Vonzások és választások I.

Most, hogy eljött a "downsizing" ideje, a két autónkból egyet csinálunk. Megválunk - ha igaz, talán már ma* - Böhömtől, aki át/keresztül/oda-vissza vitt minket Európán, s Írországon párszor. Aki már megfordult - igaz, dobozokkal súlyosbítva - a Nürburgring-en is. Bordó "gyermekünk", akiben Müzli, az örző-védő nyúl őrködik, egyre többe került. A biztosítása, az adója, a fenntartása. Érett korba lépett, 12.5 éves, mind sűrűbben okoz gondot. Ez nem csökkenti a hatást, amit kivált az emberekből, vagy a mindennapok során belőlünk, mert egy-egy, előzéskor a torkából (pardon, motorházból) feltörő mély hörrenése, vagy halk morgása, amit parkoláskor ad elő, megkapó és igen kellemes. Erőt és biztonságot sugároz. De mennie kell. Remélhetőleg egy Alfa-rajongó** veszi meg, akit nemcsak alkatrészhalomként érdekel majd.

Böhöm jobbszélen

Szintúgy távozik majd tőlünk Focis, a tintakék Ford Focus. 1.6-os motorral.

* Az imént elkelt. Majd írok még később, de most csendesen picsogok...

** Alfa-rajongó vette meg, Frank, az ír Alfa tulajdonosok klubjának egyik tagja, aki 30. születésnapját ünnepli meg Böhöm átvételével holnap. Egyik szemem sír, de a másik nevet, mert mondhatni, ismerősé lett a kocsi.

Hottie-k a lakásban

Az új sütőhöz Limara adta az ötletet. Ő tett szert egy Miele sütőre, és nem felejtettem el, milyen lelkes sorokat írt róla a blogjában. Amikor az enyém, amely megépítése óta szolgálja a lakást, vagyis 2002 óta, a lassú halál jeleit kezdte felmutatni, s mint írtam, nem fogadott el egyes utasításokat, sőt, néha elindulni is alig volt hajlandó, akkor mondtam az uramnak, hogy sajnos, szükségem lesz egy újra, de Isten bizony, megszolgálom. Milyet szeretnék? - tette fel a kérdést V., mire én, hogy Mielét... Először szívéhez kapott, hogy ennyiért használt kocsit lehet kapni, de végül, nyaralás alatt látva az árakat Budapesten - ahol anyósomnak vettünk új konyhai dolgokat -, rájött, hogy a jó bizony ennyibe kerül.

Így, amikor hazajöttünk, és a sütőm teljesen megvadult, elmentünk a Miele bemutatótermébe, ahol a kedves hölgy elmagyarázta, hogy ha tudok sütni, akkor nincs szükségem topmodellre, megteszi az eggyel olcsóbb, kevesebbet tudó gép is, kreatívkodhatok egyedül, nem kell mindent a gépnek csinálnia. Így lett Mielém, flottul menő beszereléssel, s már a múlt szombaton azzal sütöttem kenyeret. S azóta is óvatosan ismerkedem vele, mert néha az az érzésem, hogy - Limara is írta -, több az agysejtje, mint nekem. German engineering, az ám.

Először is, a belső tere nagyobb, mint a Bosch-é volt. Ezért a tepsikre is több sor süti fér. Aztán jött vele két sín, amelyeket külön, csak egy csuklómozdulattal nekem kellett beilleszteni a helyükre, de bármikor eltávolíthatók, áthelyezhetők. Ezeken megbízhatóan fekszik a tepsi, s úgy húzhatom a tepsit ki a sütőből, hogy közben nem billen meg, szabad a másik kezem, lehet húst locsolni, sütit igazgatni, kenyeret lekenni anélkül, hogy megégetném, lefröcskölném magam. Csodás.

Aztán lehet olyan alacsony hőmérsékletűre is állítani, hogy szépen megkel benne a kenyér. Kedvenc pékem, Bertinet írja némely receptjénél, hogy tartsuk a tésztát több órán át 25 fokon, ami itt ebben a hűvös lakásban elég nehéz, de most ezt is meg fogom tudni csinálni.

