás előtt. Most várom, hogy sikerült-e a mintasütikkel meghódítanom őket.

Egy másik mailben egy vidéki iskolaigazgató érdeklődött, hogy a kávézó (vagyis én) tudna-e szállítani 100 (nem írtam el, egyszáz) mézesházhoz való panelt az iskolájának, ahol a gyerekek megvennék a paneleket, s a tanítók segítségével összeraknák-dekorálnák őket. Hogy aszongya, pár éve már csinált nekik paneleket egy sütöde, most megint szeretnének házakat. Közepes méretűeket kért. Megkérdeztettem a kávézóval, mit ért közepes méreten? Amikor megjött a válasz, megfogtam az asztal szélét, nehogy elvágódjak: gyakorlatilag kétszer akkora méretre vágyik, mint az én standard méretű házam, ami éppen ráfér egy 23x23 centis tortakartonra. Visszaírattam, hogy a) ez óriási méret az én szememben, b) itt van ez a méret, ezt meg tudom csinálni, s elvállalom, ennél nagyobbat nem, c) íme az ár (amiből még két eurót engedek, ha minden kötél szakad), d) ha kér mintaképeket, küldhetek.

Válasz: hm, ez a méret kicsi, majd még körbekérdez pár sütödét, s jelentkezik. Úgy legyen. De vajon miért nem ment vissza ahhoz a sütödéhez, amelyik korábban sütött nekik? S egy Wexford megyei iskola miért jön egészen Dublinig házakért, nem létezik, hogy ne legyen egy sütöde arrafelé? Inkább felvállalja, hogy dublini árat fizet, sőt, ő küld futárt a panelekért...? 

Azért nagyon drukkolok ezért a megrendelésért, ugyan szalagmeló, de mégis. Egyrészt, jó pénz lenne, másrészt bőven meg lehet csinálni novemberben, légmentesen lezárt dobozokban elállnak a panelek, s egy iskolának szívesen dolgoznék.... Talán küldenének fényképeket a kész házakról. Annyira megnézném, egy gyerek hogyan dekorálja ki a házat, biztosan más szemmel nézi, mint én, a felnőtt.

S ez adta az ötletet: előre lesütött panelek, szépen karácsonyiasan becsomagolva, hozzá tortakarton, kislista, hogyan kell összeragasztani, hogy mi mindennel lehet dekorálni, s árulni a piacon. A gyermek kiélheti a tehetségét, anélkül, hogy a mamájának bajlódnia kellene a sütéssel.

***

Most szombaton hat kenyeret adtam el, úgy, hogy nem volt megrendelésem egyre sem. Dagadtam. Igaz, hogy az elmúlt két hónapban három, hőn szeretett gránit sütőlapom repedt darabokra, s megint a felforrósított tepsik hátán sütök, de a kenyerek mégis szépek, kerekdedek lesznek. 

Főleg, hogy végre rájöttem, hogyan lesznek pufókabbak, kerekebbek a kenyereim: heti kétszeri etetés az egyik titok: egy a tészta összeállítása előtti napon, vagyis szerdán, s éjjelre kint hagyni a kovászt a pulton, hadd érjen. Másik etetés hétfő reggel, s hétfő estétől már ismét hűtőben érik a kovász. A másik: a mostani szaunameleg, nyirkos időjárás miatt kevesebb vizet kap a tészta, 50 ml-lel kevesebbet. Öröm hajtogatni őket, míg kelnek, érezni, ahogy egyre könnyebbek, feszesebbek lesznek. S még akkor is csodálatosan felpuffad a kenyér és szép formásra nő, ha elbénázom a veknik bemetszését. Annyiféle metszési forma van, de sosem merem megcsinálni, megijedek, amikor ellaposodik a kenyér, miután kifordítom a kelesztőkosárból... Aztán persze, magához tér a sütőben, de mégis, az a pillanat elég ijesztő.

Nagyon szeretném kipróbálni Mark Sinclair krumplis zsemléjét, ugyanis láttam, hogy megint jön az a vevőm, aki ott reggelizik a piacon, májkrémet vesz, s azt eszi egy scone-nal... Ő mindig vett korábban a bucijaimból, és az acmákból, amelyeknek népszerűsége sajnos, az utóbbi hetekben megkopott, s már nem éri meg csinálnom őket. Fél adagból öt acmát csináltam, s három mindig megmaradt...

Mark Sinclair egyébként egy külön neki építtetett trélerben süt, amely amúgy egy műhelyben áll. Termékeit a helyi piacokon árulja. A trélert a terepjárója után köti, elviszi a piac helyszínére, s a piac nyitása előtt ott süti ki a péksüteményeket. Nagyon elvágólagosan dolgozik, a precizitása nagyon megnyerő. S időnként elutazik Európába, ahol különböző pékségek meghívására ad órákat, járt már többek között Spanyolországban, Hollandiában, Oroszországban... Ha nagyon nyögve menne a sütés, csak megnézek tőle egy videót, s máris visszatér a munkakedvem.

***

Közben megint volt egy kis lelki bedőlésem, ugyanis elküldték nekem azt az interjúféleséget, ami ex-főnökömről szól, egy üzleti oldalon. Ahol nemes egyszerűséggel kihagyott a kávézó történetéből. Volt kollégám meg is kérdezte, hogy akkor most én nem is voltam ott, amikor nyitott a kávézó, mert én azt mondtam neki... Felháborodottan tiltakoztam, aztán fontolgattam is, hogy írok valami megjegyzést arra az oldalra, az interjú alá, de, miután kibőgtem magam (khm), már csak annyira futotta tőlem, hogy megosztottam a cikket, célozva rá, mennyire élveztem, amikor ex-főnököm mamája a nyitás ELŐTTI héten megtanított ír(es) süteményeket sütni. Azóta megnyugodtam, sajnálom, hogy így ír ki a történelemből, de a kávézó sütős könyvében ott van, feketén-fehéren, a saját tollából az a  nekem írt köszönet. Azt nem veheti el tőlem senki, sem azt, sem az emlékeimet. De az már hótziher, hogy nem megyek el a kávézó 10 éves szülinapjára, ha lesz egyáltalán, csak sütit fogok küldeni. Ha fogok.