Hogyan nem találkoztam Anthony Bourdain-nel

Hogy nem találkoztam vele, az nagyon-nagy csalódás volt nekem, ezért leírom, részletesen, mert emlékezni akarok a körülményekre. Akiket nem érdekel a konyha, nem nyűgöznek le tehetséges szakácsok, azok ugorjanak, és érjék be a címmel: végül is, nem találkoztam a világ egyik legismertebb szakácsával. 

***

Az úgy volt, hogy... 

Először is múlt héten kaptam egy emailt a főnökömtől, aki éppen szabadságon volt Indiában. Már merőben szokatlan volt ez, hogy a szabadságáról emailezzen nekem, nem vagyunk mi annyira jóban, hogy élményeiről még a visszatérte előtt beszámoljon. A második mondata már jelezte, hogy nagy dolog van készülőben. A világ egyik legismertebb szakácsa (igen, szakácsa, mert magát annak aposztrofálja) jön filmezni a kávézóba. S hogy készüljek, kéri, mármint a főnököm, hogy sütik feltétlenül legyenek, s rendeljek ehető virágokat a torták tetejére, s esetleg készítsek a már régóta nem árult flower bun-jaimból párat... Majd a férje, Declan bejön reggel az Üzembe, helyettesíteni őt. S a jelek szerint csak félórát lesz ott a stáb, minden nagyon "casual" lesz, "they just want to come in to talk about cakes".

ABOUT CAKES!

Vagyis rajtam a világ szeme, uramista, nekem itt készülni kell. Körbeugráltam az Üzemet, mert mégis, a zember nem akárki, a könyvét pár éve olvastam, a sorozatából egyet-egyet láttam (éppen az ő dokfilmje alapján lágyult meg a szívem Ferran Adria iránt), biztosítottam Paco-t, hogy a fickó nagyhírű és eszméletlenül jóképű, ugyanis Paco-nak fogalma sem volt, kiről ír a főnököm.

Ugyancsak bamba arckifejezés fogadta a hírt Ray részéről, de addig-addig lelkesedtünk neki Anizzal (aki bezzeg nagyon is tudta, ki Bourdain), míg beleegyezett, hogy bejöjjön korábban, s csinálja a kajákat, ha kell. 

Aztán délután bejött Declan, főnököm kedves és laza férje, s megmutatta az eredeti emailt, amely az egyik szerkesztőtől jött, s amiben az szerepelt, hogy "and we just would like to talk about "Cake". Vagyis nem cakes, nem a tortákon van a hangsúly, hanem az Üzemen magán. OK. S utána véletlenül bepillanthattam abba a mailbe is, amit főnököm írt vissza a stábnak, s amiben az szerepelt, hogy "a reggeli műszakot Paco és Declan csinálja"... basszus, mintha én nem is lennék. Ez kicsit fájt, de Istenem, ez van, resource vagyok, ezt tudtam eddig is.

Aztán kézen-közön, Twitter-en és Facebook-on át kiderült, hogy A Szakács tényleg Dublinban van, a képei szerint ivott a kocsmában, melyben a világ legjobb Guinness-ét mérik (Gravediggers, alias Kennedy's), evett ír reggelit (eléggé oda volt kapatva a kaja, megjegyzem), tehát minden adott volt, hogy fel merjem tételezni, akkor tényleg ő jön szerda reggel, nemcsak egy irattartós ember adatot gyűjteni, hogy aztán kiderüljön, nem vagyunk elég jók nekik, hogy Dublint reprezentáljuk A Szakács legújabb dokfilmsorozatához.

Kedden Aniz már azt mondta, tutira jön, neki "Declan azt mondta". Ki tudja, milyen mailek jöttek-mentek a hétvégén, velem nem osztotta meg senki, így lelkesen készültem sütikkel, tortákkal, még új receptet is bedobtam a nagy alkalomból, amit majd ide is leírok, mert igen finom. Ray húzott, hogy fogok-e tudni aludni Í:-) Izgalom, készülődés, túlórák, s közben némi lelki összeomlás, mert ha szétnéztem az Üzemben, az jutott eszembe elsőnek, vajon nem fog-e A Szakácsnak szemet szúrni, hogy ráférne egy alapos dörzsölés a csempepadlóra, vagy hogy a mosogató felett fekete a csempék kerete a sokéves retektől? V. biztosított róla, hogy ez nem az én gondom, a sütikre koncentráljak, s nagyon jó lesz, és csak lazán, és HAZA NE MERJEK jönni anélkül, hogy legyen egy fotó rólam és a nagy emberről. Na, hiszen. 

Szerda reggel vittem a könyvét, hátha tudom dedikáltatni, s a nagyon korán megérkező Paco-val készültünk lelkesen. Amandával, akinek elárultam A Szakács  jöttét, megbeszéltük, hogy ő, mint "vevő", fog felénk "tévedni", éppen begyűjteni egy rendelést, hogy élőben láthassa nagy ideálját.

Szép lassan kezdtek megérkezni az emberek. Declan, aki megdicsért a szépen megrakott pult miatt, aztán Amanda, majd Aniz, aki egy ismerőst is hozott magával, később Nina, amerikai kollégánk, mindenki "éppen csak erre járt és beugrott egy kávéra". Declan csak nevetett, hogy sebaj, kellenek a kuncsaftok, legyen tele a helyiség. (Főnököm valószínűleg nem fogadta volna ilyen rugalmasan a személyzet nagyszámú jelenlétét...) Mindenki ott volt már, csak a stáb nem. Késtek.

