-3 kg, +10 km

Ennek a rendkívüli napos, száraz, kicsit szellős, jó időnek egyet-len hátránya az, hogy folyton bejönnek a nyitott ablakon-kertajtón át a legyek. Most, hogy V. is itthon van, nagy súlyt helyezek rá, hogy azonnal el is legyenek pusztítva (mélységesen idegesítik), arasznyira a laptoptól a fenyegető külsejű Vapona várakozik, a másik szobában egy már utolsókat lehelő, még Ede által ránk hagyott francia szpré, s valahányszor felhangzik egy dünnyögés, már talpon vagyok, s megyek ölni. A francia szprének egészen elfogadható illata van, a Vapona jóval rosszabb szagú, mint egy ócska szobaillatosító, mégis muszáj mindkettőt használni, ha békét akarok.

Már találtam egy weboldalt, ahol szúnyoghálót lehet rendelni... mert itt ez ritkaságszámba megy, s hálót "csak úgy", nem lehet kapni.

***

Tegnap részt vettünk a Flora Women's Mini Marathon-on. Bizony ám, mindketten. V. tervezte, hogy felveszi a hosszú, fehér copfokkal ékes Mikulás-sapkát, és így nőnek álcázza magát, de végül erre nem volt szükség. Minden gond nélkül jöhetett velünk, de rajta kívül nem sok (beöltözetlen) férfit láttam a tömegben. Aki beöltözött, azok aztán hihetetlenül néztek ki: egy magát Super Woman-nak álcázó, és két nagyestélyis ruhában kutyát riogató pasiról sikerült csak fotót készítenem.

Szombaton Trish elment egy nőknek való kiállításra, mert ravaszul ott lehetett csak begyűjteni a regisztrációt igazoló, kinyomtatott email ellenében a rajtszámokat. Mellé járt még egy nylonzacskónyi apróság, mindenféle brosúra, a fogamzásgátlási lehetőségektől a kisgyermekeseknek szóló weboldalig minden volt. Mellé pedig rengeteg kupon, termékminta (pl. kisebb flakonnyi testápoló), sőt, még egy doboz tonhal is került a zacskóba!

V. nemesen elvállalta, hogy hozza a holmijainkat a hátizsákban, így nem kellett a St. Stephen's Green-en* lerakni a cuccainkat. A külön erre a célra nyomtatott magazinból készültem fel, mint abszolút kezdő, vittünk extra pólót, kis törölközőt, hónalj alá kencét, de ezekre nem volt szükség. Ami kellett, és jól jött, az a naptej volt, egy müzliszelet (korgó gyomromnak), és az a két liter víz, amit szintén V. cipelt a hátizsák tevepúpjában: ez egy jókora műanyag zacskó, amelyet bele lehet csúsztatni a hátizsák egyik rekeszébe, vékony, hajlékony szívószálát pedig kis hurkokba csúsztatva ki lehet vezetni a hátizsák elejére, és így én gyakorlatilag menet közben tudtam inni belőle. Kicsit hülyén néztünk ki, elég félreérthető pózban ballagva, de kit érdekelt, a hűs víz kárpótolt mindenért.

Aggódtam, hogy fog-e nekem menni a gyaloglás, de persze, hogy ment. Büszke voltam, mert 3 év után ismét tökéletesen belefértem a remek, szellős, praktikus (NZ-n beszerzett) túranadrágomba, úgy, hogy egyáltalán nem szorított a derekamnál. A gyalogláshoz a szintén hónapok óta hanyagolt munkacipőmet vettem fel, egy alaposan bejáratott tornacipőt, ami jó választás volt: tudtam, hogy ha a kávézóban nem törte fel a lábamat a sokórás, állva végzett munka során, akkor most sem fogja. A fejemre pedig sapkát tettem, muszáj volt a napsütés miatt, a rövid hajam miatt is. Hiába kentük be magunkat alaposan, a nyakam azért kicsit leégett.

Ami kellemetlen volt, az a félórás várakozás volt az elindulás előtt. Hatalmas volt a tömeg, s ott kellett már állnunk a startnál félórával a hivatalos kezdés előtt. Eredetileg 15 óra 7 perckor indultunk volna, de mire az a rengeteg gyalogló ember meglódult, fél négy lett már. Nem igazán lehetett tempósan haladni, mert mire az ember felvette a maga ütemét, biztosan elé került a kb. 45 ezer emberből valaki, aki lassabban haladt. Az első félórában szerintem csak totyogtunk. Igazából az 5. km után lendült meg a tömeg, amikor már mindenkit buzdított a tudat, hogy a felén túl vagyunk.

