Elfogultság nélkül kellene beszámolnom arról a hétvégéről, amit barátaink szerveztek nekünk. Már hónapok óta terveztük, hogy velük, akikhez a legszorosabb barátság fűz, eltöltünk valahol egy hétvégét négyesben, megemlékezve arról a 15 évvel ezelőtti hétvégéről, amikor a Mt. St. Helens-től az Olympic félszigetig vitt az utunk, házassági évfordulóinkat is ünnepelve.
Ünneplésre most is lett volna ok, ugyanis elárultam nekik, hogy az idén leszek 50 éves, és mivel a valódi időpontban egymástól távol leszünk, akár most is megünnepelhetnénk ezt a nagy napot, a magunk módján. V. hidroplános kirándulást tervezett Vancouver-be, meglepetésként, ami belőlem mindenféle zajokat váltott ki, de aztán addig alakult, formálódott, változott a terv, míg kiderült, hogy nem Vancouver-be, hanem az állam fővárosába, Victoria-ba megyünk, a Vancouver-szigetre. A főváros napját azon a hétvégén ünnepelték, így alaposan le volt foglalva minden, de sikerült szállást és megfelelő kompjegyet találni. Az amerikaiakra jellemző, hogy hetekkel előre lefoglalnak mindent, nincs csak úgy ad hoc utazás, főleg, ha nagy a család, a sokféle iskolai program és szigorú időbeosztás alapján élőknek bizony, nagyon sokkal előre kell tervezni.
Délelőtt indultunk Anacortes, Washington állam északi csücskében lévőkompokikötő felé, Dávid és Zita társaságában. Több kis városka mellett hajtottunk el, a filmekből ismert látvány mindenfelé: templom, előtte fekete-fehér betűkkel kirakott bibliai idézet, pizzázó, diner, kisbolt, nagy parkolók, kisebb, fehér kerítéses, vagy fémrácsos kerítéssel védett házak, ilyen-olyan limlomok a kertben, hintaszék a tornácon, ember alig, az is inkább kocsiban. De, s ez nagy de, mindenhol hirdette magát helyi piac, szezonális vagy egész évben nyitva lévő. Ez nagyon teszett. Aztán eljutottunk a híres Skagit-völgybe, ahol tavasszal tulipántenger virágzik. Mint kiderült, a hagymájukért nevelik őket, nem vágásra adják el a sok-sok tulipánt. Nincs oyan Seattle-i naptár, ahol ne lenne legalább egy kép egy virágzó tulipánmezőről.
A kompjáratok innen sokfelé mennek, így sok kocsisor sorakozott a különféle járatokhoz, amelyek a San Juan-szigetek egyikéhez-másikéhoz vitték a nyaralókat. A hivatalnokot nagyon megörvendeztettük, mert még sosem látott magyar útlevelet. A komp amolyan vidéki járat volt itt, limitált sütikészlettel, amin lehetett nyammogni, míg az ember hiába meresztgette a szemét, hogy hátha felbukkannak a gyilkos bálnák a vizen... De legalább fókát láttunk. Volt egy félig kirakott puzzle is az egyik asztalon, de nem fértünk hozzá. A tájat bámultuk. Még privát sziget mellett is elhajóztunk, amin egykor vadasparkot rendezett be a tulajdonosa.
kompútvonal
AdenauBear bálnákat keres
Kikötés Vancouver-sziget délkeleti oldalában, Sidney-ben. Mosolytalan kanadai határőr faggatott bennünket, kik vagyunk, honnan ismerjük egymást. De azért a végén kifacsart magából egy "have fun"-t. Zita elmesélte, hogy annak idején, amikor már javában dolgozott, de még nem volt állampolgár, egyszer jött vissza Magyarországról, s az amerikai bevándorlási ember megkérdezte, mit csinál Amerikában. "Itt élek" - így Zita. "Nem, maga nem itt él, hanem ideiglenesen itt tartózkodik és dolgozik" -, javította ki a férfi. Amikor már megvolt az állampolgársága, a benvádorlásiak már "Welcome home"-mal köszöntötték.
Sidney kikötőjéből félóra autózással jutottunk Victoria-ban, abba a hotelbe, ahová Davidék foglaltak szobát. A 8-on lévő erkélyről elámulva néztük a belső kikötőt (Inner Harbour), amin nagyon-nagy forgalom volt: kis, kerekeded fenekű vizitaxik igyekeztek a hotelek mólóitól a városba, számtalan hidroplán (seaplane) morgott, dübörgött, sorban szálltak fel és le az öböl vizére, s ezt a forgalmat szaporították a befutó bálnanéző hajók, a kicsitől az egészen nagyig. A forgalmat bóják közé terelik, s ha egy-egy kenu kitévedt az aktív zónába, nagyon hamar kizavarták őket onnan a folyamatosan cirkáló rendőrsésg kishajók. Mint megtudtuk, a vizitaxik délelőttönként vizibalettet adnak elő az öböl vizén, különböző zenék dallamára köröznek, sorakoznak fel a vizen.
Bálnalesre induló hajó, hidroplán és vizitaxi
Sajnos, addig vitáztunk azon, hogy hol együnk, míg a meglátogatandó kertben az összes romantikus vacsorázási lehetőség betelt. Igaz, betelt már napokkal előbb, ez volt az egyik vigaszunk.
