Ma reggel két fok volt, az autók ablakáról kapargatni kellett a jeget. Sapkában szállítottunk!
A hideg ezzel nem ért véget, míg vásárolni voltam, esni kezdett (mikor máskor, ugye), majd az eső havas esővé, majd hóvá alakult. Visongva rohangáltam az ablakok között, próbáltam a telefonnal képeket készíteni a havazásról, de elég vacakok lettek. Pedig még az utcára is kiléptem emiatt. Aztán egy óra izgalom után elvonultak a felhők, halkan morrantva beindult a fűtés, és kivilágosodott. Most már csak annyi jele maradt a korán jött télnek, hogy a közeli Sugarloaf (Cukorsüveg) nevű hegy fátyolszerű fehérséggel van bevonva.
***
A hideg ezzel nem ért véget, míg vásárolni voltam, esni kezdett (mikor máskor, ugye), majd az eső havas esővé, majd hóvá alakult. Visongva rohangáltam az ablakok között, próbáltam a telefonnal képeket készíteni a havazásról, de elég vacakok lettek. Pedig még az utcára is kiléptem emiatt. Aztán egy óra izgalom után elvonultak a felhők, halkan morrantva beindult a fűtés, és kivilágosodott. Most már csak annyi jele maradt a korán jött télnek, hogy a közeli Sugarloaf (Cukorsüveg) nevű hegy fátyolszerű fehérséggel van bevonva.
***
Jön a Halloween és a téli sütiszezon. Volt főnököm egy fotózásra rendelt pár mézeskalács hópelyhet. Rá kellene kérdeznem, akar-e az idén házakat árulni? Pár napja megnéztem a weboldalukat, és külön karácsonyi árlista van. A mézeskalács dolgoknak szégyenletesen magas lett az ára, azt hiszem, ideje, hogy az áremelésekre hivatkozva én is emeljek. Vagy vékonyabbra nyújtsam a tésztát, hogy több jöjjön ki belőle, haha.
***Erika érdekeseket írt '56-ról a blogjában. El is gondolkodtam, nekem mennyire ünnep október 23. Idén elhanyagolódott az ünnep, hajtás volt - mondjuk, azért még leülhettem volna egy csendes percre. Még gyertyát sem gyújtottam, pedig szoktam. Erikával egy nemzedék vagyunk, csak annyi a különbség, hogy talán az én apám másképp állt hozzá '56-hoz, mint az ő szülei, gondolom a leírásából. Az én papám gyerekkoromban esténként mindig a Szabad Európán lógott (sosem felejtem el, milyen jellegzetes görnyedt testtartásban tapadt a rádióhoz, keze a gombon, hogy az akadozó, el-lehaló adást tudja fogni). Nekem Beethoven Egmont nyitánya mindig is '56-ot fogja jelenteni. Apám szerette hangosan hallgatni ezt a nyitányt :-) Nem emlékszem, hogy valamikor is leültünk volna és elmagyarázta volna, édes fiam, tudod, '56-ban ez és ez történt, de abban biztos lehettem, hogy a dolgok nem úgy folytak, ahogy a tankönyvem vagy a tévé magyarázta.
Apám jót szórakozott gimnazista tankönyvemen, ezért aztán dacból (és lustaságból, khm) nem tanultam az '56-os anyagot. Természetesen kihívtak felelni. Egy mukkot nem tudtam mondani. Tanárom feltette a kérdéseit, előre-hátra lépegetve el is mondta rá a választ, majd leültetett egy hármassal. A teremben csak az egyik nagyon stréber osztálytársam szisszent fel a jegy hallatán. Én meg voltam lepve.
Aztán változott a világ, és a sopronkőhidai '56-os kivégzettek jeltelen sírjai már nem volt titok többé, azokból a családok kéréseinek megfelelően újratemették az ott elhantolt kivégzetteket. Apámmal minden évben lebicikliztünk oda Sopronból, vittünk virágot, mécsest, minden fejfához, lehetőleg még a hivatalos megemlékezés előtt szerettünk odaérni. A biciklitúrához hozzátartozott a hazafelé, a város határában lévő kocsmában, a nagy emelkedő leküzdése után megivott Unikum is. Vegyült a történelem a mindennapokkal. Először csak a füvet nyírták le, később lassan kialakították a kis, kerítéssel-kapuval körbevett emlékhelyet, készült emléktábla, kőrakással, fejfával az egykor ott nyugvók emlékére. Egyikük újratemetésére el is mentünk apámmal, Kapuvárra.