Majdnem minden induló valamilyen jótékonysági szervezet pólóját viselte. Ugyanis az a szokás, hogy valamilyen charity színeiben indulnak a népek, és előtte barátaiktól, ismerőseiktől, kollégáiktól pénzt gyűjtenek az adott charity részére. Tavaly Trish is így indult kocogóként a maratonon, idén nem, hanem mint mondta, majd maga befizet valamennyi pénzt a választott charity-jének.

Fel sem tudnám sorolni, hányféle szervezet logóját láttam. Legalább kéttucatnyiét, ha nem többet. Színes logók hirdették büszkén, hogy viselőjük egy gyermekkórházat, egy állatmenhelyet, egy hospice-t, egy önsegélyező csoportot vagy alapítványt támogat. Rengetegféle volt. Amitől azonban majdnem eltörött nálam a mécses, s kemény marok szorította össze a torkom, az a némelyek hátán viselt fényképek, feliratok látványa volt. "In memoriam Robbie" - olvastam az egyiken. "Anyuért" - hirdette az előttem haladó fiatal lány hátán a felirat, s egy kinagyított nárcisz fotója alatt a dátum: "1937-2008". "Gyerekeinkért" - mutatta egy asszony hátán a számos kis fotó. Ő egy gyermekkórházat támogatott ezzel a sétával. Odább néhány nő egy súlyosan sérült, fiatal rögbisnek létrejött alapítvány logóját viselte a pólóján. Eszembe jutott, hogy nekem hány nevet kellene felrajzolnom a pólómra, ha lenne merszem ilyesmihez. S hogy jövőre melyik charity javára ballagnék majd ugyanitt. Nehéz választás lesz!

Az útvonal ügyesen volt kialakítva, legtöbbször volt árnyékos oldal, ahol a napsütés elől elbújva lehetett haladni. Időnként pohár vizet osztogattak, s minden kilométernél sátorokban valamilyen amatőr zenekar szórakoztatta a sorban elvonulókat. A legnagyobb sikert a Donnybrook Fire Station tűzoltói zsebelték be, akik (szolíd erejű vízsugárral ugyan) lefröcskölték azokat, akik nem húzódtak félre idejekorán előlük. S a legtöbben hálásan fogadták a hűsítést. A tűzoltók pedig legeltethették a szemüket, már ha volt min :-)

Két óra alatt sétáltuk le a 10 km-t. A végén hangosbemondós ember köszöntötte a számos charity képviselőit, kollektív éljenzés volt és tapsvihar, nagyképernyős kivetítő, mindenki meg volt elégedve a teljesítményével. A tér túlsó végén sátorok árnyékában masszőrök gyúrták a futók-kocogók lábszárait. Amúgy a futókból és kocogókból nem láttunk semmit, többször viccelődtünk azon, hogy mire mi belelendültünk a sétába, ők már vissza is értek a rajthoz.

A végén az résztvevőket sorokba rendezve átterelték néhány asztal mellett, ahol a rajtszámunk ellenőrzése után megkaptuk a medált. Hazajőve egyből William nyakába akasztottam. Remélem, jövőre mellé kerül majd egy újabb. Trish mesélte, hogy ő lassú kocogóként úgy kocogta végig tavaly a tíz km-t, hogy előtte kb. 3 hónapig edzett. S korábban két percet tudott csak futni, nem többet. S nyugodtan vágjak bele én is az edzésbe... ha gondolom.


Engem már az is boldoggá tett, hogy az elmúlt majdnem 1 hónapban 3 kilót fogyva beleférek a kedves nadrágomba, néhány korábban feszülő pólóm most lebeg a hasam felett, s a tokám is kisebb. 55 kiló vagyok, de nagyon szeretnék 50 lenni, mire megint megyek a soron lévő látogatásomra, Dr. Brien-hez. Akkor talán majd nem fog a képembe nevetni, ha mondom neki, hogy fogytam. Mert most látható eredménnyel fogyok!

* Szégyen és gyalázat, elsőre elírtam. Most javítottam. Nem Steven's, hanem Stephen's!!