Kaszasuhintó július

Odakint (végre) veri az ördög a feleségét, s amíg el nem csattant néhány lusta villám, s le nem szakadt egy gyors zápor, addig talajtakaró növényeket próbáltam elültetni a ritka pocsék talajú előkertünkbe. Amit évek hosszú elhanyagolása után nemrég rendbe tett két kertész, visszavágták a bokrokat, kitépték tövestül a lágyszőrű palástfű túlságosan elvadult egyedeit, s most már újra látni a dekoratívnak szánt kőréteget az agyagos talajú, nylonnal takart "föld" tetején. Ha a köveket félrekaparom, és az új, éles hegyű lapátommal lyukat fúrok a talajba, s megtöltöm a lyukat rendes komposzttal, akkor még esélye is lesz annak, hogy ott majd szépen elterülnek az apróvirágú talajtakarók - ha nem dobják fel a talpukat egy hét múlva, ahogy az uram a növényeim esetében jósolni szokta.

A hátsó kertet nem bíztam a kertészekre, az ottani bokroknak magam álltam neki Ede kissé már rozsdás fűrészével. Most újra éri napfény a bokrok alját, de nem fogom magam elragadtatni, és teleültetni növényekkel: a macskák még mindig itt vannak a szomszédban, s előfordulnak - főleg késő éjjel, vagy hajnalban - a mi kertünkben is. S igen, Emőke, amióta volt pár nagyobb eső, és vizes a bokrok alatti kiskert, nincs odakakálás! Amúgy a bokrokat igen megviselte az eső nélküli három hét, rengeteg levelük megsárgult, lehullott, én pedig nem takarítottam el őket. Talán ez a vaskos levélréteg is hozzájárult, hogy máshová járnak pisilni az édesek...

Drukkoljunk, hogy ez így is marad. Addig is, a tényleg hűvös, sötét sarokban elkezdtem egy másik komposzthalom kialakítását, a nagyobb ágaknak, gazoknak. Ezeket nem merem a komposztedény lakóira bízni.

Willie függő virágkosarai gyönyörűek. Ez a hátsó kertben van:

***

Lassan vége a hónapnak, s csak egyfajta homályos ez-is-elmúlt érzésem van az egészről. Mert annyi minden történt. Itt volt Gabi barátnőm Münchenből, volt férjével, Max-szal, és sikeresen körbeutazták az országot. Egy hétvégét előtte itt töltöttek velünk, a környéken autóztunk, igyekeztük belezsúfolni a két napba a kötelező látnivalókat. S közben, ahogy jártunk-keltünk, s a félig-meddig már elfeledett idegenvezetői mondókámat próbáltam két nyelven ledarálni, az jutott eszembe, hogy milyen régen utaztunk mi V.-vel az országban, pedig mennyire szép, és mi minden látnivaló van még elrejtve, amit nem láttunk. S ez az érzés csak erősebb lett, amikor Gabiékkal még utoljára ettünk egyet most csütörtök este, Newgrange közelében, s hallgattam őt, ahogy élményeikről mesél. Az éjszakát mi is a szállásukon töltöttük, kölcsönadtuk ugyanis nekik Focist, s mivel másnap igen korán kellett kint lenniük a reptéren, ésszerűbbnek tűnt, hogy mi felmegyünk a kocsiért, ott alszunk, s kirakjuk őket a reptéren munkába menet.

Így esett, hogy igen-igen-igen korán keltünk, s halkan osontunk ki a remek Newgrange Lodge kapuján (ahol egyébként magyarul köszönt ránk egy férfi), s életemben másodszor láttam megint hajnali párát egy folyó (ezúttal a Boyne) felett.... s aztán napfelkeltét az M1-esen száguldva a reptér felé. Élmény volt a reggeli kelés, a barátok kedvéért, de a vadidegen helyen való nyugtalan alvás eléggé megviselt, s egész nap nyűgös és gyűrött voltam, még Ray-jel, a szakáccsal is összeszólalkoztam egy tortadekor kapcsán.

Azóta már kaptam pár képet Gabitól, s hamarosan megjön a többi is. Olyan klassz helyekre jutottak el, némelyikről nem is hallottam. Főleg azért, mert ők szeretnek túrázni, erdőt-mezőt járni, s főleg a természeti látványosságokra koncentráltak. S elmondása alapján már az első úticélnál leragadtak volna, akár egy hétre is, s azért foglalta le előre a szállásokat, hogy biztosan továbbmenjenek, s megnézzenek mindent, amit tervezett.

***

Bray-ben utolsó hetéhez érkezett a Summerfest, aminek szerintem a légi bemutató volt a legkiemelkedőbb programpontja. Vendégekkel ültünk ki a tömött tengerpartra, ahol a kislányuk lányoktól szokatlan lelkesedéssel megcsodált minden repülő szerkezetet. Szerencsénk volt az idővel, nem sütött nagyon erősen a nap, nem főttünk, de nem is fáztunk. Úgy tűnt, az idén igencsak alaposan és zökkenőmentesen szervezték meg a több tízezer látogató számára a parkolást: a városon kívüli zöldterületeken ideiglenes, ingyenes parkolókat rendeztek be, s onnan buszokkal vitték a tömeget a partra. Még a felettünk lévő iskola rögbipályáján is sorjáztak az autók. A mi telepünkön nem volt egyetlen illegális parkolás sem, hála a tábláknak, a lelakatolással való fenyegetésnek. Még a behajtó is üresen tátongott, ez nem fordult elő még soha, mindig tele volt parkoló kocsikkal.

