Retail therapy

Miután tegnap a "dráma" hatása elült a gyomromban, és a vasalás nagyját is sikerült befejeznem, vásárolni mentem. Útba esett a bank, végre nyitva volt, el lehetett intézni néhány befizetést. Ráérősen mentem, orrig sálba tekerve. Annyira megadtam a módját a kimozdulásnak, hogy hosszan válogattam, melyik (elhanyagolt) sálamat vigyem magammal a kiruccanásra. Kész felüdülés volt a friss levegőn, az alacsonyan vakító napsütésben mászkálni az emberek között. De a sál, a kesztyű elkelt, hideg volt nagyon. A rádió szerint 1963 óta nem volt ilyen hideg, ilyen tartósan fagyos a tél. Csapadék semmi, legalábbis itt a tenger mellett, csak fagy. A telep melletti iskola sportpályáján fiúk fociztak, lenge sportöltözetben - ilyesmire is csak az ír srácok képesek, hogy vesebaj és lefagyott lábujjak nélkül rohangáljanak a -1 fokban.

Fő úticélom az Anvil nevű bolt volt, ahol masszív leárazás fogadott - karácsonyi holmik főleg, műanyag koszorúk, díszek, gyertyák tömege, de edény, konyhai ezmegaz is akadt leárazva bőven. Sajnos, most sem kaptam terrine dish-t, nem jött meg a szállítmány. Ez alighanem égi jel volt. Kétlem, hogy sűrűn ennénk majd terrine-t, ez csak az én bolondériám, hogy pár recept kipróbálása miatt ilyesmibe akarok pénzt fektetni, amikor egy hosszúkás, négyszögletes fém sütőedény is megteszi... S az van. Így inkább más, hasznos, az új termékekhez szükséges dolgokat vásároltam az ajándékbónom maradékából: egy kisméretű Sabatier kést, kisméretű pite (tart) formákat, s a tészta vakon sütéséhez további porcelán golyókat, többször használatos, teflonos sütőlapot. S muszáj volt hangosan felnevetnem, mert mindjárt az első polcon paella serpenyők fogadtak - Pappito éppen a minap írt le egy jó paella-receptet -, s igen-igen mulatságosnak tartottam, hogy ebben a csöpp kis ír városkában ilyesmit lehet kapni. Sosem láttam itt azelőtt. Sajnos, a legkisebb méret is túl nagy lett volna számomra, de azért melegen végigsimítottam rajtuk, emlékezve barcelonai kirándulásainkra. Egy ottani konyhaboltban is megcsodáltam őket, de ez is egy olyan étel, amihez jó egy szélesebb, alacsony oldalú serpenyő, nosztalgia-főzésekhez az is elég.

(Apropó, régóta érik bennem egy írás a kajával való kapcsolatunkról. Néha úgy érzem, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok a "mit eszünk és milyen minőséget" kérdéskörnek. Néha pedig úgy gondolom, hogy a mindenségit, igen is, számít. Néha pedig elcsodálkozom, hogy hogyan jutottam el ide, hiszen senki nem kergetett az asztal körül ifjúkoromban, ha nem volt a konyhaszekrényemben ötféle só... No, majd ez a téma is sorrakerül.)

A kiszolgálást egy ír nő (a tulaj), és egy kínai srác végezte, aki egy - kínaitól számomra elég meglepő - közvetlenséggel azonnal beszélgetni kezdett velem, ahogy a pulthoz léptem. Azért volt meglepő, mert amennyire a kínai szomszédoknál tapasztaltam, szerintem nem valami csevegősek. Különösen az ír szomszédokhoz képest. Ez a srác azonban azonnal a hogylétem felől érdeklődött, amire adtam az obligát, "I am fine, thanks, and how are you?" választ, s meglepett, mert folytatta a csevegést... A kinézett kés egy lezárt üvegszekrényben volt, oda kellett hívnom, s a hosszú bolthelyiségen végigmenve egyfolytában kérdéseket tett fel, dicsérte a választásomat, rámutatott néhány más darabra, hátha az is érdekel... megjegyzést tett a kezemben lévő cuccokra... Vagy nagyon jól kiképezték, vagy belülről fakadt, nem tudom, de én még életemben nem találkoztam ilyen készséges és bőbeszédű kínaival, beleértve Sunny nevű, egykori Londis-beli kollégámat, aki aztán tényleg sokat csevegett.

