Nagyanyám sodrófája

A sok meló miatt ma muszáj sütnöm, előre dolgoznom. Amíg V. az éppen esedékes F1-et nézte, addig gyorsan nekiálltam kisütni a mézeskalács embereket holnapra. Mondta, mennyi van még hátra a versenyből, utána mehetünk, sétálni. Így sietősre vettem a munkát, hogy mielőbb mehessünk, ne kelljen várni, és közben bosszankodtam, mert a tészta hol itt, hol ott tapadt a műanyag sodrófámhoz. Kis ficaknyi darabok csak, de mégis. (Igen, műanyag fehér sordófám van, a háziurunktól örököltem, elég érdekes darab, mert mintha préselték volna, olyan, itt-ott éppen csak észrevehető gyűrődésekkel az anyagban. Amire tapadta a tészta.) Nem akartam a tésztát lisztezni, mert attól csak megkeményedik, inkább a sodrófára tapadt darabokat töröltem le, egyre ingerültebben, megfogadva, nem először, hogy beruházok egy fa sodrófába. 

Töprengtem azon, hogy vajon árulnak még ilyesmit errefelé, mert nem emlékeztem, hogy láttam volna... S ha igen, hol kapok, melyik konyhás boltban?

A megoldás szó szerint ott lógott az orrom előtt. Nagyanyám sodrófája. Amit sosem használtam eddig, mert ereklyeként lógott a konyhafalon. Régen kaptam egy doboz sütit valakitől, a dobozt csokolédábarna szalag fogta össze, rajta a szó: delicious. Micsoda remek poén, gondoltam, s ezzel a szalaggal kötöttem át a sodrófát, s akasztottam fel a konyhában, hogy mindig szem előtt legyen, és szem előtt legyek. ("Igen Mami, tudok sütni!") Mi akadályozott meg eddig, hogy használjam? Igen hosszú, kétszer olyan hosszú, mint azok a kurta sodrófák, amikkel az Üzemben (új nevén: The Dump) dolgozom. Amikor először megpróbáltam vele tésztát nyújtani, még nem tudtam kezelni, billegett a sodrófa, hol az egyik oldalon, hol a másikon ért le, bénáskodtam, nem volt meg a gyakorlatom... Így inkább felkerült a falra.

No, de most, most levettem a falról, lefújtam a végéről a port, letöröltem, szagolgattam. Még érződik rajta a fájába hosszú évek alatt beleívódott dohszag, ami nagyanyám házára jellemző (azok a fránya, alulról folyamatosan ázó falak). Kicsike honvágyam támadt, de aztán eszembe jutott a ház állapota, s inkább a sodrófára koncentráltam. Nyújtani kezdtem vele a tésztát. Remekül ment. Nem tapadt. Nem billegett a sodrófa, megvan a gyakorlat. 

Kinyújtottam a tésztát, kiszaggattam az embereket. Megszagolgattam megint a rudat. Sikerült belegyúrnom, nyújtanom kicsit a saját mézeskalács illatomat. Idővel talán a dohszag is eltűnik.

S ha minden jól megy, sikerül a színén is sötétítenem egy-két árnyalatnyit, ha elég sokáig használom.