A hétvégi Food and Garden fesztivált hála egy alapos migrénnek, elmulasztottam. Első igazi pihenőnapom lett volna tegnap, erre jött a migrén. Már reggeltől facsarta a fejemet, csak reménykedve bámultam a város határáig merészkedő felhőket, hátha lesz eső, de egy csepp, annyi sem esett. Dublinban bezzeg szakadt. Délutánra valamivel jobban lettem, elmentünk újságért, ebédért, de a kiállítósátorba nem mentem be, mert meglepő módon belépőt szedtek a kegyért. Kihagytam. Ahogy kihagytam a környék nevezetes vendéglőinek és szakácsainak főzőbemutatóját is, és a sztárvendéget, a híres Jean-Christophe Novelli-t is csak fotón néztem meg. Majd máskor... Ha fáj a fejem, akkor nem érdekel semmi.

A piac rendes éves adománygyűjtőnek szánt barbecue-ja pedig tegnapelőtt, szombaton este volt. Egy tál hagymás uborkasalátát ajánlottam fel, s az (elég csendes) reggeli piacról megmaradt gyömbéres szeleteket. Daphne, mentorom, egész asztalnyi társaságot hozott magával, akik között egy énekes is volt. A férfi három dalt énekelt el, az egyre lelkesebb vendégek tapsától, énekétől kísérve, csupa ismert, népszerű dalt. Remek hangja volt, amit alaposan ki is engedett a kis faépület rozoga falai között - pedig páran hogy' aggódtak, hogy esetleg valami amatőr lesz, s majd kínos mosollyal kell végigülölni a dalolást. Többek közt én is...! Ugyanis Daphne hajlamos bárkit felkarolni (pl. engem), mindenkin segíteni akar, hogy megmutathassa, mit tud, függetlenül az illető tudásától. S sosem lehet tudni, kivel rukkol elő... Féltünk, hogy valami amatőr lesz, aki énekesnek képzeli magát.

A buli után pedig mosogatást vállaltam, kettesben Pat-tel, aki szintén férj nélkül jött a rendezvényre, és hajlandó volt velem a koszos edények halma mellé állni. A tömeg sokára oszlott szét, csak amikor végleg elfogyott a desszertek és borosüvegek sora, akkor indultak haza, így éjfélre végeztünk csak. Mint a mai köszönő sms-ből megtudtam, jól sikerült a dolog, és a költségek levonása után majdnem 2000 euró jött össze. 

***

Közben két nagy döntés is született családunkban: nem kell megválnom Focis-tól, legalábbis addig nem, amíg V. nem talál meg magának egy megfelelően napsárga, turbós autót. Örülök, mert bár Julie-t vezetni élvezet, megy, mint a golyó, és nagyon kis csinos, de néha elég nehéz összehangolni a munkaidőnket, s ha sok a munka, akkor nem árt, ha két kocsi van, s nem függünk egymástól. Ugyan már kialakítottuk a munkábajárás egykocsis rendjét: V. felkel velem korán, elvisz munkába, hazajön, visszafekszik, én pedig délután elhozom a kocsit, majd este visszamegyek érte. Így is meg lehet csinálni. De ha sok a megrendelés, vagy "jajistenemholnaprakellasüti", akkor bizony sokat jelent, hogy kiesik-e az az egy óra a munkaidőmből, amíg begyűjtöm V.-t este fél hétkor...

A másik, hogy mégiscsak megyünk nyaralni. Szolidan csak, egy hétre, s nem maradunk Bilbaó-ban, hanem elmegyünk egy autós körútra Asturias-ba, a Zöld Partra, Costa Verdé-re, megnézni a Picos de Europa-t. Paco kollégám regéket zengett róla, hogy milyen gyönyörű vidék. Azóta a könyveket bújjuk, útiterveket készítünk, kötelező és "esetleges" megállópontokkal. Mint kiderült, Baszkföld és Asturias között található az Altamira barlang, ami ugyan nem látogatható, de a látogatóközpontja és egy mesterséges másolata hasonlóan nagy élményt nyújt, mint az eredeti. Amióta voltunk a Niaux-i barlangban, tudom, micsoda megrendítő élmény látni a csodás barlangrajzokat, úgyhogy ez a felfedezés igen nagy öröm volt számomra!

Október első hetéig még bő két hónap van hátra, rengeteg sütéssel (= pénzgyűjtési lehetőséggel). Remek út lesz, alig várom.

***

Múlt csütörtökön már igen mentem volna el a munkából (megrendeléseim voltak, amit az esti program miatt minél előbb igyekeztem volna befejezni), amikor főnököm szólt, hogy még ne menjek egy kicsit, mert "hand model"-kedni fogok. He? Kiderült, hogy új fotókat készíttet a weboldalra, és ha jól sejtem, a sütős órákat akarja velük meghirdetni, s ehhez kellett néhány olyan profi felvétel, amint éppen sütök, s csak a kezem látszik, amint éppen összerakom az egyik süteményt. Még nem tudom, mennyi fog látszani megvastagodott, löttyedt felsőkarú karjaimból, és kissé csokifoltos pólómból, remélem, semmi. Hullattam a lisztet a tálba, lassan csorgattam a citromlevet a cukros keverékhez, óvatosan öntöttem a tölteléket a tésztaalapra, ahogy a fotós néni kérte... s közben igyekeztem ellesni a fogásokat...

Majd szólok, ha a fotók megjelentek az Üzem weboldalán.

(Igen, jön majd a párizsi beszámoló is, csak most még befejezem a kertet, amíg le nem szakad az újabb zuhé. Az ördög befejezte az asszonygyapálást, mehetünk ültetni.)