Aztán gőzöl is, miután szörcsögve magába szívja a vizet, amit egy pohárban kínál fel neki az ember. Ugyan még nem volt látványos gőzhasználat, de az egész csirkét olyan finomra sütötte múlt szombat este, hogy csuda. S van még sokféle funkciója, és programja, amik mind felfedezésre várnak, apránként ezeket is kipróbálom. Egyelőre sütiket sütök vele, idővel majd a gyümölcsszárítással is meg akarok próbálkozni, s mindehhez remélem, hogy a fogyasztása nem vészes, és a több munka mellett azért  némileg csökken majd a néha riasztóan magas áramszámlánk.

A piacon megkértek, hogy süssek nagyméretű koktélcseresznyés scone-okat, mert Sheila, akinek az asztala a scone-sütés, újabban feltűnően hanyagolja a piacot, s rendszeresen az utolsó pillanatban hozza a controller-ek tudomására, hogy nem jön reggel.. Érik a vihar. Lehet, hogy mostantól a szombat reggeli kenyerek mellé ez is a feladatom less. nem baj, kell a pénz. Folyamatosan ezt mantrázom magamnak, mert a sok kiadás mellett láthatóan apad a bankszámla, s a drága sütő árát be kell hozni valahogyan. Így nem bánom, ha túlóráznom kell az Üzemben (múlt péntek: 11 órás műszak, 16 torta, ebből 12 dekorált), s örülök, ha ismerősök komolyabb munkát igénylő tortát rendelnek. Múlt héten egy elsőáldozási tortán dolgoztam sokat, s V. meglepetésére először kértem meg az árát. No mate's rates here anymore :-)

A másik hottie, Hottie II., amiről írni szeretnék, egy váratlan szerelem története. Münchenben, Gabi lakásában még elég furán éreztem magam, a torkomban bújkált valami betegségszerű, s mivel látta, hogyan húzom össze magam a kanapén kuporogva, felajánlotta a melegvizes palackját. Amint az ölembe rakta a barátságosan lekerekített sarkú, meglepően hajlékony palackot, finom puha szövetborítással, elcsodálkoztam. Az én palackom sokkal merevebb, Made in England-szigorúságú, bastag, gumiból készült példány, borító nélkül használom évek óta, paplan alá berakva, ágymelegítőnek. Gabié olyan képlékeny volt, mint egy macska, remekül idomult hozzám, és meglepően sokáig tartotta a meleget. Néztem a márkáját, kérdeztem Gabit, hol kapható... Mesélte, hogy még az öccse is beszerzett egy ilyet, annyira tetszett neki is a palack. Münchenből való elindulásunkkor nézegettem az utcákat, hol van Rossmann bolt, ahol - állítása szerint -, hozzájuthatnék ilyen, Fashy márkájú palackhoz. De hamar kiértünk a városból, nem láttunk boltot. Kölnben már igen, de ott időhiány miatt nem mentem boltba, s a német-holland határt átlépve letettem arról, hogy nekem ilyen bújós palackom lesz.

Itthon aztán rákerestem, fel is jött több helyen, s akartam egyet rendelni az Amazonról. Kék szövetborításút, éppen mint Gabié. Már fizettem volna, amikor jelzett az oldal, hogy az írekhez nem szállít a terítő. Azanyádmindenit. Végül egy másik kereskedőnél, kétszer annyiért, s nem pontosan ugyanolyan, csak hasonló szövetborítással sikerült rendelni egy hasonló hottie-t.

 

 

 

 

Amikor megérkezett, gyanakodva nézegettem, nem tűnt olyannak tapintásra, mint Gabié. De a fene fog már bajlódni a visszaküldéssel, minden termékleírás ugyanazt állítja róla, biztos csak azért tűnik merevnek, mert még nem használtam. S a szövet sem levehető róla, hm, gond lesz a mosása... Végül megtöltöttem vízzel, bedugaszoltam, s láss csodát! Ismerős hajlékonysággal simult a kezembe, forrón, odaadóan - öleltem boldogan magamhoz, s mentünk az ágyba...

