Vigyázat, nyafi! Aki akar, ugorjon.

Nagyon köszönöm az ötleteket, szépen gyűlik a lista, jegyzetelek, új receptkönyvet nyitottam, nem mondhatom, hogy mind bedobható az Üzemben, de azért feljegyzésre kerül, és... fokozatosan engedek le, mint a lufi. Az a helyzet, hogy most már szinte ijesztő az, hogy mennyire nem fogynak a sütik. Valahogy kevesebb édességet esznek az emberek (újévi fogadalmak?), s most már kétszer is megtörtént az, ami még soha: majdnem egész héten kitartott a tepsi brownie, és a citromos szelet! 40 szelet nem fogyott el 4 nap alatt! Elképzelhető, milyenek már, ég a képem, de még mindig ott vannak a pulton az itt-ott már megszáradt szélű szeletek. A híres Üzemben... Kidobni nem engedik, vékony szeleteket vágok le a szélükből, mentve, ami menthető. Egyre kevésbé van mire büszkének lennem. Persze, mindenki pénzből él, de a takarékosság jegyében azért nem kellene ilyesmit a vevők elé rakni. Nem tudom, mi a magas búbánatnak kell ebben a recessziós időben hat-hétféle süteményt-tortát a pultra tenni, s imádkozni, hogy fogyjanak, amikor három-négy bőven elég lenne. De azok frissek maradnának, s sűrűbben sütnék belőlük.

Így nem sütök, mostanában hamar eljövök munkából, s tudom máshol hasznosítani az időmet.

Sosem felejtem el, hogy szülővárosom egyik nagynevű kávézójában, amely igen szép, többgenerációs múltra tekintett vissza, a nap végeztével a megmaradt sütemény öregek otthonába, gyerekotthonba került, mind, amin másnap látszott volna, hogy nem friss, vagy krémmel volt töltött stb. azt megkapták ezek az intézmények. S nyilván mindig a forgalom szerint alakult a sütött mennyiség, gondolom én.

***

Egy kicsit azért vagyok leengedve, mert lelkesedésem, kísétletezőkedvem lenne, de a főnökömet nem érdekli a sütis rész. Most, mivel látta, hogy a sütik nem nagyon mennek, újabb dolgokba vágott bele. Azok lettek nagyon fontosak. Supper club, vacsoraajánlat, Facebook-on meghirdethető érdekességek, pl. kutyafalatka felajánlása a kutyás vendégeknek. Ehhez felkért, hogy süssek dog biscuit-et, vagyis valami száraz, házilag készült sütit, recept forog a neten elég, "micsoda poén, csont alakút süssek, de jó lesz".

Karrierem csúcspontja, alighanem, hogy dog biscuit-et fogok sütni. Nem érzem megalázónak, félre ne értsen senki, tényleg poén, egyszerűen csak az a bajom, hogy egy óráig bújom a netet receptért, bepasszolom a rutinba, megpróbálom kihozni fillérekből (lásd kislista), leaggódom a fejem azért, hogy vajon melyik vevő köt majd belénk, hogy elég egészséges-e a süti a "zebének", pedig mindez egy futó ötlet. Mint amikor vagy száz kis mézes lapocskákat sütöttem a kérésére, s a cukormázra nyomtatott QR-kódunk került volna rájuk. Vagy húszat használtunk fel, aztán elmentem nyaralni, s senki nem ragasztgatta őket a mézesekre, s azok szépen megpunnyadtak a dobozukban, a polcon. Azóta sem kérdezte, mi történt a maradékkal. Akkor jó ötlet volt, ennyi. 

Mint a kenyerek. Azon is mit dolgoztam. Emlegettem sokféle ízesített kenyeret, Zsuzsi, a Tiédet is, bagettek, ilyesmik. Várjunk velük, majd ha nagyobb lesz a forgalom. A minap takaróba burkolva vittem be a csendesen kelő tésztát, hogy majd odabent kisütöm, lássuk, másmilyen lesz-e a kenyér egy nagyobb, ipari sütőben. Még be sem raktam az itthon, saját anyagokból összeállított kenyeret a sütőbe, már mondta, á, túl sok erőfeszítést igényel, túl hosszú idő egy kovászos kenyér elkészítése,  minek.... (WTF??)

Annyi azért örömömre szolgál, hogy V. boldogan megeszi a kísérletezés jobbára ehető, ha nem is mindig fotogén végeredényeit, sőt, továbbiakra unszol, de azért néha rettenetesen le tud hervasztani az ilyesmi. Mindegy, talán majd később. De legalább kiokosodom kenyérből, s bár továbbra is frusztráló élmények érnek kovászoskenyér készítése közben, azért próbálkozom. V. szerint ez a hideg, nyirkos idő az oka. Olyan kedves tőle, hogy nem az én gyakorlatlanságomat vádolja :-)

S elnézést, tudom, nyafogok. Pedig megígértem, hogy nem fogok. Umalmas már, a múltkor vendégségben éppen belekezdtem volna egy már jól begyakorolt monológba, amikor V. ügyesen elvágta a szóáradatot, s hazajöttünk. Néha hallgatom magam kívülről, s jaj Istenem, de unalmas a mindig visszatérő téma! De főnököm az idegeimre megy a szétszórtságával. Meséltem ma V.-nek, hogy a mai első, együtt töltött félóra után úgy jártam-keltem főnököm nyomában, mint egy nyomeltakarító és/vagy óvó tyúkanyó. Az utána maradó dolgokat takarítottam, bajt hárítottam el. Ray, a szakács Darmody trail-nek nevezi a jelenséget (ez főnököm családneve). Nyomok, amiket maga után hagy. Tegyók fel, főnököm mondjuk, lekvárt tölt a csatos üvegbe. A többkilós lekváros bödön ottmarad a pulton. A szétcsurgott lekvár szintén. Valaki tortaszeletet rendel, levágja a szeletet, majd ottmarad a torta, mellette a koszos kés, a tejszínhabos pekedli, a habos kanál. Felteszi a lángra melegedni a palacsintasütő edényt, majd telefonál. Hosszan. A már füstölgő, túlforrósodott edényt ijedten kapom le. Egyszer még lángrakap. Nagyon szétszórt. Nem szeretek vele dolgozni. Ma két adag sült tojás kapott oda, mert másra figyelt. Ha esetleg mondaná, hogy legyek szíves, csináljam a kajákat, mert más dolga van, csinálnám, de ne kelljen gondolatolvasóként kitalálnom, hogy mit akar. Baromira fárasztó. Próbálok belefelé mosolyogni ezeken, de nem mindig sikerül.

Na, de. Most már legalább tudom, hogy egy felforrósított vas-, vagy cserép edényben legjobb kenyeret sütni egy olyan kis nyamvadék házi sütőben, mint az enyém. S nemcsak azért, mert már az elhasználódás erős jelei mutatkoznak rajta, s itt-ott ereszt belőle a hő. Egy ilyen felforrósított edény biztosítja leginkább azokat a körülményeket, amiket egy pékség kis ajtajú, alacsony, jól bedurrantott sütője nyújt.

Tehát azért ért valamit a sok kísérletezés, ott egye meg a fene, ő mit gondol.