A tegnapi piaci míting a szokásos kis szúrkapiszkákkal, "vihar-egy-pohár-vízben" ügyeivel a szokásos formáját hozta. De legalább nem nyúlt a végtelenségig, negyed tízre végeztünk a nyolc órai kezdés után. Egyvalamitől más volt ez az este, mint a többi: megtudtam, hogy Clarissa, az egyik piaci kolléga, aki tavalyelőtt felkért a karácsonyi előadásra, sokkal betegebb, mint hittem, és Karácsonykor nem azért vitték kórházba, mert "vizsgálják, mi a probléma", hanem mert már régen tudják, mi baja.
Rák. Mi más is lehetne, a fenébe is. A férjét, Dickie-t is az vitte el pár éve.
Én pedig - tudatlan - küldtem a lányának a jobbulást kívánó sms-st Újévkor, a szűk keretbe beleférő udvarias közhelyekkel, amit most megpróbáltam nem annyira közhelyessé tenni, mert Clarissát nagyon kedvelem. S alighanem ő is kedvel engem, mert sokszor oda szokott jönni hozzám piac végeztével, és meg szokta dicsérni a munkám. Még akkor is, ha nem érdemelt dicséretet. S meg szokta veregetni a vállam, mondván: "Jolly good." Akármi volt a téma, ez volt a végszó: "Jolly good."
Clarissa túl van a kilencvenen, egyedül él egy nagy, öreg házban egy kövérkés labradorral ("the hairy monster" - mondta róla egyszer), az egész családja, férje, lánya régóta piaci tagok voltak. Ő az, aki a potato cakes-eket gyártja a piacra, s mindig írül írja rájuk a nevüket, a hozzávalókat. Mást nem csinál, csak ezt, tizenvalahány zacskóval. S ő felügyel az order department-re is.
Szóval, a míting közepén valaki rákérdezett, hogy hogy van, kórházban van-e még, vagy otthon, a lányával, mire az egyik jólértesült mondta, hogy a Blackrock Hospice-ban van. Leesett az állam. Ez nem sok jót jelent. A fájdalmát igyekeznek tompítani, és kényelmessé tenni, amennyi még hátravan, mondta Olive. De amitől igazán összeszorult a torkom, az az, hogy üzent nekünk. Hogy igen, rákos, de nem akar műtétet, nem akar kezelést, "and she is OK with it".
A kocsiban a hazaút alatt volt időm megemészteni a tényt. Megemészteni, hogy egyrészt, a nálam több életet látott idős tagok szinte sztoikus nyugalommal fogadták a hírt, legfeljebb egy rövid sajnálkozást morogtak el a bajszuk alatt, s máris másra terelődött a szó, és úgy tűnt, csak én ültem ott szívenütötten, szóra képtelenül. V. azt mondta, talán ők könnyebben emésztik ezt meg, mert jobban hozzá vannak szokva, koruknál fogva is - szó szerint is - közelebb állnak a halálhoz, s nem annyira idegen nekik, mint nekem. Minek nagy hűhót csapni körülötte, mind meghalunk, ez van, s Clarissa túl a kilencvenen szép életet tudhat maga mögött, és különben is, "she is OK with it."
Akkor minek is bőgnék, ugye? Tudja, mi vár rá, s nem fél szembenézni vele, a - valószínűleg - kilátástalan harc helyett. Elhervad, mint a virág... Nekem csak annyit kell tenni, hogy a minél fájdalommentesebb távozásért imádkozom, akármikor is jöjjön el. S nem bőgök, hanem örülök, hogy szép és tartalmas élete volt eddig. Látott felnőni gyereket, unokákat. S aktív tudott lenni, mindvégig.
Ha ő "OK with it", akkor nincs gond. Főzzünk inkább búbánatoskodás helyett. Az élet majd elrendeződik.
Rák. Mi más is lehetne, a fenébe is. A férjét, Dickie-t is az vitte el pár éve.
Én pedig - tudatlan - küldtem a lányának a jobbulást kívánó sms-st Újévkor, a szűk keretbe beleférő udvarias közhelyekkel, amit most megpróbáltam nem annyira közhelyessé tenni, mert Clarissát nagyon kedvelem. S alighanem ő is kedvel engem, mert sokszor oda szokott jönni hozzám piac végeztével, és meg szokta dicsérni a munkám. Még akkor is, ha nem érdemelt dicséretet. S meg szokta veregetni a vállam, mondván: "Jolly good." Akármi volt a téma, ez volt a végszó: "Jolly good."