Ilyen az, ha egy szerelem beteljesül...

S hajnalban, valamikor három felé megfordultam, mert az uram rámtette a kezét. Hottie II. az oldalamhoz szorult, még langyosan, féltékenyen. Próbáltam odahúzni az uram kezét, érezze ő is, Hottie II. még meleg. Működik! S most, hogy már lágy, a szövethuzatból is könnyen kivehető, mert össze lehet tekerni, mint egy újságpapírt, s kihúzni az elsőre szűknek tűnő nyíláson. S fel lehet öltöztetni valami másba...

 

Hol is vannak a különböző projektekből megmaradt fonalaim?! Hottie II.-nek biztosan szüksége lesz idővel nyári és téli ruhácskákra...

Hétvége kékben

Jaj, de jó is volt visszatérni a piacra szombaton! Telve voltam energiával, mert reggel az új sütővel (az uram a Hottie névre keresztelte) sütöttem kenyeret, és örömmel jöttem rá, hogy keleszteni is lehet vele, így majdnem egy bő órát megspórolok (értsd: tovább dögölhetek az ágyban). A kenyerek remekül néztek ki, úgyhogy igen fel voltam dobva a sikeres próbától. 

Mindenkinek örültem, ők is örültek nekem, ha pikírt akarok lenni, mondhatnám azt, hogy azért, mert mostantól nem kell a kávékuckóban dolgozniuk - ez sokakat megviselt, többen odajöttek örömködni, hogy na, többet nem kell mosogatniuk, vagy felszolgálniuk, mert megjöttem, és csinálom. Visszatértem egybeesett az első meleg nappal, tömve volt a piac, mindent eladtam, s ket óra alatt több mint 100 euróért vettek kávét/teát a vevők/tagok. Hosszú hétvége van, míg máskor ilyenkor ki szokott ürülni Dublin, most úgy tűnik, inkább az itthon maradást választották az emberek. Rengeteg új arcot is láttam, de a megszokottaknak is örültem. Változás kevés van, a wc-kbe, a konyhába új linóleum fog kerülni a hét során, és Willie-től az uram megrendelte idén is a hanging basket-et az ajtó elé. Mindenki jól van, bár pár arc határozottan öregebb lett az eltelt egy hónap alatt. Vagyis inkább a többhetes távollét jobban kiemelte a megszaporodott ráncokat az arcokon... Mindenkinek a szokásos közhelyeket mondtam ("Yes, it was great, thank you, great weather, everybody is fine"), egyedül az elnökünk, Betty érdeklődött részletek iránt, így neki beszámoltam az elért eredményekről.

S mint mindig, a hétvégi újság magazinját lapozgattam abban a pár percben, amikor nem kellett mosogatni, kiszolgálni. S ott láttam meg az érdekesnek ígérkező programot: zenés séta egy kildare-i erdőben, amely bluebell-jeiről, vagyis kékharang virágairól híres. Hm.... Eddig csak a drága belépőjű Usher Garden-be jártunk bluebell-eket nézni, ez a hely vonzóbbnak tűnt. Ráadásul jó cél érdekében hirdették meg a sétát: egy helyi, rathangani öregúr nemrég elhunyt rákban, s utolsó terve az volt, hogy a helyi közösségi háznak gyűjt pénzt. A családtagjai és rokonai azt találták ki, hogy zenész ismerőseik segítségével egy pénzgyűjtési akcióba kezdenek. A bácsinak kedves közeli erdőben sétát szerveznek, s az ösvények mentén a zenészek-énekesek várják egy-egy dallal a sétálókat, akik a séta előtt-után adományaikkal támogatják a közösségi házat. 

Menjünk el, javasoltam az uramnak, csinálok sok bluebell-es képet, sétálunk egyet, és... és érdekesen hangzik.

Nem utolsósorban az is érdekelt, hogy a falutól nem messze lévő Millgrove Stud, amelynek egykor ismerőseink voltak a gondnokai, hogy néz ki. Ugyanis ezen a napon van Feri születésnapja, s arra gondoltam, milyen véletlen és jó előjel, hogy ő születésnapozik, mi pedig éppen ezen a napon annak a bizonyos lovas birtoknak a közelében sétálunk, amelyre ő felügyelt egykor.

