Jaj, de jó is volt visszatérni a piacra szombaton! Telve voltam energiával, mert reggel az új sütővel (az uram a Hottie névre keresztelte) sütöttem kenyeret, és örömmel jöttem rá, hogy keleszteni is lehet vele, így majdnem egy bő órát megspórolok (értsd: tovább dögölhetek az ágyban). A kenyerek remekül néztek ki, úgyhogy igen fel voltam dobva a sikeres próbától.
Mindenkinek örültem, ők is örültek nekem, ha pikírt akarok lenni, mondhatnám azt, hogy azért, mert mostantól nem kell a kávékuckóban dolgozniuk - ez sokakat megviselt, többen odajöttek örömködni, hogy na, többet nem kell mosogatniuk, vagy felszolgálniuk, mert megjöttem, és csinálom. Visszatértem egybeesett az első meleg nappal, tömve volt a piac, mindent eladtam, s ket óra alatt több mint 100 euróért vettek kávét/teát a vevők/tagok. Hosszú hétvége van, míg máskor ilyenkor ki szokott ürülni Dublin, most úgy tűnik, inkább az itthon maradást választották az emberek. Rengeteg új arcot is láttam, de a megszokottaknak is örültem. Változás kevés van, a wc-kbe, a konyhába új linóleum fog kerülni a hét során, és Willie-től az uram megrendelte idén is a hanging basket-et az ajtó elé. Mindenki jól van, bár pár arc határozottan öregebb lett az eltelt egy hónap alatt. Vagyis inkább a többhetes távollét jobban kiemelte a megszaporodott ráncokat az arcokon... Mindenkinek a szokásos közhelyeket mondtam ("Yes, it was great, thank you, great weather, everybody is fine"), egyedül az elnökünk, Betty érdeklődött részletek iránt, így neki beszámoltam az elért eredményekről.
S mint mindig, a hétvégi újság magazinját lapozgattam abban a pár percben, amikor nem kellett mosogatni, kiszolgálni. S ott láttam meg az érdekesnek ígérkező programot: zenés séta egy kildare-i erdőben, amely bluebell-jeiről, vagyis kékharang virágairól híres. Hm.... Eddig csak a drága belépőjű Usher Garden-be jártunk bluebell-eket nézni, ez a hely vonzóbbnak tűnt. Ráadásul jó cél érdekében hirdették meg a sétát: egy helyi, rathangani öregúr nemrég elhunyt rákban, s utolsó terve az volt, hogy a helyi közösségi háznak gyűjt pénzt. A családtagjai és rokonai azt találták ki, hogy zenész ismerőseik segítségével egy pénzgyűjtési akcióba kezdenek. A bácsinak kedves közeli erdőben sétát szerveznek, s az ösvények mentén a zenészek-énekesek várják egy-egy dallal a sétálókat, akik a séta előtt-után adományaikkal támogatják a közösségi házat.
Menjünk el, javasoltam az uramnak, csinálok sok bluebell-es képet, sétálunk egyet, és... és érdekesen hangzik.
Nem utolsósorban az is érdekelt, hogy a falutól nem messze lévő Millgrove Stud, amelynek egykor ismerőseink voltak a gondnokai, hogy néz ki. Ugyanis ezen a napon van Feri születésnapja, s arra gondoltam, milyen véletlen és jó előjel, hogy ő születésnapozik, mi pedig éppen ezen a napon annak a bizonyos lovas birtoknak a közelében sétálunk, amelyre ő felügyelt egykor.
Az idő remek volt a sétához. Reggel még sütöttem (sűrű lesz a hét, jónak láttam előre dolgozni), aztán ebéd nélkül nekieredtünk az útnak. Mondhatni, azonnal eltévedtünk, hiába tudtuk, pontosan merre van, rossz főúton mentünk Rathangan felé. Így esett, hogy tulajdonképpen észak felől közelítettük meg a falut, kelet helyett, de így legalább rátaláltunk egy autókereskedőre, akinek az udvarán V. vonzó sárga autót vett észre :-) Mert azt a kapuzárási pánikkal kapcsolatba hozható álmát, hogy egy sárga Fiat Coupe-t vesz, még nem adta fel...