Korábban Nagy Imre újra-temetésén ott voltunk sokan a városból, én is, szüleimmel, kollégákkal. Apám nagy megtiszteltetésnek vette, hogy ott állhatott a koporsó mellett. Éltem a történelmet, hétköznapnak számított, észre sem vettem, mik történnek körülöttem. Aztán hamarosan jött a kelet-németek határáttörése, apámék házassági évfordulójának napján, a Páneurópai Pikniken, aminek a rendezésén szüleim olyan sokat dolgoztak.
Egyik jó barátnőm mesélte, hogy férje családjában volt egy diákfiú, akit az október 23-i körüli zavaros napokban lőttek le - ha jól emlékszem, Mosonmagyaróváron. A családban nem beszéltek róla sosem, ellenben a sírján minden október 23-án volt virág - amit nem a család rakott oda. A padláson véletlenül megtalált néhány iskolás füzetet, egy ismeretlen névvel - így tudta meg, hogy volt egy ilyen nevű fiú a családban. Később, amikor a Terror Házában láttam egy biciklit, golyóütötte nyommal a kormányon - eszembe jutott. Akár azé a diáké is lehetett volna. Borzasztó volt.
Minden diákot elvinnék oda, tanulni.
Idekint már egyedül kell ünnepelni. Megteremteni a saját hagyományainkat. Többször adtak '56-ról szóló dokumentumfilmeket, műsort az angol adók, azokat megnéztük. A fiatal ír író, Mark Collins Stateless c. könyvén - ami az ide menekült magyarokról szól - még nem rágtam át magam, stílusa elég nehézkes. De egyszer mindenképpen megteszem, érdekel. Édesanyja magyar, ráadásul a mama itt él Bray-ben. A követség által rendezett állófogadások helyett szívesen látnék filmvetítést, koncertet, hiszen akad film elég, amit levetíthetnének, akár felirattal, hogy az írek is értsék. A Szerelem, Philemon és Baucis, Mészáros Márta filmjei, egy dokumentumfilm, mittudomén. Erikának igaza van, lebutítják az embereket: már bocsánat, de töltött káposztát adnak kultúra helyett. Vagy attól félnek, utóbbira nem jönnének el annyian?
***
Hú, botrány, Amanda hívott, hogy később felhívhatna-e, egy kis lelkimasszázs erejéig, teljesen kikelve magából, tele a micsodája volt főnökömmel, aki más tortáival ékeskedik magazinokban, és nem ismeri el A. kemény munkáját. Jajj. Mivel vigasztaljam? A minap azzal hívott, hogy tudnék-e neki segíteni, építenénk-e együtt a Shelbourne hotel számára egy 1m x 1m x 1m-es mézeskalács házat, "valamelyik vasárnap"? Azonnal nemet mondtam, mert tudom, mekkora meló ez, nem egy vasárnap, de több nap kell hozzá, s kezdetnek mindjárt egy faváz, vagy farostlemezből faház, amire lehet a mézeslapokat ragasztani. Aztán dekorálni... Még emlékeztem arra a nagyobbacska mézeskalács templomra, amit egy hétvégén építettem meg, egy doboz köré, micsoda stressz volt, micsoda munka - és nem is lett szép. Annyit igértem meg, hogy tanáccsal segítem, ha tudom, de gondolja meg, mibe vág bele. Most kiderült, az egész még csak terv, s a hotel főszakácsa még vissza sem szólt nekik, hogy tényleg kell-e nekik a ház, de volt főnököm már most hiúsági kérdést csinál a dologból, hogy mi az, hogy Amanda intézkedik, majd ő tartja a hotellal a kapcsolatot, majd ő megbeszél mindent, de A. amúgy sem lenne képes egy ilyen házat összerakni, majd ő megkér engem... Jajj, miért kell nekem ezzel törődni?! Ma Darren kérdezte, tudnék-e januárban elvállalni néhány műszakot, mondtam, nem, nem akarok, korábban is mondtam már, hogy nem vállalok semmilyen műszakot, és különben is, elutazom. Panaszkodtam, hogy nem tartozom már a kávézóhoz?