Az idő remek volt a sétához. Reggel még sütöttem (sűrű lesz a hét, jónak láttam előre dolgozni), aztán ebéd nélkül nekieredtünk az útnak. Mondhatni, azonnal eltévedtünk, hiába tudtuk, pontosan merre van, rossz főúton mentünk Rathangan felé. Így esett, hogy tulajdonképpen észak felől közelítettük meg a falut, kelet helyett, de így legalább rátaláltunk egy autókereskedőre, akinek az udvarán V. vonzó sárga autót vett észre :-) Mert azt a kapuzárási pánikkal kapcsolatba hozható álmát, hogy egy sárga Fiat Coupe-t vesz, még nem adta fel...

Késve érkeztünk, a népek már javában ették a sütiket, burgereket, s meglepődve - és örömmel - vettük észre, hogy tele a parkoló, sőt, az autók az út mindkét oldalán állnak. Egy kis bekötőút mentén parkoltunk le, s mentünk a parkolóba. Három scone, édes pogácsa lett az ebédünk, s aztán nekiindultunk a sétának, mert a mi óránk szerint már megkezdődött a műsor. 15 év után még mindig nem szoktuk meg az írek sacc/kb. "pontosságát". Mint később kiderült, a tömeg - mert úgy számítottak, hogy egy nagy csoport fogja majd végigjárni az utat - kb. akkor kezdte a sétát, mire mi majdnem visszaértünk a parkolóba, s így mi a várt 15 zenész helyett csak hármat láttunk... Azt a hármat, aki nagy buzgón az igazi program megkezdése előtt elfoglalta fellépési helyét, és énekelt/zenélt a kevés számú túlbuzgónak, aki korán nekiindult...

De így is jól jártunk, sőt. Meghallgattuk a dalszöveget minduntalan elfelejtő Noel Heavy-t, aki egy ír rózsaszálról énekelt. Az egyik sarkon tétova gitárszó várt bennünket, hamar kiderült, hogy az ott álló hölgy csak addig pöntyögött a húrokon, amíg maga az igazi művész, egy fuvolás ember meg nem érkezik, szabadkozott is a hölgy, hogy mindjárt jön a pasi, de nem vártuk meg. Az elegánsan kiöltözött tenor, Philip Scott például éppen akkor kezdett bele a She moved through the fair című dalba, amikor egy ária után újra elindultunk volna a következő énekes felé. Megtorpantam. A MI dalunk! Az esküvői dalunk! Leguggoltam, úgy hallgattam az embert. A gyenge szél fújta le a kottáit a kis állványról, a háttérben kutyák ugattak, gyerekek visítoztak, mégis de szép volt! V. megjegyezte utána, hogy érdekes élmény volt ez, színes-szagos dalolás... Kék bluebell-ek, medvehagyma-illat és madárcsicser, háttérzajok közben csodás férfihang énekel a fák közül.

Meg is állapítottam, sokszor, hogy az egyik legszebb megemlékezés volt ez, amit láttam, s amin részt vettem.   

A séta kellemes volt, és az erdőt, a Killinthomas Wood-ot csak ajánlani tudom. Sajnos, WC nincs, de pad akad bőven, s ha valaki hajlandó a kissé sáros árkon átmászni, vethet egy pilantást az erdőt szegélyző Bog of Allen-re is, amely messze elhúzódik, zöld sövényekkel-bokrokkal tarkított melegbarna takaróként.

Amikor szinte elsőként távoztunk az erdőből, gyakorlatilag nem lehetett mozdulni az úton. Nemcsak a közeli házak behajtóin, a mellékutakon, de még a párszáz méterre lévő főút mentén is parkoltak az autók. El nem tudom képzelni, hogyan oszlott fel később a tömeg, ennyi kocsival. De igen nagy öröm volt látni, hogy ilyen sok ember eljött - alighanem igen népszerű lehetett a bácsi, és az ok, amiért ezt a sétát szervezték. 

