Ébren álmodom - "nyaralás" előtt

Ma délután hősiesen, egyedül leszállítottam a nem-vajas sütiket a megrendelőnek, egyenesen be Dublin belvárosába, egy köpésnyire a magyar nagykövetségtől. Utána forduló, autózás az Üzemig, sütik leadása, kollégáktól búcsú, Ray rosszalló tekintettel sütött, szerintem már most gyűlölt, hogy ilyen hosszú ideig nem leszek. Májusban majd én gyűlölködöm, amíg ő San Sebastian-ban sütteti a hasát.

 

S volt még pár "chore", elintéznivaló, pipáltam ki egyiket a másik után, egyedül, vagyis a rádió nyújtotta társaságban. Valahogy bizonytalan vagyok, ha viszonylag ismeretlen helyre megyek, nem eléggé ismert útvonalon... Ugyanakkor jó érzés is, egyedül megcsinálni. Mert jóval könnyebb sóhajtozni addig, amíg az uram felajánlja, hogy elvisz... de ha megcsinálom, büszkén dagadok. A kényelmesség küzd az önállóságra vágyakozással, vagy mivel...

 

Hátul, a félreeső utakon autóztam hazafelé. Amikor Enniskerry előtt elkanyarodtam Bray felé, a dombtetőn csoda kép fogadott, vagyis nekem az volt: az útkanyar után kinyílt a táj, s tőlem jobbra, a szántás szélén egy traktoros üldögélt  a fülkében, s nézte a földet, amin végzett a boronálással. Jókora szántóföld ez, a domb tetején, csodaszép kilátással a környékbeli "hegyekre", a tengerre, Bray nem éppen szép templomtornyaira... a tengeren hatalmas hajó, már ideje ott "lebzsel" Bray-hez közel, állítólag olajat keresnek Dalkey és Bray között... Ragyogóan sütött a nap, végre nem kellett kabát, muszáj volt lassítani, megnézni az embert, a világosbarnára száradt földet, minden ragyogott, friss volt és tavaszi. Mint azok a tömött nárciszsorok, amelyek a Stepaside végében található minigolf-pálya bejáratát övezik. Világossárga, és sötétsárga csíkok, szinte oda lehet hajolni, hogy a széles csíkba belefúrja a fejét az ember... Nem csoda, hogy álmaimban sokszor szerepel ez a virág, az egyik kedvencem: gyerekkorom egyik igen kedves emléke a Marcali közelében lévő, már használaton kívüli, nárcisszal dugig benőtt temető. Lépni sem lehetett tőlük! Rengeteget szedtünk, s vittük haza Apuval.

 

Az időmérőként használt, reggelente gyakran megcsodált M50-es melletti szántóföldeken már zöldül egy kicsit a vetés. (Igen, időmérő: azokon a földeken, függetlenül a világ dolgaitól, hónapról-hónapra, évről-évre ugyanabban az ütemben zajlanak az események.) Éppen csak valami zöld fátyol még, ami bevonja a földet. Ha javul az idő, szép, egyenletes zöld réteg lesz már az egészből, mire visszajövünk.

 

V. roppant optimistán azt mondta, a télből most elutazunk a tavaszba, és a nyárba térünk vissza. S hozzak magammal szandált. Nem akartam emlékeztetni rá, hogy Európa hidegebb országain autózunk végig, s hogy már volt rá példa, hogy ilyentájt jókora havazás kerekedett mögöttünk, mire elhagytuk Tirolt. S hogy az a nyár még nagyon odébb van.

 

A pakolás, az utolsó percekre mindig felgyűlő tennivalók okozta gyomorszorulást whiskey-vel oldom. Nemsokára öcsémmel fogok sörözni, apósomékkal borozni. Hamarosan újra ismerős rutinon esünk át: a hosszú kompozás, a francúzok, német országutak, csinos kis falvak, ahol talán még megmaradnak érkezésünkig Húsvétról a házak elé, a fákra-bokrokra kiakasztott tojások. Aztán Ausztria, az Alpok távolból kísér, majd az a már ismerős, lejtős nagykanyar Bécs alatt, aztán a határhoz közeli lapos, végül Klingenbach, és aztán Sopron. S azután Budapest. Sok dolgunk lesz: nemcsak új útlevél kell, hanem ott vannak a családi dolgok, amiket rendbe kellene tennem, de fogalmam sincs még, hogyan. S hogy egyáltalán, lehet-e?

 

***

 

Még nagyon régen, amikor egyszer rájöttem, hogy itt sosem lesz lakásunk (urambocsá', házunk) a nagy drágaság miatt, azt kívántam, bárcsak dőlne be a gazdaság egy "kicsiiit". Bedőlt. Nem is kellett olyan sokat várni rá, csak alig tíz évet. Annak idején lihegős igyekezettel bíztatták a jámbor embert, hogy MOST kell lakást/házat venni, mert később már késő lesz, az árak egyre csak mennek felfelé! Szinte minden erről szólt. Vegyél, vegyél, vegyél! S persze, aki tehette, vagy az is, aki nem tehette, de kapott a banktól nagy kölcsönt, mind vásárolt. S én rájuk irigykedtem.

A bedőlés ténye akkor lesz riasztó (húsbavágó), amikor hozzánk közeli embert érint, vagy amikor a telepen az általunk bérelt lakáshoz hasonló, mely anno 290 ezer euróért kelt el, a héten 155 ezerért talált gazdára hosszú hónapok után. Ilyenkor azért elrémülök, hogy most milyen sok ember találja magát szembe rettenetes anyagi nehézségekkel... S milyen jó, hogy akkor nem tettünk félre erre, és nem ugrottunk bele egy ingatlanba... amit most nem lehetne eladni.

 

Amúgy Dublinban - egyedül ott - leheletnyit emelkedett az ingatlanok ára, mindenhol máshol esik, még mindig esik. Ha valaki kivárt, félretett, gyűjtött, mint Trish, most elfogadható áron juthat lakáshoz, házhoz. (Családi házból kevés van, azok hamarabb elkelnek, mint a lakások. Nem csoda, aki családot alapít, az házat akar.)

 

Nekem marad az ábrándozás. Elalvás előtt pihentetőnek, egyfajta meditálásként elképzelem, hogy itt és itt élek, s éppen elviszem a kutyát sétálni egy ilyen és ilyen házból. "My happy place". Elképzelem a helyiségeket. A konyha kövét. A kutya babzsákját a folyosó asztala alatt. Kilépek, s merre is fordulok? Ilyesmikről ábrándozom, míg elalszom, s általában ez nyugodt álmot biztosít. A minap szép képeslapot kaptam Malmöből, s mostanában az a lap segít az elalvásban: a lap maga egy festmény, amely egy ház bejáratát ábrázolja, valamilyen futóval befutva, amin éppen nincs virág... A ház régies, oszlopok az ajtó mellett, lépcső, a tetőn régies zsindelyek... Minden apró részlet egy újab nyugodt éjszakához segít hozzá.

 

Mint kiderült, Inge Löök egy festményéhez volt szerencsém, a weboldalán, a Front Page oldalon, Inspiration from Nature címszó alatt a 101-es kép ad mostanában esténként inspirációt.

 

S egyszer, majd, egyszer lesz saját is. S egyszer, majd, egyszer, egy saját, Colin nevű macska fog ülni a lépcsőn, bebocsátására várva, hogy megküzdjön a kanapéért az urammal.

 

Egyszer...!