Megint csak hahaha.
***
Dingle-be való le- és visszarohanásunk jól sikerült. Oda 6 órát autóztunk, tömve voltak az utak, az eső végig szakadt, mint egy hipnotizált, úgy bámultam az ablaktörlő ide-oda hajlongását a szélvédőn. Az út utolsó félórája volt a legizgalmasabb: a Connor-hágón mentünk, ahol elég szépen ki van világítva az útszél-útközép kis felvillanó fényekkel, de amikor az út szinte egysávnyira keskenyedik, sehol egy jelzés, jobbról-balról vízesések zúdultak alá - egy esetben az autó tetejét verte a víz, valamint még köd is volt, Böhöm fényszórója kísértetiesen verődött vissza a tömör ködről, valami halvány felfestés az út szélén... elfehéredő ujjakkal kapaszkodtam.
Aztán változott a világ, és a sopronkőhidai '56-os kivégzettek jeltelen sírjai már nem volt titok többé, azokból a családok kéréseinek megfelelően újratemették az ott elhantolt kivégzetteket. Apámmal minden évben lebicikliztünk oda Sopronból, vittünk virágot, mécsest, minden fejfához, lehetőleg még a hivatalos megemlékezés előtt szerettünk odaérni. A biciklitúrához hozzátartozott a hazafelé, a város határában lévő kocsmában, a nagy emelkedő leküzdése után megivott Unikum is. Vegyült a történelem a mindennapokkal. Először csak a füvet nyírták le, később lassan kialakították a kis, kerítéssel-kapuval körbevett emlékhelyet, készült emléktábla, kőrakással, fejfával az egykor ott nyugvók emlékére. Egyikük újratemetésére el is mentünk apámmal, Kapuvárra.
Korábban Nagy Imre újra-temetésén ott voltunk sokan a városból, én is, szüleimmel, kollégákkal. Apám nagy megtiszteltetésnek vette, hogy ott állhatott a koporsó mellett. Éltem a történelmet, hétköznapnak számított, észre sem vettem, mik történnek körülöttem. Aztán hamarosan jött a kelet-németek határáttörése, apámék házassági évfordulójának napján, a Páneurópai Pikniken, aminek a rendezésén szüleim olyan sokat dolgoztak.
Egyik jó barátnőm mesélte, hogy férje családjában volt egy diákfiú, akit az október 23-i körüli zavaros napokban lőttek le - ha jól emlékszem, Mosonmagyaróváron. A családban nem beszéltek róla sosem, ellenben a sírján minden október 23-án volt virág - amit nem a család rakott oda. A padláson véletlenül megtalált néhány iskolás füzetet, egy ismeretlen névvel - így tudta meg, hogy volt egy ilyen nevű fiú a családban. Később, amikor a Terror Házában láttam egy biciklit, golyóütötte nyommal a kormányon - eszembe jutott. Akár azé a diáké is lehetett volna. Borzasztó volt.
Minden diákot elvinnék oda, tanulni.
Idekint már egyedül kell ünnepelni. Megteremteni a saját hagyományainkat. Többször adtak '56-ról szóló dokumentumfilmeket, műsort az angol adók, azokat megnéztük. A fiatal ír író, Mark Collins Stateless c. könyvén - ami az ide menekült magyarokról szól - még nem rágtam át magam, stílusa elég nehézkes. De egyszer mindenképpen megteszem, érdekel. Édesanyja magyar, ráadásul a mama itt él Bray-ben. A követség által rendezett állófogadások helyett szívesen látnék filmvetítést, koncertet, hiszen akad film elég, amit levetíthetnének, akár felirattal, hogy az írek is értsék. A Szerelem, Philemon és Baucis, Mészáros Márta filmjei, egy dokumentumfilm, mittudomén. Erikának igaza van, lebutítják az embereket: már bocsánat, de töltött káposztát adnak kultúra helyett. Vagy attól félnek, utóbbira nem jönnének el annyian?