Utána még gyorsan elautóztunk a közeli Millgrove stud-hoz, megnézni, lefényképezni Feri kedvéért, bár változást nem láttam a telepen. Pár ló álldogált a legelőn, a behajtott kapun zár volt és kaputelefon, kódos beléptetővel, de a neve még most is ugyanaz. Töltöttünk itt pár igen kellemes napot/estét Feriék társaságában, ezért már csak emiatt is ellőttem pár képet, emlékbe.

Jöjjenek a fotók a sétáról:

 A parányi parkolót megtöltötték a látogatók.

 Fuvolaszóval indult a séta.

 Rengetegen eljöttek.

 A bácsi néha elfeledte a szöveget.

 Philip Scott. A She moved through the fair-t énekli. Hüpp.

Merre kell megkerülni a fát? Hát erre!

 Madársóska. Rávettem V.-t hogy kóstolja meg, de szerinte nem volt íze. Nem, a fenét. Csak nem merte megrágni, mert fúj, és mosatlan :-)

Back to (baking) business

Nos, megjöttünk.

Az utolsó két hét kicsit kapkodósra sikeredett, soproni ismerősökre végül alig maradt idő, volt, akinek csak egy meleg ölelésre futotta, aztán futottunk, szó szerint, mert menni kellett. Mondta is az uram, hogy a legközelebbi soproni tartózkodást ő szervezi. Nekem. Hogy legyen idő mindenre, és mindenkire.

De amit akartunk, annak az elintézésére volt idő és alkalom. Új útlevelünk is van, a hivatalokat is túléltük. Tüdőnk tiszta, noha az "ernyőszűrés" megnevezés a fizetési lapon kissé meglepett bennünket. (Új szavak: Tankerület. Kaszálék. Ernyőszűrő. Kiadmány. Kérdés: beszél ön újmagyarul?) Sopronban óvatos tapogatózás apám irányába, kissé feszengő társalgás szigorúan limitált témakörökben, de talán megint lesz köztünk emberi kapcsolat. Utunk legnagyobb eredménye. Nekem.

Fura volt nagyon, mert az első hétvégén még hófoltokban kirándultunk a Károly-magaslatra, sapka-sál, Budapesten fejbe csapott minket a tavasz turbósított változata, s visszafelé már Sopronból szinte nyári melegben autóztunk el. 

 Ír színek a müncheni ágyamban

Onnan München, ahol Gabi erkélyén reggeliztünk, miután előző este meccset néztünk egy pukkadásig telt sörkertben, a szabad ég alatt (s ahol ronggyá verték a Barcelonát). V. szert tett egy kupára, ha már a Barcelonának ez nem jutott. Utána Köln, ahová igen lassan jutottunk csak el, mindenféle német útépítéseknek hála. Kölnben Valival, Arkkal, és a roppant érdeklődő togyogósukkal, Mimivel volt egy esténk. S macskázhattam is, hála Ark macskájának. A kölni dóm megtekintését nem hagytam volna ki semmi pénzért, s hamar rájöttünk, hogy igen tömős falat, nem szabad futtában megnézni.

 Müncheni vendégcsalogató

 Kötelező körök.

 

Max és V. autóktól beszélgetnek, míg kezdődik a meccs. Max valaha rallizott. Háttérben tömött sörkert.

Kölni "szakmázás".

A következő estét Amszterdamban töltöttük, Stephan és Lisan társaságában, ahol megint csak futtában ismerkedtünk a várossal. Stephan az uram volt kollégája, legfőbb nevezetessége, hogy szeret élénk színű és fura mintázatú zoknikat hordani. Valamint nagy pálinkarajongó. A városbéli gyors körbenézésből az jött le nekem, hogy a hollandok egymás hegyén-hátán laknak, de igen ügyesen elosztva az egy főre eső teret. S tényleg nem divat a függöny :-) Zajló élet folyt mindenhol, Stephan szerint a turisták legtöbbje itt angol, akik lerészegedni és  drogozni jönnek. Kisebb hányaduk a képtárakért utazik oda. A kerékpáros isten mindenhol, nemcsak a biciklisávon. 

