Humanista megemlékezés II.

Egy ágyban töltött, szörcsögős nap, és egy ritka pocsék éjszaka után ma már távolabb is tudtam merészkedni a papírzsebkendős doboztól, mint egy méter, így mentem nagybevásárlást csapni, és Dun Laoghaire-be, Daphne háromszintes csokitortájához hozzávalókért. Sajnos, nem volt barna színű, csoki ízű cukormáz, kénytelen voltam megvenni a fehéret, majd dolgozhatok rajta órákig, míg egyenletesen eloszlik benne az ételfesték... Felpanaszoltam a múltkori, nehezen kezelhető csomagot, s most csak olyat hoztam el, ami nem dobozban volt, hanem sima nylonban, s megnyomogathattam, hogy elég puha-e. Nem akarok megint berepedezett, töredékes bevonatot produkálni, mint múltkor, Sally lányának tortája esetében... Ennek a tortának dögösnek kell lennie.

Az alsó szint és a felső szint már csudás illatokat ereget a sütőből, remélhetőleg gond nélkül kisülnek. Holnap követi őket a középső szint, majd a csokikrémmel való bevonás. Aztán csütörtökön bevonom őket a cukormázzal... Pénteken pedig a végső simításokat kapják meg a szintek, majd egymásra pakolom őket, és rájuk ragasztom a cukorlepkéket és a barna szalagot. Ha sikerül, lesz fotó. Ha nem, a tengernek megyek.

***

Szombaton a piacra belépve azzal fogadtak, hogy "Te, milyen sütit adtál múlt szombaton O. Briggs-nek (ez a "kedves" hölgy neve), mert telefonált, hogy nem jön, fáj a háta...", s jól szórakoztak, mikor a szememet az égre emeltem. S cukkoltak is, hogy a következő szombati sütiből ki nem felejtsem ám az extra adag fahéjat!

Istenem, annyira jól esett a humoruk!

De azért többen voltak azok, akik mondták, borzasztó, micsoda ostoba nőszemély, Stephanie (p.k.) például bocsánatot is kért a piacosok (!) nevében, hogy jaj, micsoda csúnya rasszista megjegyzés volt, s ugye, nem voltam nagyon felzaklatva?!

Well...

Ami engem illet, nem fogok whoopie cushion-nal babrálni, haha (főleg, mert O. Briggs mindig áll a virágos pultnál), bár az ötlet remek, köszönöm, de azt hiszem, egyszerűen semmibe veszem, s maradnak a sütik olyanok, mint eddig. Főleg angol receptekkel fogok élni :-)

A piac remekül ment, majdnem mindent eladtam. Egy rendszeres vevőm - aki már kapott a névjegykártyámból -, igen dícsérte a weboldalt, érdeklődött, mennyibe kerülne egy ilyen? Valamint kaptam egy üveg finom spanyol bort Loreto-tól, akinek a múltkor azt a nagy megrendelést sütöttem le a konfirmálásra. A sütiknek nagy sikere volt, a poénként - a sok angyalka-süti mellé - készült ördögformájút a fia el is tette emlékbe!

A piac végeztével a kocsit megtömtem a másnapi megemlékezésre szánt csészékkel, tányérkákkal, vázákkal, s megbeszéltük a többiekkel, mikor találkozunk a Trinity Hall-nál, aztán Minánál találkoztam az urammal egy salátára. Az uram ugyanis dolgozott. Egy agyament kollégája megkérdezés nélkül elvitte azt a számítógépet, amire az uram három napon át a csoport (!) munkájához, az éppen most készülő játékprogram összeállításához szükséges programokat telepítette... Volt egy "kis" botrány... de muszáj volt bemennie szombaton is dolgozni, ha utol akarta érni magát, és a csoportnak sem akart kiesést okozni, ha már 3 nap munkája elszállt a semmibe, valaki másnak a baromsága miatt...

Minát már régóta nem láttuk. Mintha lefogyott volna... Nagyon panaszkodott, hogy nem megy a bolt, az emberek nem költenek, nem vesznek paninit, nem ülnek be édességet enni, pl. az utolsó adag tiramisumat érintetlenül dobta ki... A januárja borzalmas volt, a bevétel kevés... S mintha megint egy új kínai lány dolgozott volna nála. Kérdeztem tőle, visszavigyem-e a megmaradt csomag babapiskótákat, de azt mondta, tartsam csak őket magamnál, talán az idő kitavaszodtával újra fellendül az üzlet.

Amikor hazaértünk, egyből ágyba bújtam, tele volt a fejem, alig hallottam. Így elmulasztottam a kínai újév alkalmából tartott felvonulást a sárkánnyal. Az újság szerint Bray-ben lakik - a város lakosságához mérten - a legtöbb kínai. Főleg itt a telepen, haha.

