Apróságok

A mai nap ilyen kórházas volt, mentem az utolsó látogatásomra a kóházba, valamint a barátnőm ma szült, kisfia van. Örvendezzünk! Először szállítottunk a kávézóba, aztán kórházaztunk. A kora reggeli időpont ellenére szokatlanul tele volt a város gyalogosokkal, biciklistákkal, mert buszsztrájk van, ma és holnap. Gondolom, a taxisok taroltak. A Félcsöcsűnél, aki busszal jár be, ma otthonról dolgozott.

Egy órát vártam, miután megmérte a súlyom a nővérke ("Kilengett a mérleg? - kérdezte V.), közben a váróteremben ülők riadt tekintetétől kísérve kiszaladt két doki, majd a nővér kijött, hogy sajnos, a doktoroknak sürgős esethez kellett menniük, minden csúszni fog "egy kicsit". Az egy óra végeztével behívtak, a doktor megrázta a kezem, mondván, a pajzsmirigyem immár tökéletesen működik, de ha egyszer gondot okozott, szemmel kell tartani, évente egy ellenőrzésre majd fáradjak el a háziorvosomhoz. Ha két percet voltam bent, sokat mondok. Utána gondoltam, hogy ezt akár levélben is közölhette volna velem, V. elmagyarázta, hogy ez miért nem lehetséges szerinte, nekem pedig az jutott az eszembe, hogy most már semmire sem foghatom az állandó zabálást, fel kell hagyni a rágcsálással.

A hét eredményes volt, ami a megrendeléseket illeti, de mivel megint fekete mázzal kellett dekorálnom, előjött egy állandó problémám. Hiába szép a cukormáz, még száradás után is érintésre lepereg, simán lemorzsolható a sütik széléről. Ugyanígy a piros is. Körbenéztem a neten, s kiderült, még a legtapasztaltabb dekorálókkal is megesik ez, az igen sötét színek esetében, van, akinek a sötétkék is gondot okoz. Sok töprengés után arra jutottak, hogy alighanem a használt festékben lehet valami, márkától függetlenül, mert nem az időjárás, a szárítás hőfoka/hosszúsága, vagy a cukormáz keverésének hosszúsága okozza a gondot. Igen kellemetlen, amikor csomagolás közben a tenyeremben marad a sütiről lepergő fekete máz, mintha fekete korpát hullatna a süti...

Jövő hétre szerencsére nincsenek sötét színek "feladva", a sütijeim szélét, a mintákat majd mással húzom ki, nem feketével - vagy nem keverem ki a színt nagyon sötétre, jó a szürke is.

***

Végre megköttetett a biztosításom az autóra. V. nagyon sok céget megkérdezett, íme egy fotó a cégek neveivel, ajánlataival. Ami különösen bosszantó volt, hogy volt olyan cég, ahol az email-beli ajánlat ellenére is 30-40 euróval többet mondtak, amikor visszahívtam őket, hogy na, akkor kössünk üzletet. Volt aki "áremelkedésre" hivatkozott, majdnem ott kaptam agyvérzést, hiszen az online ajánlatot egy-egy kérdőív hosszas kitöltőcskézése előzte meg, volt, amelyik a sokadik oldal után behalt, vagy kiírták a végére, hogy "telefonon érdeklődjön a pontos ajánlat érdekében".

Volt, ahol undok titkárnő fogadott, gyanakodó hangsúllyal, enyhe undorral betűzve le a nevemet, s azóta is várok a visszahívásukra, vagy a visszahívást ígérő cégtől pár nappal később kerestek csak meg, amikor már a biztosítás boldog tulajdonosa voltam. Ami mellé a biztosító cég egy 50 eurós bolti bónt is küldött, úgyhogy pár napig a vacsoránkat is állják. Természetesen ugyanolyan árban, mint tavaly, nem sikerült biztosítást kötnöm...

***

Voltam horgolóórán. Az alapdolgokra emlékszem, de vannak apróságok, amelyek fontosak, és amelyeket az évek során elfelejtettem, s amelyeket most egy kedves, csupacsiga hajú, Rachel nevű nőtől fogok megtanulni 6 x 2 órában. Az órák a fonalbolttá alakított régi lakóépület egykori, átalakított konyhájában zajlanak, hatan ülünk egy nemrég festett asztal körül, a kissé még festékszagú helyiségben. A tandíjért cserébe egy nagy gombolyag gyakorló fonal és horgolótű, valamint alkalmanként kávé/tea jár. Valamint a jó társaság, érdekes hölgyekkel. "Akkor elmondhatjuk, hogy voltál a fonóban?" - heccelt V., amikor beszámoltam neki. Az én szemem előtt már csinos, csupaszín horgolt takarók és babacuccok, horgolt állatok lebegnek, két horgolós könyvem is van, amiket még lelkesen vettem annak idején, amikor még azt hittem, hogy mindent tudok. Közben pedig már hat, majdnem kész sál vár arra, hogy formára igazítsam őket, s aztán a karácsonyi piacok idején megpróbálom őket eladni.

Frissítés

Azt mondtam, őszies az idő? Délután három óra, s odakint 26 fok van. Olyan nyár, mint a mesékben...

Víkend Victoria-ban II.

Annak ellenére, hogy még langyosak a napok, határozottan őszies illatokat érzek a levegőben. Sokat esett az elmúlt napokban, de enélkül is érződik az ősz közeledte. "Földigiliszta-szag" - mondja V., aki már feladta a szandálviselést, és pulóverezik. Megjelentek az iskolások, elkezdtek hullani a falevelek, itt-ott a vadszőlő is pirosodik.

