Berchtesgaden-Sopron

A fogadóbeli dús reggelinél kissé úgy éreztem, tudathasadásom van: az egyik fülembe magyar szó hallatszott, a másikba angol. Mint kiderült, a hátam mögött egy angol és egy magyar család ült. Utóbbiaktól reggeli végeztével magyarul köszöntünk el, s mentünk megkeresni a turistairodát, hogy megérdeklődjük, nyitva van-e a Grossglockner hágó. A térkép úgy jelezte, májusig zárva van, de nem akartuk elhinni, a közeli hegyeket vastagon beborító hó ellenére sem.

Sajnos, a térkép nem hazudott, valóban zárva volt, ide sem tudtunk elmenni, ezzel V. első nagy vágya ment fuccsba. Ehelyett a kapott ingyenes térkép alapján elmentünk a közeli Rossfeld körutat megtenni, amely meredeken kapaszkodik fel a környék egyik magas hegyére, kb. 1600 méter magasra. Alig indultunk neki, már az ég felé mutatott Böhöm orra, az egyik gyomorszorító kanyar hamar követte a másikat. 4.20 euróért autózhatunk végig ezen a szenzációs kilátást biztosító úton. A tetején megálltunk egy kávézó-menedékháznál, ahol öregecske nénike kezelte a jókora konyhát. Habos kávét rendeltünk, s kimentünk a teraszra, kiélvezve azt a csodás napsütést, és ráérős ejtőzést, amiért megéri síelni menni – Erika szerint :-) A tetőn piros lábú, sárga csőrű, fekete madarak üldögéltek, s a környező fákról egyre csak szálltak alá, érdekesen tartott szárnyakkal, mint a vadászbombázók. Hó és hó mindenfelé, halk csöpögés a háttérben, idill, leírhatatlanul nagy nyugalom. Aztán fura, mélyből jövő, távoli morajt hallottunk, összenéztünk: te, ez lavina. Sosem voltam még síelni, nem tudom, milyen élmény az, hogy pár remekbe szabott lesiklás után a napos teraszon, kávé mellett lazít az ember, de ez az élmény közel járt hozzá, már talán csak egy kis pángalaktikus gégepukkasztó hiányott abból a kávéból, tökéletessé téve az élményt. De a helyi szeszeket nem kóstoltuk meg.

A fotózás után továbbautóztunk, de nem messze, csak a legközelebbi parkolóig, ahol egy skót (!) 4x4 mellé parkoltunk. Innen néztem meg messzelátóval a Sasfészket, amelyet – azóta már tudom –, a Führernek építettek 50. születésnapjára, az ő eredeti nyaralója alatta volt, de azt a németek lebontották. Egy másik hegyoldalon síelők, nyugágyban napozók... Az út remek volt, bár a meredek lejtők kanyarjainál kicsit markoltam az ülés szélét. Mindenképpen meg kell nézni, nem hosszú program, fotózási lehetőség és parkoló bőven akad.

Ez után számítgattuk, lenne-e még idő bemenni Salzburg-ba, amit V.-nek mindenki melegen ajánlott, hogy oda vigyen el. De az uram az innen való hazaérést 5-6 órára saccolta, így sóhajtva lemondtunk Salzburg-ról. (Mondom, a tájra koncentráltunk, lehetne ezt a túrát bővebb lére is ereszteni.) Végül 11 után indultunk el a Salzburgot elkerülő nagy úton át hazafelé, s délután 3-kor Sopronban voltunk... Köszönhető volt ez az előttünk néha készségesen száguldó lengyel, német, osztrák vagy magyar autóknak, akiket lehetett követni :-) Amikor a polizei megállított bennünket, az már a magyar határhoz közel történt, s akkor is ‘matrica’-ellenőrzés volt, s nem mentünk gyorsan.

Mivel nem akartam szállásadó testvéremre túl korán rátörni, először a temetőbe mentünk, nagyszüleink sírjához. Igen szép tavaszi idő van, minden levelesedik, nárciszok, és tavaszi virágok mindenütt Sopron körül. Egyre csak soroltam V.-nek a helyeket, hogy ez miről nevezetes (számomra), itt mi történt velem – azt hiszem, ez már csak rosszabbodni fog, még tíz év, és zsebkendőbe hüppögve elevenítem fel régi kis életem soproni részleteit. Mert megszépül minden. Megérkezésünk óta barátokkal és ismerősükkel találkozunk, régi könyvekbe szagolunk, és már voltam egykori munkahelyemen, az Egyetemen is, ahol érdekes találkozásaim voltak, félig felismert arcokkal, és - ahogy az írek felé mondják - cringe-inducing moment-ekkel - vagyis zavarbaejtő, már-már kínos pillanatokkal, de erről majd talán máskor... valamikor...