Nemcsak kínaiakból van sok, feltűnően sok magyar rendszámú autót láttam/tunk aznap. Reggel, piac felé menet egy '89-es Nissan Bluebird araszolt előttem, Nagymagyarország-matricával a hátsó ablakban. Ők el akartak kanyarodni jobbra, így melléjük kerültem a pirosnál. Barátságos, nyílt arcommal (amilyet reggel fél 9 felé szoktam magamra ölteni) átbámultam a sofőrre. Idősebb, gyanakvó arcú ember nézett vissza rám összehúzott szemmel, így úgy döntöttem, nem tátogok oda, hogy "Jó reggel kívánok". Minek. A három másik kocsit már V. látta, eddig még sosem láttunk ilyen sokat egyetlen nap alatt, főleg nem Bray-ben.

***

Vasárnap délelőtt aztán kisütöttem a megígért sütiket, átpakoltuk Böhömbe a csészéket-csészealjakat (apropó, Böhömöt 3 hosszú hét távollét után visszakaptuk a szerelőtől, elvileg készen áll az áprilisi hazaútra). Kettőre értünk a Trinity Hall-hoz. Ott már Patricia nyüzsgött, utasítgatta a sorban érkező piaciakat. A Trinity Hall tulajdonképpen egyetemi kollégium, a megemlékezés utáni "állófogadást" egy amolyan közösségi házban, az egyik öreg épületben tartották. Polcokon szétraktuk a rengeteg tálca süteményt, szendvicseket, hosszú asztalokra a 175 csészét, aljjal... Nagy ügyesen itthon felejtettem a vázákat, így V. hazaugrott értük.

Egyre érkeztek az autók, a tömeg, a meghívottak, egyre csak áramlott a másik épület felé... A tulajdonképpeni megemlékezés ott folyt le. Szembetalálkoztam Sally-vel, Clarissa lányával, és az unokákkal. Ügyetlenül megöleltem, motyogtam valami közhelyet, a kipirosodott orrom miatt próbáltam a távolságot tartani. Ruben, a nagyobbik fiú, már középiskolás, haja megdöbbentően hosszú, akár egy lányé. Őt, és a kisebbik fiú-t, Leon-t elkapta néhány piaci asszony, érdeklődtek a tanulmányaik felől, s hogy milyen sportot űznek... Leon rendszeresen el szokott jönni a piacra az anyjával, ki is szolgált párszor, de inkább olvasgat a pult mögött.

Eredetileg úgy terveztem, megvárom V.-t a másik épület előtt, s úgy gondoltam, hogy majd beosonunk a terem hátuljába - ugyanis V. mindenképpen a megemlékezés kezdete után ért volna vissza. A terem teljesen hétköznapi volt, széksorok, a végén asztal, ami mögött már várt az ír humanista társaság képviselője, akinek felhatalmazása van ilyen búcsúztatók levezetésére. A bejáratnál egy állványon Clarissa három képe volt látható, kislánykorából, fiatalkorából, és egy öregkori kép, a két dátummal. A könyvet aláírtam kettőnk nevében, aztán felvettem egyet a székekre rakott füzetkék közül. A megemlékezés során elhangzó verseket tartalmazta, s hogy mikor, ki fog beszélni. Az utolsó oldalon Christina Rosetti verse állt. Elszorult a torkom, s gyorsan kijöttem, mert tudtam, hogy nem fogok tudni uralkodni magamon, s nehogymá' picsogjak ott a tömegben...

Így inkább megvártam V.-t a magukra hagyott teáscsészéknél, a régi épület mélyén, és amikor megjött, elrendeztük a virágokat az asztalokon, kicsit még üldögéltünk, s aztán eldöntöttük, hogy hazajövünk. Alig volt négy óra, amikor elindultunk, a megemlékezők akkor kezdtek szállingózni kifelé az épületből, a ceremónia végeztével. Szóltam Mavis-nek (p.k.), hogy nem vagyok jól, hazamegyek. Nem lettem volna odaillő látvány a dagadt, vörös nózimmal, egyfolytában eresztő szemeimmel.

Tegnap Patricia (p.k.) hívott, mesélt pár szót a megemlékezésről, ma pedig Lesley-vel futottam össze az áruházban, mesélte, legalább 250-en voltak, s igen szép és méltóságteljes volt a megemlékezés, nem szomorú, hanem felemelő. Nekem hiányzott egy kissé a templombelső adta nyugalom, a "köret", de olvastam nemrég, hogy egyre többen választanak humanista búcsúztatót, nem utolsó sorban a katolikus egyházban történt botrányos esetek miatt. Az mindenesetre jóleső, hogy ennyien eljöttek - sokan szerették és felnéztek rá.