Befutott egy téli esküvőitorta megrendelés, decemberre, mégpedig egy telepi ismerőstől, Orlától. S egy nagy feladat, október végére: 80-as évek jobbára ír karaktereivel díszített négyszintes torta, 200 főre, Susan húgának 40. születésnapjára. Amikor elejtettem a ceruzát a vendégsereg nagyságának hallatán, Emma csodálkozva megjegyezte: "Csak a szűk család jön, plusz a gyerekek...". Másképpen értelmezzük a szűk családi kört az biztos. S hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Susan-nak van négy testvére, hat gyereke, hét unokája... Kijön könnyen az a 200 vendég!

A potato roll-oknak elsőre sikere volt, aztán leült az érdeklődés, de azért megtartom a menün. Ray szokatlan módon sms-t küldött, hogy igen nagy sikert arattak a sütik, köszöni. V., aki arrafelé járt, mert szervizbe vitte Popsikát, mesélte, hogy a Ray vezette kávézó mellett nyílt egy másik kávézó... Konkurrencia! Úgyhogy Ray talán ezért próbál új dolgokat bevinni a kávézóba. 

***

Csodás hétvégénk második napján reggelizni indultunk Victoria belvárosába. Kicsit nyűgös voltam, fájt a fejem, s amikor már több kávézót elhagytunk, kezdtem nyafogni, hogy együnk mááár. Végül megérkeztünk egy kávézóhoz, amely a Murchie's névre hallgatott, s mint kiderült, olyanféle intézmény, mint itt a Bewley's, vagy Budapesten a Gerbeaux. 1894 óta van nyitva, skót alapítója, John Murchie Skóciából vándorolt ki Kanadába, de közvetve már korábban is teákkal foglalkozott: kifutófiúként Viktória királynő asztalára szállította a teát, amikor az Balmoral kastélyában tartózkodott. Munkája felkeltette a figyelmét a teák iránt, s idővel saját keverékeket készített, s megnyitotta saját kereskedését.

Nem a Murchie'snél, hanem egy másik boltban, de volt ír tea is!

Kellemes környezet, csupa fiatal kiszolgáló, rengeteg péksütemény és szendvics, jókora csészék, éppen megfelelő méretű asztalkák... Tetszett. Népszerű helynek tűnt, a kisgyerekes családtól kezdve a turistákon át a nyugdíjas, újságukba merült házaspárig sokféle ember ült az asztaloknál. Alaposan bereggeliztünk. Még egy opera-szeletet is ettem, még sosem sikerült találnom ilyet. 

A kávézóhoz bolt is tartozik, s persze, könnyedén át lehet sétálni egyikből a másikba, a tea-, kávé-, konyharuha- és csészés polcok közé. Be is szereztem két bálnamotívumos konyharuhát. A rendkívül bőséges reggeli után egy közeli kézműves piacon sétáltunk keresztül, ahol V. megpillantott egy pulóverből varrt szörnyet. Nem egyet, persze, mert rengetegen ültek egy asztalkán, de a zöld hasú, széles szájú, Georgia névre hallgató egyed igen magával ragadta. Mire észbekapott, Zita megvette neki, sőt, még ennivalót is kapott Georgia, két gyapjúból varrt kukac képében. 

Georgie - ekkor már a Noonie (sic) névre hallgatott - és AdenauBear cidert iszik.

Aztán csak mászkáltunk a kikötőben lévő piac standjai között, főleg kézműves cuccokat árultak. Pólók, üvegtárgyak, giccs és ékszerek, krémek, kencék, szappanok, lekvárok, pár szendvicsezőhely... Tele voltak a mólók és a sétány standokkal. Mi a lángosost kerestük, ugyanis előző nap láttuk a kocsiját. Sajnos, ekkor még be volt zárva. 

Továbbmentünk, a Royal British Columbia Museum hatalmas épületébe, a mammutos kiállítást megnézni. Nagyon jó volt! Gyerekeknek (is) külön élmény, hogy sok dolog tapogatható volt, modellek, mammutfogak, csontok, no és ki volt állítva egy valódi kismammut, Ljuba, akit Szibériában találtak. 

A többi emeleten a First Nation tagjairól, vagyis az indiánokról szóló kiállítások voltak, a nyelvjárásaikról, aztán még totemoszlopokról, használati tárgyakról, sok fényképpel illusztrálva az indiánok életét a fehér ember megérkezése idején. Életminőségük akkor kezdett javulni, de aztán vitte el őket a sokféle betegség, amit a fehérek hoztak magukkal. Sok órát el lehetett volna tölteni a hatalmas épületben, de a végén már nem volt türelmünk alaposan megnézni mindent.

A múzeum mögötti kis téren food truck-ok sora állt, leültünk cider-t inni, s megbeszélni, hogyan legyen tovább a nap. Végül retúr jegyet vettünk egy vizitaxira, s hazamentünk sziesztázni, este ugyanis egy koncenten volt jelenésünk, amit az állam fővárosának napja tiszteletéből adtak, s adnak minden évben: a Victoria Splash névre hallgat.