Pocsék kép, érdekes autóval: Tesla tölti magát az éjszakában.

Utána sietős autózás a Csalagút felé, persze, sikerült lekésnünk az előző este foglalt járatot. A néni azért kedvesen, felár felszámítása nélkül felrakott minket a következő vonatra. Most már nem kerestem a büfékocsit, haha. Hatalmas bónuszpontot kaptak a francúzok, amiért a határőr útlevelekünket látva megeresztett egy Jonapot!-ot, és azt hiszem, még egy Viszlat! vagy egy Joutat! is elhangzott, már nem emlékszem, melyik jött ki a száján, de igen örültünk neki.

Majd London... Meleg volt, dugó, és több, mint két órába került elveszkölődni Camden-ig, hogy leadjuk a soros csomagot V. ismerősénél, Erikánál. Addigra már többször összevesztünk a GPS felett: hol az én, időnként magát megadó, egyre forrósodó telefonomra, hol a kocsi GPS-ére támaszkodtunk az utcarengetegben. A szállításért könyveket kaptunk cserébe, s késő délutánra értünk Milton Keynes-be, Timhez és Szilvihez, kik valaha szintén Bray-ben laktak, s régi barátaink.

Rengeteget beszélg/ettünk :-), a gyerekeikkel ismerkedtünk, s másnap kultúrprogramon vettünk részt. A közeli Bletchley Park-ot néztük meg, a híres második világháborús kódfejtő-központot. Ide kizárólag piaci vevőnk, Leslie miatt mentünk el, aki valaha itt dolgozott német fordítóként. A vezetés igen jó volt, érdekes, szórakoztató, s jóval több időt is el lehetne ott tölteni, mint amit sikerült rászánnunk, időnk rövidsége miatt.
 
 

 A még felújítatlan 3. barakk Bletchley Parkban.

 
S mint mindenhol, ahol lehetőségem volt rá, Milton Keynes-ben is sütős cuccokat kerestem. Németországban pl. több kiszúrót is sikerült vennem, pl. búzasörös poharat, és szalamandrát. Itt színes cukormázakat találtam a helyi Tesco-ban, amiket hamarosan használni is fogok, mert jönnek az elsőáldozós megrendelések májusban.

Mindenhol igen jó volt. Jó volt viszontlátni olyanokat, akikkel évek óta nem találkoztunk. Még ha csak futtában is. Legközelebb öregesebbre vesszük a tempót.

és.. és... ÉS... Ha minden igaz, pénteken megérkezik az új sütőm. Volt némi csendes agonizálás felette, mert sokba került, de végül kifakadt belőlem, hogy ha költöznénk, a sütő is jön velem. Ez döntött. S az, hogy "because I am worth it". Régi sütőmet hétfőn kapcsoltam be először, majd' egy hónap kihagyás után, s a kijelzőjén olyan dolgok tűntek fel, jobbára kaotikusan villogva, amelyekhez eddig még nem volt szerencsém. De legalább a mai sütiadagot ki tudtam sütni benne. Sőt, miután egy kiadós gőznyaláb megcsapta a kijelzőjét, még az is rendbejött. De azért továbbra is halódik, egyes parancsokat már egyáltalán nem fogad el. Végül is, már elmúlt tíz éves...

V. jövendőbeli munkájáról még nincs hír, ujj- és lábujjkeresztezve, izgatottan várok. 

S mostantól éldegélünk, dolgozom. Remélhetőleg sokat.

Meg kell szoknom,

... hogy itt elég sűrűn szomorú leszek. Keresni kell valamit, ami felvidámít. Például anyósomék kapuja előtt már kétszer akkora az orgonabokron a sok kis levél, mint megérkezésünkkor. Sőt, a virágokat is látni már. Csupa kis zöld csomó, de illatos lila fejekre is van remény. Elvégre az hal meg utoljára.

Még vannak nehéz feladatok, de aztán huss. Felnőtt lehetek megint.