***
Hú, botrány, Amanda hívott, hogy később felhívhatna-e, egy kis lelkimasszázs erejéig, teljesen kikelve magából, tele a micsodája volt főnökömmel, aki más tortáival ékeskedik magazinokban, és nem ismeri el A. kemény munkáját. Jajj. Mivel vigasztaljam? A minap azzal hívott, hogy tudnék-e neki segíteni, építenénk-e együtt a Shelbourne hotel számára egy 1m x 1m x 1m-es mézeskalács házat, "valamelyik vasárnap"? Azonnal nemet mondtam, mert tudom, mekkora meló ez, nem egy vasárnap, de több nap kell hozzá, s kezdetnek mindjárt egy faváz, vagy farostlemezből faház, amire lehet a mézeslapokat ragasztani. Aztán dekorálni... Még emlékeztem arra a nagyobbacska mézeskalács templomra, amit egy hétvégén építettem meg, egy doboz köré, micsoda stressz volt, micsoda munka - és nem is lett szép. Annyit igértem meg, hogy tanáccsal segítem, ha tudom, de gondolja meg, mibe vág bele. Most kiderült, az egész még csak terv, s a hotel főszakácsa még vissza sem szólt nekik, hogy tényleg kell-e nekik a ház, de volt főnököm már most hiúsági kérdést csinál a dologból, hogy mi az, hogy Amanda intézkedik, majd ő tartja a hotellal a kapcsolatot, majd ő megbeszél mindent, de A. amúgy sem lenne képes egy ilyen házat összerakni, majd ő megkér engem... Jajj, miért kell nekem ezzel törődni?! Ma Darren kérdezte, tudnék-e januárban elvállalni néhány műszakot, mondtam, nem, nem akarok, korábban is mondtam már, hogy nem vállalok semmilyen műszakot, és különben is, elutazom. Panaszkodtam, hogy nem tartozom már a kávézóhoz?
Megint csak hahaha.
***
Dingle-be való le- és visszarohanásunk jól sikerült. Oda 6 órát autóztunk, tömve voltak az utak, az eső végig szakadt, mint egy hipnotizált, úgy bámultam az ablaktörlő ide-oda hajlongását a szélvédőn. Az út utolsó félórája volt a legizgalmasabb: a Connor-hágón mentünk, ahol elég szépen ki van világítva az útszél-útközép kis felvillanó fényekkel, de amikor az út szinte egysávnyira keskenyedik, sehol egy jelzés, jobbról-balról vízesések zúdultak alá - egy esetben az autó tetejét verte a víz, valamint még köd is volt, Böhöm fényszórója kísértetiesen verődött vissza a tömör ködről, valami halvány felfestés az út szélén... elfehéredő ujjakkal kapaszkodtam.
A szállás remek volt, vacsora nem volt rossz, a kiszolgálás ellenben lassú volt nagyon, folyton bele kellett bámulni a pincérnő arcába, hogy odajöjjön végre, amikor már tíz perce üldögéltünk a befejezett fogás felett.
A házak túlélték az utat, így vasárnap reggel büszkén vittem őket mutatóba, a fagylaltozóba. Jól szemügyre lettek véve, el is nyerték mindenki tetszését, még az ár nem lepte meg Mr. Murphy-t. Az egyik fenyőt letörtem, tapogassa meg, milyen állagú lesz a mézes néhány nap után. Megette a fenyőt! Annyiban állapodtunk meg, hogy kiteszi őket a boltokban, s meglátja, lesz-e rá rendelés. Elmeséltem neki, hogy az ablakok valószínáleg ki fognak olvadni, így azokat az újabb házakon már zselatin-lapokkal fogom megcsinálni. Ehetőnek nem ehető, de legalább nem megy tönkre. Azt mondta, a kész házakat be tudja gyűjteni, amikor Dublinba szállít. Most már csak várnom kell, lesz-e megrendelő.