 Vizitaxi

Verssel díszített fém "fa" egy utcasarkon

A szunya után takarókkal felszerelkezve mentünk le a kikötőbe. Az már délelőtt feltűnt, hogy könnyű összehajthatós vagy műanyag székek sorakoznak szép rendben a mólókon, a part mentén, de nem ül rajtuk senki. Elsőre azt hittük, bérelhetők, de aztán egy bácsi mondta, hogy a székek már valakihez tartoznak. Takarókat is láttunk leterítve, de gazdáik nélkül. Kicsit aggodalmaskodva, de mi is leraktuk a takarókat egy alkalmas helyre, s elmentünk vacsorázni. S mire visszatértünk, már rendesen betelt minden ülőhely, de a takarókat nem foglalta el senki, nem mozdították el a székeket, hihetetlen látvány volt ez a fegyelmezettség és rend.

Azt hiszem, ezek a képek visszaadják az érzést egy kicsit.

A kikötőre behúzott hatalmas bárkán, árnyékolók alatt ült a zenekar. Előttük kenuk, csónakok libegtek a vizen, volt, aki onnan hallgatta a koncertet. Felemelő volt. Ugyan egyfolytában áramlott ide-oda a tömeg, de élvezhető volt a műsor még így is. Népszerű zenedarabokat játszottak, filmzenét, komolyzenét egyaránt. S az utolsó zeneszámnál, az 1812 nyitány végén megindult a tüzijáték! Csodás volt. Dávidák egyfolytában hecceltek, hogy ez is a születésnapom alkalmából van, egy hétvégén két tüzijáték, igazán nem panaszkodhatom...

Vörösre tapsolt tenyérrel kezdett oszolni a nép a végén, mint eddig, most is rendben és fegyelmezetten. Villámgyorsan eltűntek a székek és a takarók. Szemét sehol. A sötét kikötői sétányon sétáltunk haza, s ezúttal még belefért egy ital a bárban. Közben kiderült, hogy bálnanéző hajóútra már nem férünk fel, erre a rendkívül sűrű hétvégére már lefoglaltak mindent a turisták. A kikötő egyik boltja előtt álló gyilkosbálna-szobor próbált kárpótolni minket az elmaradt túráért:

Víkend Victoria-ban I.

Elfogultság nélkül kellene beszámolnom arról a hétvégéről, amit barátaink szerveztek nekünk. Már hónapok óta terveztük, hogy velük, akikhez a legszorosabb barátság fűz, eltöltünk valahol egy hétvégét négyesben, megemlékezve arról a 15 évvel ezelőtti hétvégéről, amikor a Mt. St. Helens-től az Olympic félszigetig vitt az utunk, házassági évfordulóinkat is ünnepelve.

Ünneplésre most is lett volna ok, ugyanis elárultam nekik, hogy az idén leszek 50 éves, és mivel a valódi időpontban egymástól távol leszünk, akár most is megünnepelhetnénk ezt a nagy napot, a magunk módján. V. hidroplános kirándulást tervezett Vancouver-be, meglepetésként, ami belőlem mindenféle zajokat váltott ki, de aztán addig alakult, formálódott, változott a terv, míg kiderült, hogy nem Vancouver-be, hanem az állam fővárosába, Victoria-ba megyünk, a Vancouver-szigetre. A főváros napját azon a hétvégén ünnepelték, így alaposan le volt foglalva minden, de sikerült szállást és megfelelő kompjegyet találni. Az amerikaiakra jellemző, hogy hetekkel előre lefoglalnak mindent, nincs csak úgy ad hoc utazás, főleg, ha nagy a család, a sokféle iskolai program és szigorú időbeosztás alapján élőknek bizony, nagyon sokkal előre kell tervezni.

Délelőtt indultunk Anacortes, Washington állam északi csücskében lévőkompokikötő felé, Dávid és Zita társaságában. Több kis városka mellett hajtottunk el, a filmekből ismert látvány mindenfelé: templom, előtte fekete-fehér betűkkel kirakott bibliai idézet, pizzázó, diner, kisbolt, nagy parkolók, kisebb, fehér kerítéses, vagy fémrácsos kerítéssel védett házak, ilyen-olyan limlomok a kertben, hintaszék a tornácon, ember alig, az is inkább kocsiban. De, s ez nagy de, mindenhol hirdette magát helyi piac, szezonális vagy egész évben nyitva lévő. Ez nagyon teszett. Aztán eljutottunk a híres Skagit-völgybe, ahol tavasszal tulipántenger virágzik. Mint kiderült, a hagymájukért nevelik őket, nem vágásra adják el a sok-sok tulipánt. Nincs oyan Seattle-i naptár, ahol ne lenne legalább egy kép egy virágzó tulipánmezőről.

A kompjáratok innen sokfelé mennek, így sok kocsisor sorakozott a különféle járatokhoz, amelyek a San Juan-szigetek egyikéhez-másikéhoz vitték a nyaralókat. A hivatalnokot nagyon megörvendeztettük, mert még sosem látott magyar útlevelet. A komp amolyan vidéki járat volt itt, limitált sütikészlettel, amin lehetett nyammogni, míg az ember hiába meresztgette a szemét, hogy hátha felbukkannak a gyilkos bálnák a vizen... De legalább fókát láttunk. Volt egy félig kirakott puzzle is az egyik asztalon, de nem fértünk hozzá. A tájat bámultuk. Még privát sziget mellett is elhajóztunk, amin egykor vadasparkot rendezett be a tulajdonosa.

 kompútvonal

 

AdenauBear bálnákat keres

Kikötés Vancouver-sziget délkeleti oldalában, Sidney-ben. Mosolytalan kanadai határőr faggatott bennünket, kik vagyunk, honnan ismerjük egymást. De azért a végén kifacsart magából egy "have fun"-t. Zita elmesélte, hogy annak idején, amikor már javában dolgozott, de még nem volt állampolgár, egyszer jött vissza Magyarországról, s az amerikai bevándorlási ember megkérdezte, mit csinál Amerikában. "Itt élek" - így Zita. "Nem, maga nem itt él, hanem ideiglenesen itt tartózkodik és dolgozik" -, javította ki a férfi. Amikor már megvolt az állampolgársága, a benvádorlásiak már "Welcome home"-mal köszöntötték.