Clarissa túl van a kilencvenen, egyedül él egy nagy, öreg házban egy kövérkés labradorral ("the hairy monster" - mondta róla egyszer), az egész családja, férje, lánya régóta piaci tagok voltak. Ő az, aki a potato cakes-eket gyártja a piacra, s mindig írül írja rájuk a nevüket, a hozzávalókat. Mást nem csinál, csak ezt, tizenvalahány zacskóval. S ő felügyel az order department-re is.
Szóval, a míting közepén valaki rákérdezett, hogy hogy van, kórházban van-e még, vagy otthon, a lányával, mire az egyik jólértesült mondta, hogy a Blackrock Hospice-ban van. Leesett az állam. Ez nem sok jót jelent. A fájdalmát igyekeznek tompítani, és kényelmessé tenni, amennyi még hátravan, mondta Olive. De amitől igazán összeszorult a torkom, az az, hogy üzent nekünk. Hogy igen, rákos, de nem akar műtétet, nem akar kezelést, "and she is OK with it".
A kocsiban a hazaút alatt volt időm megemészteni a tényt. Megemészteni, hogy egyrészt, a nálam több életet látott idős tagok szinte sztoikus nyugalommal fogadták a hírt, legfeljebb egy rövid sajnálkozást morogtak el a bajszuk alatt, s máris másra terelődött a szó, és úgy tűnt, csak én ültem ott szívenütötten, szóra képtelenül. V. azt mondta, talán ők könnyebben emésztik ezt meg, mert jobban hozzá vannak szokva, koruknál fogva is - szó szerint is - közelebb állnak a halálhoz, s nem annyira idegen nekik, mint nekem. Minek nagy hűhót csapni körülötte, mind meghalunk, ez van, s Clarissa túl a kilencvenen szép életet tudhat maga mögött, és különben is, "she is OK with it."
Akkor minek is bőgnék, ugye? Tudja, mi vár rá, s nem fél szembenézni vele, a - valószínűleg - kilátástalan harc helyett. Elhervad, mint a virág... Nekem csak annyit kell tenni, hogy a minél fájdalommentesebb távozásért imádkozom, akármikor is jöjjön el. S nem bőgök, hanem örülök, hogy szép és tartalmas élete volt eddig. Látott felnőni gyereket, unokákat. S aktív tudott lenni, mindvégig.
Ha ő "OK with it", akkor nincs gond. Főzzünk inkább búbánatoskodás helyett. Az élet majd elrendeződik.
6 megjegyzés:
fiatal felnőttkorom egy nagy felismerésre volt, hogy arra amin nincs mondom változtatni, felesleges energiát pazarolni. Persze nem ebben a kontextusban történt a felismerés, de azóta is megkönnyíti a életem, hogy képes vagyok elfogadni dolgokat. És igen, az élet megy tovább, bármennyire is furcsa és hihetetlen is ez számunkra néha.
Kitartás...
Hogy mondjak egy kis jó hírt: holnap megjön vidékről az első adag füstölt kolbász, majd referálok. Félrerakok egy adagot, a szuper vajadért csereárunak:)
Akkor előbbre jársz jóval. Én még jajongok ilyesmik felett, ahelyett, hogy tanulnék az öregektől.
Nem számítottam csereárura, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel :-)
A hétvégi piacon újabb házi vajat fedeztünk fel, Daphne-nak hála, ezúttal Wexford közeléből, egy farmról. Az uram két ültében megette az ökölnyi tömböt, "csak úgy" kenyérrel :-)
hát ahogy olvasom, te alapból parás vagy:) A pesti élet egy idő után kiöli az emberből, rájössz, hogy csak te számítasz és a hozzád közel állok. Nem könnyű felismerés, nem könnyű a beismerés sem, de aki mást mond, képmutató...
H.
Nekem azért mégis néha könnybelábad a szemem akár csak egy-egy újságban megjelent tragédia olvastán...az ismerősőkről szóló rossz hírekről ne is beszéljünk, hát vagyunk még egy páran ilyen érzékenyek...és igaz, nem is Pesten csak mellette lakom :(((, ettől még abban, amit Horasz ír sok igazság van :(((
ja és amitől még könnyek futnak a szemembe az az ír vaj hmmm nyami, jöhet akár magában is kenyér nélkül :)))
Nos - mi ilyen kis érzékenyek vagyunk :-)
Kibírod áprilisig, Erika? Mert a vajat csomagban aztán végképp nem merem feladni...
Megjegyzés küldése