Ugyanis aznap este a Butchart Gardenbe mentünk, a környék egyik leglátványosabb kertjábe. Mint kiderült a nyári hónapokban, szombat esténként zenére megkoreografált tüzijátékot rendeznek a kertben, minden évben. Ez a látványosság garantálta, hogy látogatásunk estéjén tömve volt a csodálatos kert, amelyet leginkább a tüchtig, nett szavakkal tudnék jellemezni. A kissé keskeny ösvényeken hullámzott az embertömeg, totyogva lehetett csak haladni, de így legalább nem volt gond megállni a rengeteg érdekes és csodaszép növénynél egy-egy fotó és szagolgatás erejéig. Nagyon nagy számú személyzet gondoskodik arról, hogy a lehulló szirmok - kis túlzással - azonnal eltűnjenek láb alól, igen szépen rendben tartott, jól szervezett kertről van szó. Szinte befogadhatatlan mennyiségű szépség, növényritkaság és látvány várt ránk.
Ettünk gyorsan valamit, s aztán amennyire lehetett, végigjártuk a kertet. Nagyon szép hely! Szigorú szabályokkal érvényesítik a látogatás nyugalmát. A tüzijátékot a földön ülve nézték végig az emberek, ehhez vagy hozták a pokrócaikat, vagy pár dollárért lehetett venni vastag alufóliából készült takarót. Sőt, előre megtöltött kis zacskókban homokot is lehetett köcsönözni ingyen, amivel az ember lenehezékelhette a takarót. De erre mi szükség, ha egyszer úgyis rajta ültünk? - kérdezhetné bárki. Nos, azért volt kis nehezékekre szükség, mert a) fújt kissé a szél, b) az emberek már órákkal korábban leterítették a takaróikat, utána elmentek sétálni, enni, s a takarók ott várták tulajdonosaikat. S senki nem tette őket odább, nem foglalta el a helyet, pedig már az egész, nézőtérnek kijelölt domboldal tele volt takarókkal... Bámulatos volt ez nekem, aki ahhoz szokott hozzá, hogy nem szabad semmit sem magára hagyni egy ennyire nyilvános helyen, mert lába kél.
A tüzijáték pontosan az adott időben kezdődött (egy újabb érdekesség!), csodálatosan összehangolták a zenét és a rakáték robbanásait. Tátott szájal bámultam, én, az ünnepelt. Egyre-másra jöttek a látványos és fantáziadús rakéták, musical-ek, érzelgős dalok vagy modern számok zenéjére. A végén szinte a fejünk felett robbantak, egy, még szinte parázsló kartonguriga-darabka be is esett V. nyakába, gyorsan zsebrevágtam, emlékként. Alighanem valaki más is ünnepelt, mert a végén egy "Good Night Christie" feliratot írtak ki tüzijátékból a kis tó túlpartján - onnan eregették fel a legtöbbet, sőt, a távoli fák közül is, ergy alkalommal mintha füstködbe rejtőző vörös ördögök táncoltak volna a fatörzsek között. Remek volt, hangulat, lenyűgöző, na.
Utána csoszogás kifelé. Fiatal alkalmazottak foszforeszkáló rudakkal mutatták a teljes sötétségben, a csillagos ég alatt araszoló embereknek, merre vannak az ösvények, merre a parkoló. Senki nem vágott át az ágyásokon, fegyelmezetten távoztak a látogatók. Mondjuk, amilyen borsos volt a belépő, futja is ennyi ember alkalmazására.
Hazafelé még belefutottunk egy rendőrségi ellenőrzésbe, ahol a kanadai rendőr bemondásra elhitte, hogy Dávid nem ivott, s a jogsija is rendben van. Én ezt megkapónak találtam, a többiek inkább tréfálkoztak a rendőr hiszékenységén. A hotelben már bezárt a bár, így aludni mentünk. Fent a szobában még kilestem az oldalsó ablakon, amely egy lakótömb erkélyeire és a kis félsziget túlsó végére nézett. Nyugodtan bámészkodhattam, megnézhettem, szemközt ki mit csinál az éjszakában. A távolban kivilágított épületet vettem észre. Valami hivatalos épület lehet, gondoltam, hogy ilyen fényben ég: megpróbáltam képet készíteni róla... Erre elmozdult, s méltóségteljes lassúsággal kiúszott a képből. Ugyanis egy hatalmas kirándulóhajót láttam, a félsziget csúcsán lévő nagy kikötőben megállnak ezek a hajók, Alaszka vagy Kanada északi partjai felé menet. Figyelmes szemlélő megtalálhatja, hogy a képen egy távozófélben lévő hajó feneke és egy nagy hajó látható.
Vasárnap hajnalban fél ötkor felébredtem, s meglestem az öblöt, amely még félig sötétben derengett. Béke honolt, csak a víz locsogott halkan a lakóhajók és a hotel mólója körül. Valahol egy vadkacsa hápogta bele az éjszakába a magányát. 8-kor már megindult a hidroplán forgalom, s kezdődött a csodás hétvégénk második napja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése