Stop the world, I want to get off

Már megint nem írtam egy hete... Mennek a napok, dolgozunk, megvagyunk, főzöm a vacsorákat, sütöm a sütiket, dekorálok, stresszelek a jövő héten elkészítendő 4 emeletes torta miatt... Az uram, mint mindig, medveölelésbe zár, amikor hazajön, de... de valahogy nincs kedvem írni. Pontosítok: semmihez sincs kedvem, vagy csak alig. Néha úgy kell magam kényszeríteni, hogy felemeljem a hátsóm, és értelmes dolgot műveljek órákon át tartó unott netezés helyett. Buzog bennem az aktivitás, egészen addig, amíg el nem kellene kezdenem meg is csinálni azt, ami rám vár. Megcsinálom reggel a listát, fejben, vagy papíron, mi az aznapi teendő, de amikor odáig jutok, hogy meg is kellene csinálni, akkor leeresztek, mint egy léggömb, és csak nézek, kifelé a fejemből, hogy... hát... izé...

Pedig olvastam jó könyvet, láttam jó filmet, láttunk remek tüzijátékot, hallottam érdekes izlandi útibeszámolót baráttól, röhögtem nagyokat a zuram beköpésein, mégis, már odáig sem jutok el, hogy kedvem volna írni ezekről. Valamint a rossz hírek, az újságból- tévéből dőlő rengeteg nyomorúság, az még külön elborzasztó. Ha nem veszek róluk tudomást, érzéketlen disznónak érzem magam, ha odafigyelek, ökölbe szorul a kezem a tehetetlenségtől.

Ez van.

Van ennek az érzésnek valami neve?

No, mindegy, no worries, ez csak amolyan életjel, hogy nincsen ám velem semmi baj... Csak nyafogok... Nyafogok, mert nem tudom, hogy mennyire nincs okom nyafogni... Ha három műszakban húznám az igát, nem lenne időm ilyen úri huncutságra... ha elvitte volna a víz a házamat, nem lenne időm ilyesmire... mint nyafogás egy blogon... "Jó dolgodban nem tudod már, mit csinálj". - mondaná nagyanyám.

Várom a seggberúgást, hogy észretérjek végre. Daphne szokta mondani, ha nagyon elfogna a kétségbeesés, számoljam meg az ujjaimon, mi mindenért adhatok hálát, aztán nyafogjak...

Lássuk - segít?

Egy... Kettő... Három......