Kérjetek és megadatik

Olyan jó kis eső volt tegnap es és éjjel, hogy öröm volt nézni. Hosszan esett, dúsan, a kerti vödreim félig teltek vízzel, hála az ügyes elhelyezésüknek. A kis fóliasátram lefelé lógó, s kétoldalt cippzáros ajtaját kifelé döntöttem, s beletettem a végét egy vödöbe. 3 liter vizet gyűjtöttem így.

Igaz, hogy szinte félvakon vezettem fel Kilternanba este, teljes erővel dolgozó ablaktörlők mellett, s igaz, hogy a villámlás-dörgés Dublin déli részén több órán át tartó teljes áramszünetet okozott, de legalább fellélegzett a táj, s végleg kialudt a hegyen a füstölgő sülzanót. A sötétség miatt a meetinget is telefonok és elemlámpák fényénél ültük végig (mert farmon nevelkedett asszonyokat egy kis áramtalanság nem riaszthat vissza semmitől). A legbosszantóbb megbeszélendő pont az egyik, nekem is nyűgöt okozó vevő miatt volt, aki barátnőjével "állította", hogy a piaci lekvárokat szupermaketben vesszük és "újrapalackozzuk". Kontrollerünk kérte a nőt, írja le panaszait, hogy a "Head Office-szal is megoszthassuk aggodalmait", de a nő ettől ilyen-olyan ürüggyel elállt. Naná, ő is tudja, hogy ha ez írásba kerül, beperelhetnénk hitelrontásért.

Nekem csak annyi bajom van vele, hogy nagzon udvariatlan, úgy dobja a pénzt a pultra, hogy gurul, mindig kétszer-háromszor visszajön a pulthoz azzal, hogy hideg a teája, vagy nincs benne elég víz, vagy túl sok van benne. Noná, hogy hideg, ha hideg tejjel önti fel... Aztán jön azért, mert túl tejes. Minden alkalommal megkérdi, mibe kerül a tea, aztán kevesebbet számol le, majd néz az arcomba, mit szólok ehhez. Lábujjaim ilyenkor már behajlítva, s elárulhatom, hogy az egyik ujjam is mutogat a pult alatt, de az arcomon ott a kissé erőltetett mosoly (kill them with kindness), s mondom, még hány centre van szükségem. Dobja. Egyszer, amikor már sokadszor  jött vissza a pulthoz, odaszólt nekem: "Tudom, hogy udvariatlan vagyok. Mindenki mondja. De hát ez vagyok én." Még nem mertem visszaszólni, hogy "És ez kifogás?", de ki tudja, egyszer megteszem.

A meetingen kiderült, hogy egyik tagunk, az ékszerész Irena nem tud jönni egy darabig, mert szombatjait a gyerekei töltik ki (a férje mit csinál vajon?). Három gyerek, hurcolni őket ide-oda, edzés, tábor, ki tudja, még mi. Ez azt jelenti, hogy a mandulás, sima sütijeit nem süti senki. Azonnal lecsaptam a lehetőségre. S ami még jobb, húsz centet emelhetek a tortaszeleteimen! 7 vagy 8 éve nem volt emelés az árakon, a kontroller körbenézett, s kiderült, hogy még a gyári scone is drágább, mint a miénk, a házi. Ezt is örömmel fogadta mindenki.

A Seattle-beli nyaralás során alaposan belecsaptunk a lecsóba (hogy egy rokont idézzek), így minden megrendelés, lehetőség külön öröm. Durván megugrott az autóbiztosításom, s ugyan a benzin olcsóbb lett, s nem autózom annyit, de a biztosítás emelése elég durva, és indokolatlan érvágás...

V. egy szép kenyeret kért, mondván, beviszi a magyaroknak pénteken, huszadikára. A kovászoshoz már nincs elég idő, ezért Limara egy fazékban süthető parasztkenyere vár gyúrásra a pulton...