Elégedetten távoztam. A retail therapy működik. Boldogan vittem haza az új kis cuccaimat, megint volt mit tapogatni, próbálgatni... Nyugodt voltam, bizakodó, ötletekkel teli. Korábban a szememet forgattam, ha valaki retail therapy-t emlegetett, de azt hiszem, tényleg van benne valami. Elindul az ember, kirakatokat bámul, ráérősen sétál kirakattól-kirakatig... tervezget, végül betér a boltba, s vesz valamit, néha csak a vétel miatt... Emlékszem, amikor autóvezetési órákra jártam, minden egyes izgatott, átizzadott, átbénázott óra után muszáj volt megjutalmaznom magam, vagy csak azzal, hogy véggisétáltam a Dundrum Shopping Centre emberekkel teli folyosóin, vagy az útba eső Oxfam-ban vettem magamnak fillérekért egy használt könyvet... S azt hiszem, nem csak a nők vannak így: a férjem is képes órákat eltölteni azzal, hogy autókkal és felnikkel teli weboldalakat bámul és értékel, a vétel legkisebb szándéka nélkül... vagy majdnem szándék nélkül :-)

***

De gondolom, nem erre vagytok kiváncsiak, hanem arra, hogy folytatódott-e a dráma. Persze, hogy folytatódott/folytatódik. Bármennyire is arra számítottam, hogy kész, tények közölve, vége - nincs vége... Az éjjel hasfájás miatt fenn voltam két órát, így reggel, óracsörgéskor kábultan, kialvatlanul ébredtem, s csak nyökögtem valamit az uramnak, hogy én még alszom... aztán legközelebb már csak a telefon ébresztett, amit hagytam kicsörögni, így ex-főnököm csak üzenetet hagyhatott, hogy azért beszéljük már meg, és biztos találunk megoldást...

Jajistenem, nekem ehhez semmi merszem-kedvem nem volt, nincs ehhez - magyarázkodni, bizonygatni. Annyira örültem tegnap, mert azt hittem, kis naiv, hogy a roppant kellemetlen beszélgetéssel lezártam ezt is, s noha, akárcsak bennetek, bennem is felmerült egy-két kérdés a "nem olvastam mailt, nem tudom a címedet" kijelentéssel kapcsolatban, de úgy gondoltam, hasznosabban is eltölthetem az időmet a jövőben, mint hogy vajonok és talánok felett törpöljek. De aztán reggel hívott, s az uram is azt mondta, beszélnem kell vele... mert úgy helyes, ha megmagyarázom a döntésemet.

Ismerem magam, tudom, hogy egy telefonos beszélgetés során mennyire vagyok képes higgadtan fogalmazni (nem nagyon), így egy levél megírása mellett döntöttem. Azt többször át lehet olvasni, míg egy telefonban eldadogott mondat úgy alakul az idők során, ahogy azt a hallgatója jónak látja. S igen, gyáva vagyok, elismerem - nem akarok vele találkozni többet, s magyarázni a bizonyítványom. Sem a remegő kezem, számszélem látványával, sem jól-rosszult fogalmazott mondatkáimmal nem akarok eléje kerülni. A megjegyzéseitek, telefonhívásotok igen jól esett, de sem az uram, sem a Ti helyeslésetek nem ad elég erőt, hogy odamenjek és beszéljek vele. Nem valami profi viselkedés, de egy nyúlbélától mit lehet várni? Na, ugye.

Maradt a levél. Hihetetlen, de két órát törpöltem a féloldalas irományon. Átnézte az uram, s lecsaptam Botondra is, hogy nézze meg, ne írjak hülyeséget. Volt olyan kedves, és azonnal szakított rám időt. Így aztán nagy levegőt véve útjára engedhettem a levélkét, remélve, hogy mostmáraztán tényleg vége lesz, s elfogadja a döntésemet.

Remélem, nem kell semmiféle hivatalhoz fordulnom a pénz ügyében, de ha mégis, Zebrina, akkor fogom kérni a segítségedet, s annak a hivatalnak a nevét. Sejtem, melyik az, de jobb biztosnak lenni.

***

Madárbarátok, kérdés: jellemző az a madarakra, hogy a szokatlan hidegben esetleg nem járnak az etetőre? Megcsappant a máskor népes tömeg. A verebek-galambok eltűntek, cinkéből egy-kettő jön csak... a vörösbegyet és a szürkebegy párt sokszor látom... Szintúgy a szőlőrigókat. Még az uram is megjegyezte, hogy talán azért nem jönnek, mert a repüléshez meg kell emelni a szárnyukat, a gombóccá felborzolt testük így talán hamarabb kihűl(ne)... Tényleg hideg van, még a komposztedény teteje is ráfagyott a peremre, s amikor ma beledobtam a zöldséghéjakat, megfagyott giliszták hullottak vissza a komposzt tetejére...

Holnaptól pedig - hurrá! - kezdődik a sütés, megyek a nagybaniba lisztért, cukorért, mert üres a kamra, lehet papírmunkát intézni a piac részére, lehet kipróbálni a kapott és olvasott ötleteket... lehet új Excelt file-t nyitni a kiadásoknak-bevételeknek.