Késve érkeztünk, a népek már javában ették a sütiket, burgereket, s meglepődve - és örömmel - vettük észre, hogy tele a parkoló, sőt, az autók az út mindkét oldalán állnak. Egy kis bekötőút mentén parkoltunk le, s mentünk a parkolóba. Három scone, édes pogácsa lett az ebédünk, s aztán nekiindultunk a sétának, mert a mi óránk szerint már megkezdődött a műsor. 15 év után még mindig nem szoktuk meg az írek sacc/kb. "pontosságát". Mint később kiderült, a tömeg - mert úgy számítottak, hogy egy nagy csoport fogja majd végigjárni az utat - kb. akkor kezdte a sétát, mire mi majdnem visszaértünk a parkolóba, s így mi a várt 15 zenész helyett csak hármat láttunk... Azt a hármat, aki nagy buzgón az igazi program megkezdése előtt elfoglalta fellépési helyét, és énekelt/zenélt a kevés számú túlbuzgónak, aki korán nekiindult...
De így is jól jártunk, sőt. Meghallgattuk a dalszöveget minduntalan elfelejtő Noel Heavy-t, aki egy ír rózsaszálról énekelt. Az egyik sarkon tétova gitárszó várt bennünket, hamar kiderült, hogy az ott álló hölgy csak addig pöntyögött a húrokon, amíg maga az igazi művész, egy fuvolás ember meg nem érkezik, szabadkozott is a hölgy, hogy mindjárt jön a pasi, de nem vártuk meg. Az elegánsan kiöltözött tenor, Philip Scott például éppen akkor kezdett bele a She moved through the fair című dalba, amikor egy ária után újra elindultunk volna a következő énekes felé. Megtorpantam. A MI dalunk! Az esküvői dalunk! Leguggoltam, úgy hallgattam az embert. A gyenge szél fújta le a kottáit a kis állványról, a háttérben kutyák ugattak, gyerekek visítoztak, mégis de szép volt! V. megjegyezte utána, hogy érdekes élmény volt ez, színes-szagos dalolás... Kék bluebell-ek, medvehagyma-illat és madárcsicser, háttérzajok közben csodás férfihang énekel a fák közül.
Meg is állapítottam, sokszor, hogy az egyik legszebb megemlékezés volt ez, amit láttam, s amin részt vettem.
A séta kellemes volt, és az erdőt, a Killinthomas Wood-ot csak ajánlani tudom. Sajnos, WC nincs, de pad akad bőven, s ha valaki hajlandó a kissé sáros árkon átmászni, vethet egy pilantást az erdőt szegélyző Bog of Allen-re is, amely messze elhúzódik, zöld sövényekkel-bokrokkal tarkított melegbarna takaróként.
Amikor szinte elsőként távoztunk az erdőből, gyakorlatilag nem lehetett mozdulni az úton. Nemcsak a közeli házak behajtóin, a mellékutakon, de még a párszáz méterre lévő főút mentén is parkoltak az autók. El nem tudom képzelni, hogyan oszlott fel később a tömeg, ennyi kocsival. De igen nagy öröm volt látni, hogy ilyen sok ember eljött - alighanem igen népszerű lehetett a bácsi, és az ok, amiért ezt a sétát szervezték.
Utána még gyorsan elautóztunk a közeli Millgrove stud-hoz, megnézni, lefényképezni Feri kedvéért, bár változást nem láttam a telepen. Pár ló álldogált a legelőn, a behajtott kapun zár volt és kaputelefon, kódos beléptetővel, de a neve még most is ugyanaz. Töltöttünk itt pár igen kellemes napot/estét Feriék társaságában, ezért már csak emiatt is ellőttem pár képet, emlékbe.
Jöjjenek a fotók a sétáról:
A parányi parkolót megtöltötték a látogatók.
Fuvolaszóval indult a séta.
Rengetegen eljöttek.
A bácsi néha elfeledte a szöveget.
Philip Scott. A She moved through the fair-t énekli. Hüpp.
Merre kell megkerülni a fát? Hát erre!
Madársóska. Rávettem V.-t hogy kóstolja meg, de szerinte nem volt íze. Nem, a fenét. Csak nem merte megrágni, mert fúj, és mosatlan :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése