2016. augusztus 20.

Seattle 4.

Reggel olyan volt kint az idő, hogy az ember ilyenkor visszabújik az ágyba, és alszik még egyet. Határozottan őszies volt a levegő, s a cinkék cippegése is hidegebb időket idézett. Nem alhattam vissza, menni kellett a piacra. Felvágtam a sütiket, letakartam őket az eső elől. Csak egy kávét hajtottam fel, V. még fürdőköpenyben evett, amikor elautóztam az esőben a piac felé. Késtem, mégis csak kicsivel az első tagok érkezése után hajtottam be a kapun. Mindjárt feladatot is kaptam: az egyik esőcsatorna alatt a lefolyó eltömődött, a víz folyik végig az épület háta mentén, ki tudja hol tűnik el... Először csuklóig, aztán könyékig túrtam a földtömte lefolyóba, markoltam ki belőle a kavicsot, sarat, de csak nem indult meg a víz. Végül egy karóval estem neki, ami egyre mélyebbre futott bele a földbe, már bízom a sikerben... amikor is reccsent a karó, s az alsú egyharmada beleékelődött a zavaros víz fedte földbe... A víz buggyanva eltűnt, aztán újra pocsolyaként gyűlt fel s futott a fal mentén... Nem győzhettem. Majd hétközben kijön valaki, ásóval, fémbottal, kipucolni a csatornát.

Sokan kérdezték a vevők közül, milyen volt a szabadságom, mindenkinek azt mondtam, csodálatos. A fejem tele emlékkel. Nagyon eredményes volt, hiszen két barátot is megtanítottam kovászos kenyeret sütni, s a kint vett dolgokat is használom már. A Tripadvisor folyamatosan környékbeli hotelek ajánlataival bombáz, hamarosan le fogok iratkozni erről a szolgáltatásról. Ráérek akkor ezzel foglalkozni, ha majd megint megyünk.

***

Hétközben, amikor barátaink dolgoztak, vagy Zitával, barátnőmmel voltunk, vásárolni, dumálgatni, kenyeret formázni, vagy jártuk végig a kislistánkon szereplő látnivalókat. Esténként általában valakinél voltunk, beszélgetni, vacsorán, vagy éppen egy Lola nevű motoros hajóval hajózni a Sammamish Lake-en, s élvezni a luxust, rálátva a tószéli házakra, amelyeknek udvarán itt-ott helikopter, vagy éppen a stég mentén hidroplán álldogált...

Lola előkészítése az esi hajózáshoz. A kikötőhelyekért várólista van.

 
 Mt. Rainier a távolban

Az első napok egyikén meglátogattuk Zitáék egyik ismerősének a kávézóját, melyet nemrég nyitott egy helyi botanikus kertben, s amihez Miki felesége csinálta a logót és a feliratok terveit, kivitelezését. A tulaj, Tony súlyos betegségből felépülve döntött úgy, hogy megvalósítja élete álmát, s IT-ból átnyergel kávézótulajdonossá. Alaposan megkritizáltuk a süteményválasztékot. Még érződik a helyen, hogy nemrég nyitott, zárás előtt egy órával már alig volt süti, de ahogy Zita barátnőm mondta, a környékbeli irodákból, iskolákból nagy az érdeklődés szendvicsek iránt is, így a szűkösebb hónapokban is lenne bőven vevője a kávézónak. 

 
A botanikus kert egyik épülete. Magánkert volt korábban.

Elmentünk (újra, 15 év után) a Boeing gyárba, amely az Amazonon, Microsoft-on, Facebook-on kívül a város legnagyobb munkáltatója, s amire csak szuperlatívuszok lehetnek érvényesek. Idén 100 éve, hogy Seattle déli részén megalapult a gyár! Nagyon-nagy gépeket raknak össze a világ legnagyobb hangárjaiban. A "leesett az állam"-pillanat az volt, amikor a túrabusz (mert távolságok vannak, tehát a hangárok közt buszoztunk) megállt, hogy utat engedjen egy targoncának. A villás targonca pedig egy repülőgépmotort emelt fel egy kamionról, s vitte be a hangárba: egy olyan hatalmas Rolls-Royce motort, amely  alkalomadtán 12 órán keresztül tolja előre a többszáz főt szállító repgépeket... 

Ezen az oldalon van egy film, ami négy pecben bemutatja, hogy raknak össze egy-egy gépet... Lenyűgöző. Talán ostobaság, de még most is elkönnyesedik a szemem, ha látom, hogy ezeket a csodás, hatalmas gépeket pici emberek rakják össze. Ahogy festik be a gépeket a megrendelő által kért színekre, mintára. Akár egy autónál... Rengeteg papír és ragasztószalag borítja a gépet, apró, fehér védőruhába öltözött emberek festik szórópisztolyokkal... Az egyik leghosszabb munkafolyamat a gépek összeszerelése során! (Emlékszem, még annak idején műszaki rajzoló anyám mondta, neki nagy álma volt, hogy az egyik űrsiklóra felfestheti a sikló nevét...)

Ismerős zászlók a fogadóépületben

A fogadóépület teteje a kifutópályára néz, s onnan is látható a Mt. Rainier vagy a Mt. Baker havas orma. A tetőn terasz van, ahová koncenrteket, jótékonysági összejöveteleket szerveznek, mehet a nagyérdemű, ha megváltja a jegyeket, s koktélozhat a naplementében. S nézheti, amint próbaútra, vagy éppen végső rendeltetési helyükre szállnak el ezek az óriási repülőgépek.

Elmentünk Seattle-ben az Akváriumba, megint megnézni a tengeri vidrákat. Ez is olyan szerencsésen alakult. Már alaposan bemagoltam, hol fogunk parkolni, ha az Akváriumnál nem lenne hely, de ahogy megérkeztünk, egy japán bácsi azonnal intett, hogy megy el, vegyük át a helyét... Az Akvárium tele gyerekekkel, de azért sikerült megnéznünk a nem túl nagy helyen élő, a napsütötte víz felszínén lebegő vidrákat. Egy alkalmazott a közelben állt, s a karjára terített vidrabőrt meg lehetett simogatni. Mutatta, hogy mennyire meleg egy ilyen, rendkívül finom szőrrel borított bőr. Nekik van a legsűrűbb szőrük a világon az emlősök között! A vidrák állandóan borzolják, tisztán tartják a szőrüket, nehogy véletlenül is összeálljon, mert a vízbe merülve a szőrszálak között megrekedő apró levegőbuborékok tartják őket melegen.  



Utána a Pike Street Market következett, mely kötelező programpont minden Seattle-be érkezőnek. A főleg halpiacáról híres hatalmas piac többszintes, el lehet veszni benne, folyton tömeg van, s sajnos, a finom helyi termények mellett giccs is akad bőven. A kézműves- és kisebb standokra nem lehet helypénzt váltani, hanem naponta, kora reggel olvassák fel, hogy aznap ki árulhat az egyes standoknál. A nagy, bejáratott üzlettel rendelkező halas-, zöldséges-, virágos-, gyümölcsös-, péksüteményes cégek standai állandóak. V. tobzódott, mert végre kapott olyan őszibarackot, ami helyi volt, s aminek olyan ragacsosan folyt le a leve a könyökén otthon, ahogy ette, mint gyermekkora barackjaié. Csodás termények vannak, s amikor később utaztunk a környéken, láttuk, hogy majdnem minden kis településnek van szezonális, vagy állandó piaca. Dícséretes!


Közelében van a leggusztustalanabb utcai - minden nevezzem? - művészeti installáció? Valaki kitalálta, hogy a használt rágógumiját a piac melletti egyik sötétebb átjáróban a falra ragasztja. Régebben még pénzdarabokat is ragasztottak a rágógumikba, mostanra már csak a merevre száradt göbök láthatóak a falon. Kétszer már letisztították az egész förmedvényt, de a nép csak visszajár, s újabb réteget ragaszt a falra. A tavalyi komoly erőfeszítéssel járó tisztítás után az első "emléket" rágógumikból a novemberi párizsi merénylet emlékére ragasztották fel az emberek. A világ öt "legfertőzöbb" látványossága, de csak második helyen van az megcsókolandó ír Blarney-kő (haha!) után!

S persze, vannak múzeumok is, amelyek Seattle múltját mutatják be, de ezek száma igen véges. Ezúttal egyet sem néztünk meg belőlük. A történelmi belvárosra is csak futó pillantás vetettünk, ahogy próbáltunk a tengerparti meredek dombokon fel-le autózni. A várost csak pár évvel azután alapították, hogy Petőfi elszavalta a Nemzeti Dalt. Van múzeum aranyásó ősökről, indián lakóiról, akik már 4000 évvel a város alapítása előtt itt éltek. Jelentős számú skandináv származású matróz, bálnavadász telepedett le itt le, akiket a halbőség vonzott. Ők a Ballard nevű városrészben éltek, nekik állít emléket a Nordic Heritage Museum

Szóval lehetett volna még mit megnézni, de inkább a barátainkkal voltunk. Kenyérdagasztás, sütés, vagy a ház teraszán való kolibrilesés várt ránk. 

Az ott, középen. A kolibri. Féltékenyen őrzi az etetőt.

Minden egyes alkalommal elámultunk, amikor a hatalmas mosógépet használtuk, amelyikben elveszett a mosnivaló. Először lemérte a ruha súlyát, majd kiírta, hogy mennyi ideig fogja mosni, aztán édesdeden csilingelt, amikor végzett... Büszkén szárítottam a ruháinkat a teraszon, amíg rá nem jöttünk, hogy a szárítógép szép simára szárítja a ruhákat, csak hajtogatni kell, az enyémek bezzeg igényelték volna a vasalást... Tetszett, hogy a  riasztó nem csipog (vagyis nem árulja el az esetleges betörőnek, hogy hol található). Rájöttem arra is, hogy az amerikai, sütidekorálásból élő hölgyek miért dolgoznak otthonról: MINDEGYIKNEK akkora konyhája van, amiben bőven van vízszintes felület, s nincs szükség extra helyre, ha sütiket akar kihúzni. Meglepett, hogy milyen jó idő volt: végre nyitott ablaknál aludhattam, ráadásul az ablakokat olyan elmés kar mozgatja a szúnyoghálón túl, hogy mereven kitámasztva maradnak, nem csapja be őket a szél, sőt, a túlnyúló eresz miatt nyugodtan nyitva lehet őket hagyni akkor is, ha esne az eső.

(S arról már zárójelben, hogy az ott kapható kenyérliszt gluténben gazdagabb, így a kenyerek bucibbak, kerekebben lettek, Zita nagy örömére, pedig előtte figyelmeztettem, ne kedvetlenedjen el, ha elsőre laposak lesznek a kenyerei. De nem!)

3 megjegyzés:

zebrina írta...

Én Veronában találkoztam ilyen rágógumi-fallal, pont Júlia házának bejáratát sikerült vele teljesen elcsúfítani.

kisrumpf írta...

Ez borzasztó! Azt hittem, csak Seattle-specifikus hülyeség :-()

zebrina írta...

Berlinben is volt! :)