Vasárnap délután már 4.5 óra alatt hazaértünk. Szép, de hideg idő volt. Ennek ellenére minden másodszor is virágzik, a fuksziasövények még tele virággal, s a kertünkben a bokrok megint virágoznak, primula is akad... Őrült idő. A hűtő üres volt, nem volt kedvem fagyott húsokat olvasztgatni, így vacsorázni a közeli Mortello Tower nevű kocsmaszerűségbe mentünk, ahol meccset nézett a nagyérdemű. Gyors kajálás, aztán irány a meleg lakás. Nem vettem észre, hogy a kulcsomat kívülről a zárban hagytam. Hétfőn egész nap alvás, olvasás, kivasaltam a nagy ruhahalmot, csiáltam egy jó gulyást. Kulcs végig a zárban! Kedd reggel a munkába induló uram találta meg... Nem szólt egy szót sem, amikor átnyújtotta, csak megmondta, hol találta meg, én pedig egész délelőtt azon cidriztem, mi lett volna ha... A kocsim, és Böhöm tartalék kulcsa is ott a karikán, nem beszélve, ugye, a lakáskulcsról... Nem sok Alfa Romeo áll a ház előtt, ha valaki elég élelmes, akkor ugrik az autó, a biztosító pedig nem fizet, mert kulccsal vitték el.
Rossz még rágondolni is! Pedig esténként mindig beviszem a hálóba a pénztárcát, a mobilt és a kulcsokat, hogyan is felejthettem el...! Vénülök.
A házak túlélték az utat, így vasárnap reggel büszkén vittem őket mutatóba, a fagylaltozóba. Jól szemügyre lettek véve, el is nyerték mindenki tetszését, még az ár nem lepte meg Mr. Murphy-t. Az egyik fenyőt letörtem, tapogassa meg, milyen állagú lesz a mézes néhány nap után. Megette a fenyőt! Annyiban állapodtunk meg, hogy kiteszi őket a boltokban, s meglátja, lesz-e rá rendelés. Elmeséltem neki, hogy az ablakok valószínáleg ki fognak olvadni, így azokat az újabb házakon már zselatin-lapokkal fogom megcsinálni. Ehetőnek nem ehető, de legalább nem megy tönkre. Azt mondta, a kész házakat be tudja gyűjteni, amikor Dublinba szállít. Most már csak várnom kell, lesz-e megrendelő.
Vasárnap délután már 4.5 óra alatt hazaértünk. Szép, de hideg idő volt. Ennek ellenére minden másodszor is virágzik, a fuksziasövények még tele virággal, s a kertünkben a bokrok megint virágoznak, primula is akad... Őrült idő. A hűtő üres volt, nem volt kedvem fagyott húsokat olvasztgatni, így vacsorázni a közeli Mortello Tower nevű kocsmaszerűségbe mentünk, ahol meccset nézett a nagyérdemű. Gyors kajálás, aztán irány a meleg lakás. Nem vettem észre, hogy a kulcsomat kívülről a zárban hagytam. Hétfőn egész nap alvás, olvasás, kivasaltam a nagy ruhahalmot, csiáltam egy jó gulyást. Kulcs végig a zárban! Kedd reggel a munkába induló uram találta meg... Nem szólt egy szót sem, amikor átnyújtotta, csak megmondta, hol találta meg, én pedig egész délelőtt azon cidriztem, mi lett volna ha... A kocsim, és Böhöm tartalék kulcsa is ott a karikán, nem beszélve, ugye, a lakáskulcsról... Nem sok Alfa Romeo áll a ház előtt, ha valaki elég élelmes, akkor ugrik az autó, a biztosító pedig nem fizet, mert kulccsal vitték el.
Rossz még rágondolni is! Pedig esténként mindig beviszem a hálóba a pénztárcát, a mobilt és a kulcsokat, hogyan is felejthettem el...! Vénülök.
1 megjegyzés:
Megjegyzés küldése