Sidney kikötőjéből félóra autózással jutottunk Victoria-ban, abba a hotelbe, ahová Davidék foglaltak szobát. A 8-on lévő erkélyről elámulva néztük a belső kikötőt (Inner Harbour), amin nagyon-nagy forgalom volt: kis, kerekeded fenekű vizitaxik igyekeztek a hotelek mólóitól a városba, számtalan hidroplán (seaplane) morgott, dübörgött, sorban szálltak fel és le az öböl vizére, s ezt a forgalmat szaporították a befutó bálnanéző hajók, a kicsitől az egészen nagyig. A forgalmat bóják közé terelik, s ha egy-egy kenu kitévedt az aktív zónába, nagyon hamar kizavarták őket onnan a folyamatosan cirkáló rendőrsésg kishajók. Mint megtudtuk, a vizitaxik délelőttönként vizibalettet adnak elő az öböl vizén, különböző zenék dallamára köröznek, sorakoznak fel a vizen.

Bálnalesre induló hajó, hidroplán és vizitaxi

Sajnos, addig vitáztunk azon, hogy hol együnk, míg a meglátogatandó kertben az összes romantikus vacsorázási lehetőség betelt. Igaz, betelt már napokkal előbb, ez volt az egyik vigaszunk.

Ugyanis aznap este a Butchart Gardenbe mentünk, a környék egyik leglátványosabb kertjábe. Mint kiderült a nyári hónapokban, szombat esténként zenére megkoreografált tüzijátékot rendeznek a kertben, minden évben. Ez a látványosság garantálta, hogy látogatásunk estéjén tömve volt a csodálatos kert, amelyet leginkább a tüchtig, nett szavakkal tudnék jellemezni. A kissé keskeny ösvényeken hullámzott az embertömeg, totyogva lehetett csak haladni, de így legalább nem volt gond megállni a rengeteg érdekes és csodaszép növénynél egy-egy fotó és szagolgatás erejéig. Nagyon nagy számú személyzet gondoskodik arról, hogy a lehulló szirmok - kis túlzással - azonnal eltűnjenek láb alól, igen szépen rendben tartott, jól szervezett kertről van szó. Szinte befogadhatatlan mennyiségű szépség, növényritkaság és látvány várt ránk.

Ettünk gyorsan valamit, s aztán amennyire lehetett, végigjártuk a kertet. Nagyon szép hely! Szigorú szabályokkal érvényesítik a látogatás nyugalmát. A tüzijátékot a földön ülve nézték végig az emberek, ehhez vagy hozták a pokrócaikat, vagy pár dollárért lehetett venni vastag alufóliából készült takarót. Sőt, előre megtöltött kis zacskókban homokot is lehetett köcsönözni ingyen, amivel az ember lenehezékelhette a takarót. De erre mi szükség, ha egyszer úgyis rajta ültünk? - kérdezhetné bárki. Nos, azért volt kis nehezékekre szükség, mert a) fújt kissé a szél, b) az emberek már órákkal korábban leterítették a takaróikat, utána elmentek sétálni, enni, s a takarók ott várták tulajdonosaikat. S senki nem tette őket odább, nem foglalta el a helyet, pedig már az egész, nézőtérnek kijelölt domboldal tele volt takarókkal... Bámulatos volt ez nekem, aki ahhoz szokott hozzá, hogy nem szabad semmit sem magára hagyni egy ennyire nyilvános helyen, mert lába kél.

A tüzijáték pontosan az adott időben kezdődött (egy újabb érdekesség!), csodálatosan összehangolták a zenét és a rakáték robbanásait. Tátott szájal bámultam, én, az ünnepelt. Egyre-másra jöttek a látványos és fantáziadús rakéták, musical-ek, érzelgős dalok vagy modern számok zenéjére. A végén szinte a fejünk felett robbantak, egy, még szinte parázsló kartonguriga-darabka be is esett V. nyakába, gyorsan zsebrevágtam, emlékként. Alighanem valaki más is ünnepelt, mert a végén egy "Good Night Christie" feliratot írtak ki tüzijátékból a kis tó túlpartján - onnan eregették fel a legtöbbet, sőt, a távoli fák közül is, ergy alkalommal mintha füstködbe rejtőző vörös ördögök táncoltak volna a fatörzsek között. Remek volt, hangulat, lenyűgöző, na.

Utána csoszogás kifelé. Fiatal alkalmazottak foszforeszkáló rudakkal mutatták a teljes sötétségben, a csillagos ég alatt araszoló embereknek, merre vannak az ösvények, merre a parkoló. Senki nem vágott át az ágyásokon, fegyelmezetten távoztak a látogatók. Mondjuk, amilyen borsos volt a belépő, futja is ennyi ember alkalmazására.

Hazafelé még belefutottunk egy rendőrségi ellenőrzésbe, ahol a kanadai rendőr bemondásra elhitte, hogy Dávid nem ivott, s a jogsija is rendben van. Én ezt megkapónak találtam, a többiek inkább tréfálkoztak a rendőr hiszékenységén. A hotelben már bezárt a bár, így aludni mentünk. Fent a szobában még kilestem az oldalsó ablakon, amely  egy lakótömb erkélyeire és a kis félsziget túlsó végére nézett. Nyugodtan bámészkodhattam, megnézhettem, szemközt ki mit csinál az éjszakában. A távolban kivilágított épületet vettem észre. Valami hivatalos épület lehet, gondoltam, hogy ilyen fényben ég: megpróbáltam képet készíteni róla... Erre elmozdult, s méltóségteljes lassúsággal kiúszott a képből. Ugyanis egy hatalmas kirándulóhajót láttam, a félsziget csúcsán lévő nagy kikötőben megállnak ezek a hajók, Alaszka vagy Kanada északi partjai felé menet. Figyelmes szemlélő megtalálhatja, hogy a képen egy távozófélben lévő hajó feneke és egy nagy hajó látható.

Vasárnap hajnalban fél ötkor felébredtem, s meglestem az öblöt, amely még félig sötétben derengett. Béke honolt, csak a víz locsogott halkan a lakóhajók és a hotel mólója körül. Valahol egy vadkacsa hápogta bele az éjszakába a magányát. 8-kor már megindult a hidroplán forgalom, s kezdődött a csodás hétvégénk második napja.

Sütés, munka, újdonságok

Ugye, említettem már itt lejjebb, hogy kérjetek, s megadatik?! Mert valóban. Régi kollégám, Ray, aki főnököm második kávézójának felerészben tulajdonosa, megkért, hogy neki is szállítsak sütiket. Így az állandó sütirendelésem egyszeriben megkétszereződött. Ez valójában nem egy egetverő mennyiség, de nekem óriási öröm, mert mindig is bántott, hogy nincsenek ott a sütijeim a másik kávézóban. Igaz, Ray minden elkövetett, hogy kicsit más legyen a profija, mint a Cake Café-nak, úgyhogy nagyon nem neheztelhettem rá.

De most oda is szállítok. Ráadásul kényelmesen, mert a sütiket maga gyűjti be a Cake Café-ból, nem nekem kell elautózni északra. Hurrá! Meglátjuk, ott hogy fogynak a sütik.

Augusztusban több tortamegrendelésem is volt, ez megdobta a bevételt. Ráadásul új péksüteményt indítottam a piacon, egyik kedvenc pékem, Mark Sinclair krumplis zsemléjét (potato roll) próbáltam ma ki. A recept grammra kiszámolva ott volt az egyik videója végén, már régóta ki akartam próbálni. Igen kellemes, a magyar zsemléhez kicsit hasonló, kissé tömörebb, de még így is könnyed, levegős, akár édes, akár sós töltelékhez is megfelelő bucik születtek. Fel mertem tételezni, hogy az írek gyengéd érzelmekkel fognak viseltetni egy olyan kenyérféle iránt, aminek a krumpli szó van a nevében. Elsőre el is fogyott mind, majd meglátjuk, ezután hogya "teljesítenek". Bucinak fogom őket hívni a továbbiakban. Némi változtatással íme a recept:

12 bucihoz az alábbiakra van szükség:

580 g kenyérliszt

47 g kristálycukor

14 g só

5-10 gramm friss élesztő vagy 7 g porított élesztő

133 g hajában puhára főtt és kihűlt krumpli, apróra vágva

46 g a főzővizéből

57 g puha vaj
1 nagy tojás

193 g langyos tej

Ne rémítsenek el bennünket a grammok, lehet kerekíteni, nem árt meg. A száraz hozzávalókat összeszitáljuk egy tálba. Hozzáadjuk a nedves hozzávalókat, s jól összegyúrjuk. Aztán pár percig géppel vagy kézzel alaposan átgyúrjuk, amíg sima tésztát nem kapunk. Kerekre formázzuk, tálban, nylonzacskóval letakarva fél óráig kelesztjük.

Újra átgyúrjuk, s megint kerekre formázzuk. 60 percig kelesztjük. Négyszögletes formára, laposra lapogatjuk a tésztát, s oldalról háromba hajtjuk. Ellapítjuk, s most felülről hajlítjuk háromba. Újra letakarjuk, s 60 percig kelesztjük. 95-100 grammos gombócokra osztjuk, a gombócokat kerekre formázzuk, s sütőlapra rakjuk őket kelni. Nylonzacskóval letakarjuk őket, s berakjuk a sütőlapot a hűtőbe éjszakára. 

Másnap reggel kivesszük a hűtőből, s 60 perc alatt szobahőmérsékletűre hozzuk a bucikat. Közben a sütőt előmelegítjük 170 fokra, s 20-30 perc alatt aranybarnára sütjük őket.

***

Tegnap pedig egy elszámolásomnak köszönhetően "feltaláltam" a kétszínű janhagel-t. Ez egy holland fahéjas süti, olyan vajas shortbread-szerűség. 1981-es kiadású angol sütis könyvem szerint Hollandiában adják kávé mellé. Kb. 60 kis szeletre lett volna szükségem, de rosszul szoroztam fel a hozzávalókat, s a tepsimben elég lapos lett a sütiréteg. Gyorsan összekevertem még egy adaggal, s elsimítottam a már meglévő réteg tetején. Szép kétszínű réteg született, ugyanis a felső rétegbe kevesebb fahéjat raktam, halvány színű lett. Amikor a kisült sütit még forrón kockákra vágtam, észrevettem, hogy szép csíkos lett, alul barnásabb, felül vajsárga réteggel. Ez adta az ötletet, hogy kétféle ízesítéssel próbálkozzak legközelebb: csokis alsó réteg, narancsízű, enyhén sárgás felső réteg, egy kis ételfesték rásegítésével... Vagy mondjuk, vajas és rózsaszín, kislányos babazsúrra...

Holland janhagel (hozzávalók egy 40 cm x 30 cm-es tepsihez):

525 g sima liszt

2 kávéskanál fahéj

150 g kristálycukor

375 g sótlan, nagyon puha vaj

A fentieket a fahéj kivételével egy villával alaposan összekeverem, míg összeáll. A keverék felét félreteszem, a maradékba beledolgozom a fahéjat. Sütőpapírral kibélelt tepsibe szépen, egyenletes rétegben ellapítom a kezemmel, ha kell, belisztezem a kezem. Majd a maradék, világosabb tésztát is ellapítom a már meglévő rétegen. 180 fokon 20-25 percig sütöm, míg aranybarna nem lesz. Még forrón, éles késsel a tepsiben csíkokra, vagy négyszögletes darabokra vágom, ahogy tetszik, aztán teljesen hagyom kihülni, csak azután veszem ki a tepsiből. Fémdobozban tárolom. Igazi gyors sütemény, minimális erőfeszítéssel, és kis fantáziával sokféleképpen ízesíthető.

Seattle 4.

Reggel olyan volt kint az idő, hogy az ember ilyenkor visszabújik az ágyba, és alszik még egyet. Határozottan őszies volt a levegő, s a cinkék cippegése is hidegebb időket idézett. Nem alhattam vissza, menni kellett a piacra. Felvágtam a sütiket, letakartam őket az eső elől. Csak egy kávét hajtottam fel, V. még fürdőköpenyben evett, amikor elautóztam az esőben a piac felé. Késtem, mégis csak kicsivel az első tagok érkezése után hajtottam be a kapun. Mindjárt feladatot is kaptam: az egyik esőcsatorna alatt a lefolyó eltömődött, a víz folyik végig az épület háta mentén, ki tudja hol tűnik el... Először csuklóig, aztán könyékig túrtam a földtömte lefolyóba, markoltam ki belőle a kavicsot, sarat, de csak nem indult meg a víz. Végül egy karóval estem neki, ami egyre mélyebbre futott bele a földbe, már bízom a sikerben... amikor is reccsent a karó, s az alsú egyharmada beleékelődött a zavaros víz fedte földbe... A víz buggyanva eltűnt, aztán újra pocsolyaként gyűlt fel s futott a fal mentén... Nem győzhettem. Majd hétközben kijön valaki, ásóval, fémbottal, kipucolni a csatornát.

Sokan kérdezték a vevők közül, milyen volt a szabadságom, mindenkinek azt mondtam, csodálatos. A fejem tele emlékkel. Nagyon eredményes volt, hiszen két barátot is megtanítottam kovászos kenyeret sütni, s a kint vett dolgokat is használom már. A Tripadvisor folyamatosan környékbeli hotelek ajánlataival bombáz, hamarosan le fogok iratkozni erről a szolgáltatásról. Ráérek akkor ezzel foglalkozni, ha majd megint megyünk.

***

Hétközben, amikor barátaink dolgoztak, vagy Zitával, barátnőmmel voltunk, vásárolni, dumálgatni, kenyeret formázni, vagy jártuk végig a kislistánkon szereplő látnivalókat. Esténként általában valakinél voltunk, beszélgetni, vacsorán, vagy éppen egy Lola nevű motoros hajóval hajózni a Sammamish Lake-en, s élvezni a luxust, rálátva a tószéli házakra, amelyeknek udvarán itt-ott helikopter, vagy éppen a stég mentén hidroplán álldogált...

Lola előkészítése az esi hajózáshoz. A kikötőhelyekért várólista van.

 

 Mt. Rainier a távolban

Az első napok egyikén meglátogattuk Zitáék egyik ismerősének a kávézóját, melyet nemrég nyitott egy helyi botanikus kertben, s amihez Miki felesége csinálta a logót és a feliratok terveit, kivitelezését. A tulaj, Tony súlyos betegségből felépülve döntött úgy, hogy megvalósítja élete álmát, s IT-ból átnyergel kávézótulajdonossá. Alaposan megkritizáltuk a süteményválasztékot. Még érződik a helyen, hogy nemrég nyitott, zárás előtt egy órával már alig volt süti, de ahogy Zita barátnőm mondta, a környékbeli irodákból, iskolákból nagy az érdeklődés szendvicsek iránt is, így a szűkösebb hónapokban is lenne bőven vevője a kávézónak. 

 

A botanikus kert egyik épülete. Magánkert volt korábban.

Elmentünk (újra, 15 év után) a Boeing gyárba, amely az Amazonon, Microsoft-on, Facebook-on kívül a város legnagyobb munkáltatója, s amire csak szuperlatívuszok lehetnek érvényesek. Idén 100 éve, hogy Seattle déli részén megalapult a gyár! Nagyon-nagy gépeket raknak össze a világ legnagyobb hangárjaiban. A "leesett az állam"-pillanat az volt, amikor a túrabusz (mert távolságok vannak, tehát a hangárok közt buszoztunk) megállt, hogy utat engedjen egy targoncának. A villás targonca pedig egy repülőgépmotort emelt fel egy kamionról, s vitte be a hangárba: egy olyan hatalmas Rolls-Royce motort, amely  alkalomadtán 12 órán keresztül tolja előre a többszáz főt szállító repgépeket... 