Szöszök

Budapesten nehéz a levegő. Az idő kevés. Rügyek. Por. Mentők víjjogó szirénái. Rengeteg kicsi bolt. Száraz levelek. Sötét autók. Igen udvarias eladók, igen udvariatlan ajtónállók. Drágaság. Osztok-szorzok, s vigyázok, hogy ne okézzak folyton. Bőröndből élés. Hízás. Könyvesboltok. Kedvenc könyvem igénytelen kiadásban. Rétesek. Zöldségek, illattal, zamattal. Lista, mikor-kivel-hol, kellene? S keskeny a wc-papír, már ha van. Hivatalban nincs, nehogymá' ingyen töröljek segget.

Ébren álmodom - "nyaralás" előtt

Ma délután hősiesen, egyedül leszállítottam a nem-vajas sütiket a megrendelőnek, egyenesen be Dublin belvárosába, egy köpésnyire a magyar nagykövetségtől. Utána forduló, autózás az Üzemig, sütik leadása, kollégáktól búcsú, Ray rosszalló tekintettel sütött, szerintem már most gyűlölt, hogy ilyen hosszú ideig nem leszek. Májusban majd én gyűlölködöm, amíg ő San Sebastian-ban sütteti a hasát.

 

S volt még pár "chore", elintéznivaló, pipáltam ki egyiket a másik után, egyedül, vagyis a rádió nyújtotta társaságban. Valahogy bizonytalan vagyok, ha viszonylag ismeretlen helyre megyek, nem eléggé ismert útvonalon... Ugyanakkor jó érzés is, egyedül megcsinálni. Mert jóval könnyebb sóhajtozni addig, amíg az uram felajánlja, hogy elvisz... de ha megcsinálom, büszkén dagadok. A kényelmesség küzd az önállóságra vágyakozással, vagy mivel...

 

Hátul, a félreeső utakon autóztam hazafelé. Amikor Enniskerry előtt elkanyarodtam Bray felé, a dombtetőn csoda kép fogadott, vagyis nekem az volt: az útkanyar után kinyílt a táj, s tőlem jobbra, a szántás szélén egy traktoros üldögélt  a fülkében, s nézte a földet, amin végzett a boronálással. Jókora szántóföld ez, a domb tetején, csodaszép kilátással a környékbeli "hegyekre", a tengerre, Bray nem éppen szép templomtornyaira... a tengeren hatalmas hajó, már ideje ott "lebzsel" Bray-hez közel, állítólag olajat keresnek Dalkey és Bray között... Ragyogóan sütött a nap, végre nem kellett kabát, muszáj volt lassítani, megnézni az embert, a világosbarnára száradt földet, minden ragyogott, friss volt és tavaszi. Mint azok a tömött nárciszsorok, amelyek a Stepaside végében található minigolf-pálya bejáratát övezik. Világossárga, és sötétsárga csíkok, szinte oda lehet hajolni, hogy a széles csíkba belefúrja a fejét az ember... Nem csoda, hogy álmaimban sokszor szerepel ez a virág, az egyik kedvencem: gyerekkorom egyik igen kedves emléke a Marcali közelében lévő, már használaton kívüli, nárcisszal dugig benőtt temető. Lépni sem lehetett tőlük! Rengeteget szedtünk, s vittük haza Apuval.

 

Az időmérőként használt, reggelente gyakran megcsodált M50-es melletti szántóföldeken már zöldül egy kicsit a vetés. (Igen, időmérő: azokon a földeken, függetlenül a világ dolgaitól, hónapról-hónapra, évről-évre ugyanabban az ütemben zajlanak az események.) Éppen csak valami zöld fátyol még, ami bevonja a földet. Ha javul az idő, szép, egyenletes zöld réteg lesz már az egészből, mire visszajövünk.

 

V. roppant optimistán azt mondta, a télből most elutazunk a tavaszba, és a nyárba térünk vissza. S hozzak magammal szandált. Nem akartam emlékeztetni rá, hogy Európa hidegebb országain autózunk végig, s hogy már volt rá példa, hogy ilyentájt jókora havazás kerekedett mögöttünk, mire elhagytuk Tirolt. S hogy az a nyár még nagyon odébb van.