Egy órát. Addig a mélyen lélegzést és a fesztelen arckifejezést gyakoroltam. Végül is, ő is csak egy ember, ismételgettem magamban, ugyanúgy nyög a wécén, mint mi, s titokban reméltem, hogy nem lesz nagyarcú mádiasztár, hanem jó fej, és közvetlen, és mittudomén. Emberi. Olyan, amilyen abban a dokumentumfilmben volt, amiben meglátogatta Ferran Adria-t, mielőtt bezárt az El Bulli. Arra mondta az uram, hogy ez igen, egyik szakács tisztelgése a másik nagysága előtt, alakoskodástól mentesen. No, az remek műsor volt. Itt a második része, ha valakit érdekel.)

Aztán tízkor megjött a stáb. Fiatalok, négyen, egy japán csaj, aki azonnal zavarba jött Declan észak-dublini akcentusától, egy Jeremy nevű operatőr, igen profi cuccal a vállán, egy fiatal lány, valamint a vezetőjük, egy Phil nevű szőke pasi. Mindegyikőjük fülében fülhallgató, nem ám csak úgy kiszóltak egymásnak az ajtón, ha kellett valami, arra ott volt a rádiójuk, mindnek az övén. Próbáltunk diszkréten az ajtón kibámulni, miért nem jön már Bourdain, még a laza Declan is bedőlt egy kicsit a székén ülve, hogy kilásson az utcai kapu felé.

Bourdain sehol. A tennivalómba temetkeztem, majd meghallom,  ha jön. Addig csak kevergetem itten ezt a tucatnyi tojást, elvagyok, kérem szépen... trallala-trallala, pritty pretty prütty. Egyszerre csak Ray hajolt hozzám, s odasúgta: "He is not coming!"

Nekem még életemben ennyire nem ereszkedett meg az arcom, mint akkor. Van az angolnak erre az érzésre egy jó kifejezése: my heart sunk. Szinte éreztem, ahogy a szívem megindul a gyomrom felé, basszus, ilyen nincs. Tényleg nem? 

Tényleg nem. Sőt, hamarosan kiderült, hogy "Tony" - ahogy a japán csaj emlegette -, már tegnap reggel továbbrepült a következő színhelyre. S lassacskán, ahogy dolgoztak, ahogy kérdezősködtek, az is kiderült, hogy a fenét az Üzemről szól a felvétel, egyszerűen csak vágóképeket biztosítunk a műsor dublini fejezetéhez. Ami tulajdonképpen arra van kihegyezve, hol egyen-igyon a turista, ha van egy-két napja itt. "Tony" itt evett, ott ivott, vacsorázott, de vannak még más helyek is, s míg nyilván elsorolják majd a lehetőségeket, be lesznek vágva a képek. Hogy hol készült a felvétel, az talán nem is számít. Jeremy jött a kamerájával, s sokszor, sokféle szögből felvette Ray-t, amint tojást süt, szalonnaszeletet pirít serpenyőben, s kenyeret vajaz. Közben, ahogy a tojásfeltörés izgalmas műveletét filmezte, hátrált a konyhapultunk mentén, s engem, aki ott dolgozott mögötte, beszorított a sarokba, úgy, hogy kis híján a szemetesben kötöttem ki - de passzolt is volna a helyszín a hangulatomhoz, az biztos.

Gondolatban búcsút intettem a bekeretezett fotómnak, amit már lélekben ki is raktam a konyhában, mint karrierem csúcspontjának mementóját, és csendben próbáltam úrrá lenni csalódásomon. Declan közben készült, egy sor kérdést raktak elé papíron, olyan, az Üzemhez korántsem tartozó kérdésekkel, mint hogy "hogyan jellemezné Dublint egy mondatban"? S felhívták rá a figyelmét, hogy nyugodtan említse meg közben az Üzemet, ha úgy gondolja...

Kettőnk közül Ray volt jobban felpaprikázva amiatt, hogy nem mondták meg nekünk, hogy Bourdain nem lesz ott. Valószínűleg a várakozásra elszúrt túlórák is zavarták. De azért az érdeklődését sikerült felkeltenem, s elkérte tőlem Bourdain híres könyvét, amiben egyébként remek tanácsok vannak összefoglalva mindenkinek, aki valaha is a szakácskodás gondolatát forgatja a fejében. Amikor Ray látta, hogy Jeremy a kamerájával a tortáim felé közelít, akkor szólt neki, látta-e már a vitorlás alakú sütimet, amin kis ír zászló van? Mert az remek kép lenne - s Jeremy köszönte szépen, rá is közelített a sütire. Majdnem elbőgtem magam, hogy ennyire rendes a kollegám. Még ha nem is kerül bele a süti műsorba, akkor is.

Aztán összepakoltak, megitták a kávéjukat, s elmentek. A japán csaj "jaj, de imádnivaló!" felkiáltással elfogadta Declan-tól a repi táskát és kötényt. Ennyi. Maradt utánuk a filmezés kedvéért készített két érintetlen, és egy félig megevett sült tojás csészében, s egy  megrágott kenyérszelet. S valami üresség belül. Nem volt jó nap.