Sokk

... hiába állítja a könyv, hogy a légzésünket figyelve, szándékosan lassítva lenyugodhatunk, nekem sikerült mindezt elfelednem, és levegő után kapkodva kiabálnom, hogy nem, nem igaz, ez nem lehet igaz, ugye, vicc? Mondd, hogy vicc. (Szerintem az, mert kimondva a tényeket, hihetetlen.) Ültem az ágyon, kapkodva a levegőt, s valahonnan fentről hűvös arckifejezéssel néztem magam: lám, ilyen egy hisztérikus roham. Csodás. Ennyire nem bírod magad felnőttként viselni, kisfiam.

Benji meghalt. 20 évesen. Az anyja hívott fel, ebből aztán tényleg tudnom kellett volna, hiába is tiltakoztam az első mondatoknál, hogy amit a telefonban hallok, nem tréfa. Nem kegyetlen tréfa, nem teszt. Tény.

Amikor újra kaptam levegőt, erőt vettem magamon, s hívtam, akiket kellett. (Ha én így kiabáltam, mit csinált az anyja?) Hívtam, akikről gondoltam-tudtam, még nem tudják. Anyósom... V.... Szörnyű volt megmondani. Főleg anyósomnak. Ő anya, már veszített el gyereket. Ha valaki, ő tudja, hogyan érez Benji anyja.

20 évesen mit hagy maga mögött az egyszem fiú, a legidősebb unoka, nekem, a családba beházasodottnak? Például a bütykös hattyú sztorit. "Nézd kisfiú, madár!" - így a néni, a páréves Benjinek. A gyerek visszanézett, s mivel mert már akkor kiművelt emberfő volt, ezért közölte is azonnal, az idegennel: "Bütykös hattyú". 

Két éve, a locsolótúra során elkövetett csaj-ámítást, amit végbevitt, megmosolyogtuk - hogy' hódít! A megmászott partfal az ösvény mentén, a patak túloldalán, ami rendesen omlott alatta, míg a lányok izgatottan nevettek, figyeltek, fotózták telefonnal: Benji, a menő. Sérült gyermekek mellett készült ápolónak, nap mint nap olyan dolgokat végzett örömmel - s biztos vagyok benne, hogy hozzáértéssel -, amire más felnőtt vonakodva néz, hogy izé... 

Amikor először láttam, még csak amolyan szatellit voltam V. mellett, Írországba való elutazása előtti lakásavatót/búcsúezmegazt tartott, rokonok és barátok jöttek össze, senkit nem ismertem, kissé sértődötten a mellőzés miatt, a félig felújított lakásban, összetekert szőnyegek halmán ültem, körülöttem sok-sok idegen, s előttem van, ahogy a picike három? négyéves? Benjihez odahajol az uram. Csípőből. Mint óriásra, úgy nézett fel rá Benji. 

S utoljára már felnőttként láttam. Kamaszarcú felnőttként. Akinek tervei voltak, aki tudta, mit akar. Áprilisban, Budapesten büszkén mesélte róla az anyja, mit fog majd csinálni a fia, mik a tervei. Irigykedtünk, gratuláltunk. Mert valahol az ő érdeme, hogy ilyen fia van.

S ez a hülye világ nem tudja, mit veszített a halálával.