Ezen az oldalon van egy film, ami négy pecben bemutatja, hogy raknak össze egy-egy gépet... Lenyűgöző. Talán ostobaság, de még most is elkönnyesedik a szemem, ha látom, hogy ezeket a csodás, hatalmas gépeket pici emberek rakják össze. Ahogy festik be a gépeket a megrendelő által kért színekre, mintára. Akár egy autónál... Rengeteg papír és ragasztószalag borítja a gépet, apró, fehér védőruhába öltözött emberek festik szórópisztolyokkal... Az egyik leghosszabb munkafolyamat a gépek összeszerelése során! (Emlékszem, még annak idején műszaki rajzoló anyám mondta, neki nagy álma volt, hogy az egyik űrsiklóra felfestheti a sikló nevét...)

Ismerős zászlók a fogadóépületben

A fogadóépület teteje a kifutópályára néz, s onnan is látható a Mt. Rainier vagy a Mt. Baker havas orma. A tetőn terasz van, ahová koncenrteket, jótékonysági összejöveteleket szerveznek, mehet a nagyérdemű, ha megváltja a jegyeket, s koktélozhat a naplementében. S nézheti, amint próbaútra, vagy éppen végső rendeltetési helyükre szállnak el ezek az óriási repülőgépek.

Elmentünk Seattle-ben az Akváriumba, megint megnézni a tengeri vidrákat. Ez is olyan szerencsésen alakult. Már alaposan bemagoltam, hol fogunk parkolni, ha az Akváriumnál nem lenne hely, de ahogy megérkeztünk, egy japán bácsi azonnal intett, hogy megy el, vegyük át a helyét... Az Akvárium tele gyerekekkel, de azért sikerült megnéznünk a nem túl nagy helyen élő, a napsütötte víz felszínén lebegő vidrákat. Egy alkalmazott a közelben állt, s a karjára terített vidrabőrt meg lehetett simogatni. Mutatta, hogy mennyire meleg egy ilyen, rendkívül finom szőrrel borított bőr. Nekik van a legsűrűbb szőrük a világon az emlősök között! A vidrák állandóan borzolják, tisztán tartják a szőrüket, nehogy véletlenül is összeálljon, mert a vízbe merülve a szőrszálak között megrekedő apró levegőbuborékok tartják őket melegen.  

Utána a Pike Street Market következett, mely kötelező programpont minden Seattle-be érkezőnek. A főleg halpiacáról híres hatalmas piac többszintes, el lehet veszni benne, folyton tömeg van, s sajnos, a finom helyi termények mellett giccs is akad bőven. A kézműves- és kisebb standokra nem lehet helypénzt váltani, hanem naponta, kora reggel olvassák fel, hogy aznap ki árulhat az egyes standoknál. A nagy, bejáratott üzlettel rendelkező halas-, zöldséges-, virágos-, gyümölcsös-, péksüteményes cégek standai állandóak. V. tobzódott, mert végre kapott olyan őszibarackot, ami helyi volt, s aminek olyan ragacsosan folyt le a leve a könyökén otthon, ahogy ette, mint gyermekkora barackjaié. Csodás termények vannak, s amikor később utaztunk a környéken, láttuk, hogy majdnem minden kis településnek van szezonális, vagy állandó piaca. Dícséretes!

Közelében van a leggusztustalanabb utcai - minden nevezzem? - művészeti installáció? Valaki kitalálta, hogy a használt rágógumiját a piac melletti egyik sötétebb átjáróban a falra ragasztja. Régebben még pénzdarabokat is ragasztottak a rágógumikba, mostanra már csak a merevre száradt göbök láthatóak a falon. Kétszer már letisztították az egész förmedvényt, de a nép csak visszajár, s újabb réteget ragaszt a falra. A tavalyi komoly erőfeszítéssel járó tisztítás után az első "emléket" rágógumikból a novemberi párizsi merénylet emlékére ragasztották fel az emberek. A világ öt "legfertőzöbb" látványossága, de csak második helyen van az megcsókolandó ír Blarney-kő (haha!) után!

S persze, vannak múzeumok is, amelyek Seattle múltját mutatják be, de ezek száma igen véges. Ezúttal egyet sem néztünk meg belőlük. A történelmi belvárosra is csak futó pillantás vetettünk, ahogy próbáltunk a tengerparti meredek dombokon fel-le autózni. A várost csak pár évvel azután alapították, hogy Petőfi elszavalta a Nemzeti Dalt. Van múzeum aranyásó ősökről, indián lakóiról, akik már 4000 évvel a város alapítása előtt itt éltek. Jelentős számú skandináv származású matróz, bálnavadász telepedett le itt le, akiket a halbőség vonzott. Ők a Ballard nevű városrészben éltek, nekik állít emléket a Nordic Heritage Museum. 

Szóval lehetett volna még mit megnézni, de inkább a barátainkkal voltunk. Kenyérdagasztás, sütés, vagy a ház teraszán való kolibrilesés várt ránk. 

Az ott, középen. A kolibri. Féltékenyen őrzi az etetőt.

