Unprofessional conduct

Dráma!

Amikor megcsörrent a telefon, pár pillanatig néztem a számot, s nyeltem: felvegyem-e? Ex-főnököm csicsergő hangja, heppinyújír, mi is a címem, amire a csekket küldheti? Kúl, gondoltam, nyugisan megemésztette távozásomat, s küldi a pénzt. Aztán kérdi, csütörtökön szállítok, ugye? S hátraszól a többieknek, hogy mondják, akkor mire is volna szükség...

A gyomrom megrebben, megkapaszkodom. Kérdem, a mailemet megkapta-e? Ó, nem, első munkanap, még nem nézett mailt. (Jesszus, akkor a visszaküldött kulcsot sem látta még.) Miért? Mondom a kis szövegemet, hogy januártól sajnos nem szállítok többet, remeg a szám széle, **ssza meg, hogy nem tudok higgadt maradni, érzem a hangomon a remegést. Nagyon felháborodik, kiabál, hogy na, de miért? Elmondom az indokom, de szerintem nem is figyel, nagyon fel van háborodva: ezt nem tehetem meg. Nem adtam neki elég figyelmeztetést, hogy akkor többet nem... This is a most unprofessional conduct - mondja, s mondatfoszlányok jutnak csak el hozzám, úgy hadar. Hogy üljünk le és beszéljük meg. Nemet mondok. Hogy ő engem barátnak tartott, s ez személy szerint neki mekkora csalódás, csalódott bennem emberileg, és milyen sokáig dolgoztam ott, és közéjük tartoztam, és ezt így nem lehet... (Átfutnak az agyamon a tőle kapott jutalmak, s az, hogy valaha tényleg értékelte a mukámat, de most már nem... mert az időben való kifizetés alighanem annak a jele lenne... szóval...)

Elmondom, hogy a levelet december 22-én küldtem el, mire ő, hogy nem kapta meg, s mi az, hogy akkor szólok, amikor nincsenek nyitva. (Csak átfut az agyamon, hogy nem is nézett akkor business mailt két ünnep között?) Ismételgetem a rövidke mondatomat, nehogy bármit is rosszul mondjak, sajnálom, hogy csalódást okoztam, de többet nem szállítok, végül csak annyit mond, ok, és lerakja a kagylót. Nyilván az ötödik ismétlés után neki is nyilvánvaló lett, hogy komolyan gondolom.

Lerakom én is, belélegez-kifúj, s vasalok tovább, de észreveszem, hogy a kezemben szaporán billeg a vasaló. Remeg a kezem, a gyomrom. Nem nekem való ez. S mint mindig - a fene egye meg -, magamban keresem a hibát, azonnal eszembe jut, hogy talán másképp kellett volna ezt csinálnom? Január a legcsendesebb hónap, bőven ideje új termékekkel pótolni az enyémeket... Vagy talán nem volt jó az emailcím, amit a kávézó weboldaláról vettem le? Megyek, megnézem, s a biztonság kedvéért továbbítom neki az eredeti mailt egy tőlük jött régebbi levél címét felhasználva (az emailcím egyezik). Majd keresem az uram, az ő józan hangja kell, hogy megnyugtasson. Megnyugtat, főleg mert ésszel érvel, s nem gyomorból és szívből, gondolkodás nélkül cselekszik, mint én szoktam. Kiküld az udvarra, mély levegőt venni, majd örömmel meséli, hogy a tegnap az Ebay-ről rendelt kiszúrókat mindjárt kifizeti, valamint a remek formájú macskás kiszúróra ő az egyetlen bidder.

Nekem pedig már azon jár az agyam, hol tehet nekem keresztbe ex-főnököm, mert tudom, hogy most aztán tényleg szereztem egy ellenséget magamnak. Egy igazit. De az én kis vidéki létem, piaci klienseim, üzleti kapcsolataim és az ő fővárosi neves kávézójának közönsége között elég kicsi az átfedés. Két piaci vevőmről tudom, hogy járnak oda néha... na és?

Az "unprofessional" jelzőt pedig felvésem a képzeletbeli táblára, az "obnoxious" mellé, amit egykor a managerem vágott az arcomba, amikor eljöttem a boltból. Egészen biztos, hogy egyik sem vagyok (de talán tényleg adhattam volna több notice-t?), de fáj, s egy darabig biztosan ezt a jelzőt sem fogom elfelejteni.

Mit tesz az ember egy ilyen dráma után? Angolszász módra stiff upper lip-et mímel, vizet forral, tejes teát iszik, és kiblogolja magából a feszültséget.