 

A pakolás, az utolsó percekre mindig felgyűlő tennivalók okozta gyomorszorulást whiskey-vel oldom. Nemsokára öcsémmel fogok sörözni, apósomékkal borozni. Hamarosan újra ismerős rutinon esünk át: a hosszú kompozás, a francúzok, német országutak, csinos kis falvak, ahol talán még megmaradnak érkezésünkig Húsvétról a házak elé, a fákra-bokrokra kiakasztott tojások. Aztán Ausztria, az Alpok távolból kísér, majd az a már ismerős, lejtős nagykanyar Bécs alatt, aztán a határhoz közeli lapos, végül Klingenbach, és aztán Sopron. S azután Budapest. Sok dolgunk lesz: nemcsak új útlevél kell, hanem ott vannak a családi dolgok, amiket rendbe kellene tennem, de fogalmam sincs még, hogyan. S hogy egyáltalán, lehet-e?

 

***

 

Még nagyon régen, amikor egyszer rájöttem, hogy itt sosem lesz lakásunk (urambocsá', házunk) a nagy drágaság miatt, azt kívántam, bárcsak dőlne be a gazdaság egy "kicsiiit". Bedőlt. Nem is kellett olyan sokat várni rá, csak alig tíz évet. Annak idején lihegős igyekezettel bíztatták a jámbor embert, hogy MOST kell lakást/házat venni, mert később már késő lesz, az árak egyre csak mennek felfelé! Szinte minden erről szólt. Vegyél, vegyél, vegyél! S persze, aki tehette, vagy az is, aki nem tehette, de kapott a banktól nagy kölcsönt, mind vásárolt. S én rájuk irigykedtem.

A bedőlés ténye akkor lesz riasztó (húsbavágó), amikor hozzánk közeli embert érint, vagy amikor a telepen az általunk bérelt lakáshoz hasonló, mely anno 290 ezer euróért kelt el, a héten 155 ezerért talált gazdára hosszú hónapok után. Ilyenkor azért elrémülök, hogy most milyen sok ember találja magát szembe rettenetes anyagi nehézségekkel... S milyen jó, hogy akkor nem tettünk félre erre, és nem ugrottunk bele egy ingatlanba... amit most nem lehetne eladni.

 

Amúgy Dublinban - egyedül ott - leheletnyit emelkedett az ingatlanok ára, mindenhol máshol esik, még mindig esik. Ha valaki kivárt, félretett, gyűjtött, mint Trish, most elfogadható áron juthat lakáshoz, házhoz. (Családi házból kevés van, azok hamarabb elkelnek, mint a lakások. Nem csoda, aki családot alapít, az házat akar.)

 

Nekem marad az ábrándozás. Elalvás előtt pihentetőnek, egyfajta meditálásként elképzelem, hogy itt és itt élek, s éppen elviszem a kutyát sétálni egy ilyen és ilyen házból. "My happy place". Elképzelem a helyiségeket. A konyha kövét. A kutya babzsákját a folyosó asztala alatt. Kilépek, s merre is fordulok? Ilyesmikről ábrándozom, míg elalszom, s általában ez nyugodt álmot biztosít. A minap szép képeslapot kaptam Malmöből, s mostanában az a lap segít az elalvásban: a lap maga egy festmény, amely egy ház bejáratát ábrázolja, valamilyen futóval befutva, amin éppen nincs virág... A ház régies, oszlopok az ajtó mellett, lépcső, a tetőn régies zsindelyek... Minden apró részlet egy újab nyugodt éjszakához segít hozzá.

 

Mint kiderült, Inge Löök egy festményéhez volt szerencsém, a weboldalán, a Front Page oldalon, Inspiration from Nature címszó alatt a 101-es kép ad mostanában esténként inspirációt.

 

S egyszer, majd, egyszer lesz saját is. S egyszer, majd, egyszer, egy saját, Colin nevű macska fog ülni a lépcsőn, bebocsátására várva, hogy megküzdjön a kanapéért az urammal.

 

Egyszer...!