Minden egyes alkalommal elámultunk, amikor a hatalmas mosógépet használtuk, amelyikben elveszett a mosnivaló. Először lemérte a ruha súlyát, majd kiírta, hogy mennyi ideig fogja mosni, aztán édesdeden csilingelt, amikor végzett... Büszkén szárítottam a ruháinkat a teraszon, amíg rá nem jöttünk, hogy a szárítógép szép simára szárítja a ruhákat, csak hajtogatni kell, az enyémek bezzeg igényelték volna a vasalást... Tetszett, hogy a  riasztó nem csipog (vagyis nem árulja el az esetleges betörőnek, hogy hol található). Rájöttem arra is, hogy az amerikai, sütidekorálásból élő hölgyek miért dolgoznak otthonról: MINDEGYIKNEK akkora konyhája van, amiben bőven van vízszintes felület, s nincs szükség extra helyre, ha sütiket akar kihúzni. Meglepett, hogy milyen jó idő volt: végre nyitott ablaknál aludhattam, ráadásul az ablakokat olyan elmés kar mozgatja a szúnyoghálón túl, hogy mereven kitámasztva maradnak, nem csapja be őket a szél, sőt, a túlnyúló eresz miatt nyugodtan nyitva lehet őket hagyni akkor is, ha esne az eső.

(S arról már zárójelben, hogy az ott kapható kenyérliszt gluténben gazdagabb, így a kenyerek bucibbak, kerekebben lettek, Zita nagy örömére, pedig előtte figyelmeztettem, ne kedvetlenedjen el, ha elsőre laposak lesznek a kenyerei. De nem!)

Kérjetek és megadatik

Olyan jó kis eső volt tegnap es és éjjel, hogy öröm volt nézni. Hosszan esett, dúsan, a kerti vödreim félig teltek vízzel, hála az ügyes elhelyezésüknek. A kis fóliasátram lefelé lógó, s kétoldalt cippzáros ajtaját kifelé döntöttem, s beletettem a végét egy vödöbe. 3 liter vizet gyűjtöttem így.

Igaz, hogy szinte félvakon vezettem fel Kilternanba este, teljes erővel dolgozó ablaktörlők mellett, s igaz, hogy a villámlás-dörgés Dublin déli részén több órán át tartó teljes áramszünetet okozott, de legalább fellélegzett a táj, s végleg kialudt a hegyen a füstölgő sülzanót. A sötétség miatt a meetinget is telefonok és elemlámpák fényénél ültük végig (mert farmon nevelkedett asszonyokat egy kis áramtalanság nem riaszthat vissza semmitől). A legbosszantóbb megbeszélendő pont az egyik, nekem is nyűgöt okozó vevő miatt volt, aki barátnőjével "állította", hogy a piaci lekvárokat szupermaketben vesszük és "újrapalackozzuk". Kontrollerünk kérte a nőt, írja le panaszait, hogy a "Head Office-szal is megoszthassuk aggodalmait", de a nő ettől ilyen-olyan ürüggyel elállt. Naná, ő is tudja, hogy ha ez írásba kerül, beperelhetnénk hitelrontásért.

Nekem csak annyi bajom van vele, hogy nagzon udvariatlan, úgy dobja a pénzt a pultra, hogy gurul, mindig kétszer-háromszor visszajön a pulthoz azzal, hogy hideg a teája, vagy nincs benne elég víz, vagy túl sok van benne. Noná, hogy hideg, ha hideg tejjel önti fel... Aztán jön azért, mert túl tejes. Minden alkalommal megkérdi, mibe kerül a tea, aztán kevesebbet számol le, majd néz az arcomba, mit szólok ehhez. Lábujjaim ilyenkor már behajlítva, s elárulhatom, hogy az egyik ujjam is mutogat a pult alatt, de az arcomon ott a kissé erőltetett mosoly (kill them with kindness), s mondom, még hány centre van szükségem. Dobja. Egyszer, amikor már sokadszor  jött vissza a pulthoz, odaszólt nekem: "Tudom, hogy udvariatlan vagyok. Mindenki mondja. De hát ez vagyok én." Még nem mertem visszaszólni, hogy "És ez kifogás?", de ki tudja, egyszer megteszem.

A meetingen kiderült, hogy egyik tagunk, az ékszerész Irena nem tud jönni egy darabig, mert szombatjait a gyerekei töltik ki (a férje mit csinál vajon?). Három gyerek, hurcolni őket ide-oda, edzés, tábor, ki tudja, még mi. Ez azt jelenti, hogy a mandulás, sima sütijeit nem süti senki. Azonnal lecsaptam a lehetőségre. S ami még jobb, húsz centet emelhetek a tortaszeleteimen! 7 vagy 8 éve nem volt emelés az árakon, a kontroller körbenézett, s kiderült, hogy még a gyári scone is drágább, mint a miénk, a házi. Ezt is örömmel fogadta mindenki.

A Seattle-beli nyaralás során alaposan belecsaptunk a lecsóba (hogy egy rokont idézzek), így minden megrendelés, lehetőség külön öröm. Durván megugrott az autóbiztosításom, s ugyan a benzin olcsóbb lett, s nem autózom annyit, de a biztosítás emelése elég durva, és indokolatlan érvágás...

V. egy szép kenyeret kért, mondván, beviszi a magyaroknak pénteken, huszadikára. A kovászoshoz már nincs elég idő, ezért Limara egy fazékban süthető parasztkenyere vár gyúrásra a pulton...